Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nyílt levél Petrának

2014.10.31

Salgótarján, 2014. október 31.

Szia, Kedves Petra!


Tudod… Tegnap egész nap Te jártál az eszembe. Tanácstalan voltam, töprengtem sokat, hogyan, miként és mit válaszoljak Neked.
Aztán úgy döntöttem nyíltan teszem, hátha mások is válaszra lelnek soraim között.
Ugye nem baj?

Petra! Leveled lélekhűsítő balzsam volt nekem.
Fájó a közöny, és reményt adnak a kedves vigasztaló mondatok, melyek elmesélnek olyan kincsként őrzött emlékeket, melyeket csak nehezen osztunk meg másokkal.
Köszönöm Neked!
Napjaink világában az első a több, és az ember azt gondolja, Istennek le kellene radíroznia minden embert a bolygóról, ha változást akar, mert amelyik „gyümölcs” már ilyen mértékben „ütődött” az meg fog rohadni. Rettenetes ilyet gondolni, mert az ember maga- és egész családja is közte van a „leradírozandók” között.
Aztán amikor megszólalnak a lelket simogatók, az ember megint másként látja a világot, színes lesz, és kissé felragyog. Csodás az, ahogyan családod „üzenetet” kapott a nagypapádtól. Igen „csodás”. Hiszek benne, hiszen nekem is üzent édesapám többször is, és bizony megesett, hogy kinevettek. Nem izgat, nevessenek. Én nem nevetek, hanem lehunyom a szemem és át akarom élni a Te csodádat is.

Érzem és értem… csakhogy ez a helyzet egy másik helyzet. Itt nem volt lehetőség a búcsúra a ravatalnál, nem volt egy utolsó simogatás, utolsó csók, utolsó tekintet. Eleinte hittem, aztán minden összeomlott, rám dőlt minden felismerés, összedőltek a színfalak és nem tudok kijutni alóla. Mindenki, akik nem olvasták el azokat az iratokat, melyeket én, akik nem látták a fotókat és nem tudják, hogy néhány ember velem beszélni egyáltalán nem hajlandó, akik pedig ott voltak… szóval ők azt hihetik, hogy csak egy kötözködő, egy rosszindulatú, egy megnyugodni képtelen anya vagyok, aki nem akarja elengedni halott lányát.
A helyzetünk egészen más… Itt nincs teljes élet, unokák, hanem van helyette egy erőszakos vég, egy kettétört élet, egy tönkretett család.
Ha ez van! És ez, hangsúlyos!
Mert még abba se lehetek biztos, hogy ez az Igazság, ugyanis olyan sok dolgot nem tettek meg az állítólag a mi védelmünkre felállított hatóságok, amit meg kellett volna, és olyan sokat megtettek, ami viszont törvény- és emberellenes, hogy képtelenség megnyugodni. Szép lassan kiderült… igen az Égi Hatalmak lassan pakoltak le elém elbizonytalanító kártyákat és egyre többet.
Óriási baj, fájdalom és elmondhatatlan kín gyermekünk halála… de… az őrület határáig sodró, szinte már-már az ájuláshoz közeli a fájdalom, amit átélek, ha arra gondolok, hogy az Ő drága teste, az én egykori pocaklakóm teste, ami belőlem hajtott és nőtt, olyan kínok között pusztult, amelytől több emeletnyi magasságból is inkább a mélybe ugranak a legtöbben, mint hogy megégjenek.
Aztán, hogy ne ringasson a sors sokáig ebbe a képzeletbeli „tűzbe”, elővillan egy másik kép: "Valahol él, és naponta egy perverz milliárdos éli ki rajta torzult vágyait. Kegyetlenkedik vele, és már elvették a lelkét is, megkínozzák, én meg semmit nem teszek érte! A hatóságok meg húzzák az időt, ahelyett, hogy hinnének anyai ösztöneimben, kiszabadítanák, és meg megbüntetnék a bűnösöket, a cinkosokat.”
És ilyenkor szokott átölelni az érzés: Nem és nem akarok ilyen hazug, képmutató és korrupt világban élni, ahol fontosabb a pénz, mint az ember.

És ahogyan ez lehet fikció, ugyanúgy lehet valóság is, de az igazságot senki nem nyújtja át. Ez a kín legfőbb oka. Mert ha menni kell, mert itt véget értek a feladatok, akkor menni kell. Ezzel nem vitatkozom. De így?
Vergődés ez az élettel, vergődés a kínban, amely a legváratlanabb helyen és időben bármikor, de minden nap le szokott csapni rám. Mindegy neki a nappal és mindegy az éjszaka. Jön és leterít.
Az igazság kellene.
Ha tudnám, hogy átkelt, akkor csak a módja fájna a halálának, de vigaszt lelhetnék abba, hogy odaát már nagyon szeretik, megbecsülik tiszta őszinteségét és segítőkészségét, meg drága bölcsességét, és nem úgy, olyan hamisan és képmutatóan, ahogyan a földi „barátok” tették. Volt egy időszak, amikor így volt és haladtam a gyász folyamában a beletörődés felé, amikor jött egy új felismerés és én megrekedtem, mint egy hibás lemezen a tű.
Mit tehetünk gyermekünkért, aki nincs már közöttünk, akiről nem bizonyítja semmi, hogy valóban ő halt meg, akinek sorsa, vagy végzete kiderítetlen, és egy sor igazságtalanságot tettek meg vele, és aki önmagáért tenni már nem tud?
Ez a visszatérő kérdés emészti egyre rozogább szívem.

Drága Petra! Köszönöm az Égieknek, hogy ismerhetlek!

Szívem minden szeretetével ölellek!

Ildikó
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.