Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZERETLEK DRÁGA CSILLAGOM!

2013.10.13

Október 12. szombat Etes

Édes Kicsi Lányom!

Vannak órák, amikor a megtörténtek által kiváltott érzelmeket, valami titkos erő – ami nyilván a háttérben munkálkodik -, a mélybe rejti, elszigeteli.

Olyankor úgy élek, mozgok és tevékenykedek, mint a többi ember.

Cselekszem a mindennapi rutint, teljesen úgy nézek ki, mint a többiek. Mindeközben persze én tudom, mert teljesen tudatában vagyok annak, hogy sorsom, életem olyan „pecsétet” hordoz, ami mindezen látszat valódiságát teljességgel lehetetlenné teszi. Elfogadom, mert elfogadja mindenki.

Kincsem! Beszélgettük – Istenem, de hányszor! -, hogy van életünknek pincéje és van padlása. Mindkét furcsa helyet naponta be kell járnunk, ha jó gazdái akarunk lenni testnek, szellemnek és léleknek.

És el is jön az az óra, amire vágyom.

Ezen a létsíkon, ahol mindenki tudja életét, úgy teszek, mintha a másikról nem is lenne tudomásom, mert nincs egy másik lélek, akivel megoszthatnám mindezen érzések tárházát, aki ennek hallatán, ne nézne teljesen őrültnek.

Töprengek is sokat, miként vagyok képest ezt így véghezvinni, ennyire észrevétlenül. Mintha két személyiség lennék. Az egyik főz, a másik távol jár.

Itt az érzések felületesek, mintha csupán csak vetítés lenne. Egy hologram. Másolok, utánzok, mert mindez kell, hogy majd nyugodtan járhassam be birodalmam, a pincét és a padlást.

Ott majd a bölcs szemlélővel megint egyek leszünk.

Valóság…

Ezt most itt mindenki annak nevezi. Pedig hát… érzem a kábító füstöt, a festett díszlet egyre gyakrabban remeg.

Biztonságos világba vágyódom Kincsem, ami lent a mélyben, és ami ott van mindezek felett.

Születés… halál. Minőségi változás.

Hiába is készülünk – már ha készülünk – egy pillanat, és megváltozik minden. Most volt, amikor a létbe érkeztél, a hasamon pihegtél, a szemembe néztél… és már el is tűnt a pillanat, elmosta a távozás…

Tükörkép.

Két tükör egymással szemben. Kiléptél vártalak, láttalak, öleltelek, dajkáltalak… a másikba beléptél és nem láttalak… utánad mennék, de ezer szál köt ide… nem eresztenek. Nem hat meg senkit kínom, és életsírom… akarják, hogy itt legyek.

Az igazság lefedett…

Nincs róla valósi kép. Elképzelem.

Rettenetes…

Azt képzelem, amikor még tapintható voltál.

Ölellek Drága Kincsem. Hosszan.

Lehunyom szemem, érzem ölelő karod, boldog mosoly az arcomon… levegőt se veszek.

Mélységes mélység… csönd.

Ó! Én most kérem a végtelent!

De jön a légszomj, és huss! Elsöpri a lélegzet, amit a tudat elképzelt, a mámoros érzést: ÖLELTÉL.

Gyarló, tökéletlen anyag!

Olyan vagyok ilyenkor, mint egy éppen megkezdett pezsgő, amely úgy lövi ki a dugót, hogy lyukat vág a mennyezet vakolatába… így pattan akkor szét a valóságos világ… szilánkok hasítják szét a haszonelvű, a kizsákmányoló, a hazugok és gyilkosok világának hamis díszletét.

Egyedül maradok a végtelen űrben, sötétség vesz körül. A távolban pislákol néhány csillag, de nem kell semmi fény, jó a kínnak a vaksötét.

Az űrben, ahol nem terjednek a hangok, ott csapdába ejtett anyamedve vagyok, aki bocsát nem tudta megmenteni és dobhártyát repesztő üvöltését nem hallhatja más, csak az Égben Lakók.

 

Ez az én valóságom, amikor végzek a színes, káprázat világgal, amikor pincém és padlásom összeérhet, akkor mehetek segíteni, ott végre egy lehetek, az igazi Énemmel, aki azóta, mióta elmentél, ott repdes az űrben, Téged kutatva, nevedet kiáltozva, könyörögve, Isten óriási, áthatolhatatlan kapuja előtt.

Etes, szeptember 28.

Szépséges, Szerelmetes Gyermekem!

Ha azt képzelem, hogy ez az egész egy óriási hazugság, hogy csak összeesküvés, és Te nem is vesztél oda… akkor kissé nyugszik a háborgó lelkem.

Hívom sokszor a képzeletem, a fantáziám: Segíts! Gyere, hogy elmém ép maradjon!

Minap az ágyad mellé térdepelni kényszerített a képzelet adta szörnyű képek sora. Feltört a vadállati, a torz üvöltés valami ismeretlen helyről, ami mégis csak bennem lehet valahol, és azt üvöltötte, hogy nem, nem lehet igaz, hogy mindaz, amit mondanak, az megtörtént! Ilyen Veled nem történhetett! Ez a legkegyetlenebb halál… ez nem! Mindig ügyes voltál, talpraesett, mindig gyorsan és jól döntöttél, tudtál megoldásokat. Csak akkor, és csak úgy történhetett meg ez az egész, ha akadályoztak…

Mikor kifogy tüdőmből a levegő, hiába kapkodok utána, mikor testemről már ömlik a víz, amikor ég az arcom, a szemem, mikor már irtózatosan feszít a tarkó, a halánték és fuldokló köhögési rohamot kapok, akkor a fürdőbe támolygok, és víz alá tartom a fejem.

Míg csorog a hideg víz, hívom a képzeletem, hogy most egy másik képet adjon nekem. A fantáziám elém vetíti a hófödte hegycsúcsokat, mélyen a zöldellő völgyet és nem azt a szörnyű képet, amikor elveszejtett a lét.

Azt kérem, lássam, amit a Te gyönyörű szemed lát, mert élsz, mert élned kell, mert nem lehet, bárhogyan is gondolom végig… nem lehet, hogy nem ugrottatok ki, volt rá sok percetek, hiszen egy ilyen ház  8-10 perc alatt borul lángba, és volt időtök az elmondás szerint (ha igaz) és két méterre voltatok az erkélytől… és ott voltak azok a testek… az erkélyen.

Nem!

Ez nem igaz!

Nem lehet igaz.

Azt képzelem, hogy nálad vagyok, földöntúli szárnyakon vittek és fehér konyhád színes függönyén át, kávézás közben csodálom virágokkal teli kerted.

Zsibbadó testembe visszatér a vér, tüdőmbe jut levegő, és megtörlöm vizes fejem. Még zaklatott mellkassal, gyorsan dobogó szívvel futok Csabához, be a szobába, aki néma csöndben hallgat a szőnyegen ülve. Várja, hogy „elmúljon”. Mellé ülök a szőnyegre és átölel, átölelem. Befúrom fejem a nyaka és a válla közé. Hosszú percekig ülünk így, míg szívem rendeS üteme vissza nem tér. Aztán kérdem: Kicsikém hol van Enikő? Ő meg: Enikő él.

Drága Kincsem! Van, hogy megkérdi a Te kis tesód: Milyen nagyon szörnyű lenne, ha Attila is eltűnne? Akkor még jobban sírnál?

Meghalnék – mondom. Akkor már biztosan meghalnék.

„Ha Te meghalnál, akkor én örökké üvöltenék.”

Megsajnálom.

Szegény kicsikém, micsoda gondolatai lehetnek, míg én annyira zokogok és feltör belőlem az ősi vad, ő meg csak hallgatja szegény és gondolatait szavakká váltani nem tudja, mert igen, az autizmus ilyen háló. Pörögnek benne a gondolatok, az érzések, de kimondani nem tudja, úgy, ahogy mi kimondjuk és utána könnyebb. Neki Csabának, mennyivel nehezebb lehet, hogy kibeszélni magából a fájdalmat képtelen.

Ez van mostanság felénk Drága Kislányom. Csak azért létezem még, mert Csabát hozzám küldte Isten.

Emlékszel Kincsem? Mennyire nagyon örültél, amikor megtudtad, hogy tesód fog születni? Emlékszel? Mennyire boldog voltál, amikor együtt veled, haza hoztuk őt a kórházból!

Én egy egyszerű ember vagyok, egyszerű lélekkel, és nem ismerhetem a Teremtő végső akaratát, a hozzá vezető utakat sem. Azt látom csak, ami mögöttem elmaradt és látom, hogy átéltem a kínokat, a kirekesztést, mostanság sincs ez másként, és hát hangosabbak mindig a gyűlölködők, mint a megértők. Inkább jönnek a hazugok, azok, akik szavukat nem tartják, mint azok, akik szívét elszorítja az együttérzés.

Enikőm! Nem ismerem az Úr terveit. Nem tudom miért vett el Téged tőlem. Nem tettem nagy dolgokat, se rosszat, se jót. A büntetést – ha ez az -, akkor nem értem, mert se nem loptam, se nem hazudtam, ölni se öltem, és ha bárkit akaratlanul megbántottam, mentem és bocsánatot kértem.

Aztán meg nem értem azt se, hogyan érdemeltem ki azt a csodát, hogy Csabát nálam helyezte el Isten. Hiszen Csaba egy új, egy a miénknél sokkal szebb, őszintébb világ egyik képviselője. Ő, és a többi autista társa, egy általunk csak áhítozott, hazugságtól, csalástól mentes világ hírnöke.

Amikor elmentél, megszűntem. Elvették életem lényegét, maradt az üresség, a végtelen űr.

De minden gödörből, melybe gyakran belezuhanok, Csaba húz ki. Engem, aki meg se érdemli a létezést, hiszen megmenteni nem tudtalak, és még az arra is képtelen vagyok, hogy kivívjam Neked a tisztes igazságot.

Nincs elég erőm, segítséget szerezni magam mellé nem tudok.

Kincsem! Voltak neked igaz barátaid?

Némán zokog a lelkem.

Majd írok arról is egy napon, miként fordultak ellenem és ellened a névleges barátok, amikor a hivatalok szemét intézkedéseiről megjelent a cikk a leégett ház kapcsán. Majd megírom Neked Kicsikém, de most még nincs erőm hozzá.

Ha Csaba nem lenne, már rég utánad mentem volna.

Nem értem egyébként, miért szerepel Isten listáján Csaba létezésében, élete céljai között, sorsa listáján a sok-sok feladat között az én megmentésem.

 

Ha itt lennél, Kincsem, ezt is megbeszélnénk… de nem tudom, nincs, akivel megbeszélhetném.

Hiányzol…

Kicsikém! Most már ez mindörökké így lesz?

 

 

Salgótarján-Etes, 2013. július 27-28.

Szépséges Tündérem!

Olyan nagyon rég beszéltünk! El se tudom mondani, mennyire hiányzol, mennyire hallanám a hangod, innám szavaid, fogadnám meg tanácsaid! Senki nincs, akivel megbeszélhetném gondolataim. Te voltál az egyetlen, akivel bebarangoltuk az emberi lélek rejtekeit.

Most tanácstalanul nézem az arcokat. Kié a jel, ami ott tükröződik? Az övék, vagy az enyém? Mi ez, ami száguld felém és mellbe vág, majd tovareppen, mintha mi se történt volna? Az értetlen közöny?

Ó! Leírnám én, ha lennének rá szavak, de csak a szemek rebbennek, csak a fejek fordulnak, mint a mikor legyint a kéz. Unják már a gyászt… nem a ruha, a szív gyászol - mondják. Igaz. Most az is. De szerintük inkább a szív gyászoljon, azt nem látni, az nem irritál.

Én is unom!

Én is unom már a sok közönyös szempárt, akik akkor se szóltak, mikor friss volt a seb, védekezésül később jelentik: nem tudtam mit mondhatnék, és fordultam inkább a fényes nap felé, mint venném észre fekete tömeged.

Az elfordulás olyan gyakori volt, hogy akadnak, akik elfelejtették, valaha köszöntünk.

Akik szóltak kifogytak a szóból, legfeljebb csodálkozva állapítják meg: te még mindig gyászolsz…

Igen gyászolok… és nem, nem vagyok jobban. Tán soha többé nem leszek. Igen tudom, van két fiam és tudom, hogy a világban ma az „ÉN” a főúr, más szót nem nagyon ismer… közöny van, értetlenség és erkölcstelenség… rabszolga, alattvaló képzés folyik valamiféle nyálkás élőlényekhez hasonlók által hátrahagyott takonyban.

Kicsikém! Azt mondanád: túlzol anya. Én tudom, hogy vannak jó emberek. Csütörtökön itt volt például Csilla. Olyan jó volt az a nap! Beszélgettünk és az életem mintha felfénylett volna. Aztán elment, és a fény megint csak pislákol, de akkor se fojtom magamba az indulatom, az beteggé tesz.

Ami történt 2012. április 8-án máig titok.

Ami utána történt, mint egy rémálom.

És az, az emberség megcsúfolása. Az ember szégyene. A szolgálóknak mondottak sorra kudarcot vallottak bizonyításuk során, pedig mennyire igyekeztek, hogy előttem magukat szépnek és jónak fessék le. Igaz olyanok voltak, mint a kicsi gyerekek, akik együtt valami csínyt követtek el, és egymásra mutogattak, hogy magukat tisztábbra mossák.

Már hogyne gyászolnék!? Hiszen az életem értelme veszett oda, és nem tudom miként, hogyan és miért.

Eltelt több mint 15 hónap és nem tudják – ezek után meg honnan tudnák? – megmondani mi okozta a tüzet és a rendőrök miért nem nyomoztak.

Hát, tudod Kincsem, felbecsülhetetlen ez a szemnyitogatós felismerés, mert az élet maga – így, ebben az aljas és mocskos valóságában – számomra értéktelen bóvlivá silányodott.

 

Sokan értetlenül néznek, ahogyan én is őket, csak az okok különböznek. Ők azért, mert nem fogadom el a hivatalok állításait, én meg azért, mert nem olvassák el az iratokat, melyek elfogadhatatlan és egymásnak ellentmondó mondatokat tartalmaznak.

Ha majd elismerik, hogy hibáztak, hogy nem tettek meg mindent, és hazug, magukat védő állításokat vetettek papírra, ha majd elmondják, hogy igazából mi történt, és miért… ha majd a hanyagok büntetésüket elnyerik, no, én akkor veszem le a feketét. Akkor megtudhatja mindenki, aki rám mer nézni, hogy az igazság kiderült, hogy a szakmájukhoz nem értők már nem rontják helyükön a hivatalok jó hírét.

Ha kell, elmegyek az Európai Bíróságig is, még ha földönfutóvá válok, akkor is, mert olyan nincs, hogy két ember életét vesztette és azok, akiknek nyomozni kellene, akiknek a bűnösöket elő kellene állítaniuk, csak legyintenek és hazamennek bulizni, és mindent elkövetnek, hogy engem lebeszéljenek az iratokba való betekintéstől.

 

Tudom, ha én égtem volna el a felismerhetetlenségig, és Te maradsz (bár úgy esett volna!) Napsugaram, akkor te is harcolnál az igazságért!

Megyek hát tovább az úton… érted, miközben mindenhol lelked, szereteted, lényeged keresem!

Örök időkig Téged szerető édesanyád!