Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívműtétem

2018.06.13

korterem-a-szivsebeszeten--ahol-fekudtem.jpgAz intenzívről ebbe a kórterembe kerültem. Balra, az ablak melletti ágyon feküdtem pár napig.

2017. július 22.

Mielőtt elindulok életem egyik legnagyobb kalandjára, még tudnom kell néhány dolgot, hogy ha kérdeznek, válaszolni tudjak.

Össze kell állni a „képnek”. Előbb magam kell látnom általatok látva, aztán meg a magam szemével.

Az életünk folytonos alkotás.

Megalkotjuk önmagunk.

Születéstől tanulunk, adunk és elveszünk.

Minduntalan létrehozunk és létre hívunk. Folyton hatunk, és hatnak ránk.

Folyton kapunk vagy elvonunk, még akkor is, ha ennek nem vagyunk a tudatában.

Elsősorban a magunk építésére kell figyelni, azt kell szeretni, javítani, elfogadni, hogy a rendelkezésünkre álló fizikai-, szellemi-, és lélekanyagból valami olyat alkossunk, ami a Szellemhazában maradt Önvalónknak is tetsző, csak ne úgy, hogy másokat megbántunk.

Ezt sokszor elvétjük.

Mások által is épülünk, a világhoz viszonyulunk, és viszonyul hozzánk.

Értő, értetlen, megértett vagy félreértett is lehet az ember.

Tudnom kell, mikor, mivel és hogyan vétkeztem.

Hol volt az a pont, ahol elrontottam?

Mikor volt az, amikor úgy döntöttél, hogy többé nem figyelsz rám?

Mikor lett „eleged”belőlem?

Mikor és miért váltam „sokká” neked?

Mikor és mitől érezted azt, hogy nem fontos már az, amit mondok?

Mikor lett unalmas…

…és mitől, amit mondtam?

Tudnom kell, hogy javíthassak.

Javulni kell, mert nem tudni milyen hosszú lesz az „út” és meddig tart a kaland.

Mondd el kérlek, hogy jobbá válhassak!

Kérlek, segíts, hogy életem legnagyobb kalandjába tiszta szívvel vághassak!

2017. augusztus 13. vasárnap  Honvéd Kórház

Tegnap Etesen voltunk. Vica is kijött Dominikkel és délután behozott minket a városba.

Mondtam anyának még csütörtökön, hogy úgy tűnik nekem mindenért kétszer kell mennem, mintha ez lenne a „Nagy Könyvben” megírva.

Pl. a gyógyszertárba, mert olyan krémet is blokkolt a hölgy, amit nem hoztam el, vagy pl. az orvoshoz, mert szerdán nem lett kész, amikorra meg volt beszélve, hogy elkészítik Csaba saját jogú családi pótlék igénylését. Ezért pénteken ismét menni kellett és ezért nem tudtunk anyához pénteken kimenni. Pedig most nagyon sokáig nem tudok anyucihoz menni.

15:31

Most itt fekszem a Honvéd Kórház érsebészeti osztályán (mert a szívsebészeten nincs hely) egy négy ágyas kórteremben, egyedül.

Mondta az orvos, hogy most még nem lesz műtét, mert nincs műtéti idő és egyébként se annyira sürgős, hogy ne várhatna még 2-3 hetet. Vagyis jöttem és majd megyek haza (a szokásos, mindenért kétszer kell menni), hogy utána ismét felcuccoljak, lelkileg ismét felvértezzem magam és lóduljak ismét neki, hogy jó, akkor felvágatom a mellkasom.

Holnap katéterezés, érfestés lesz, és nyaki, uh. Egy légzésfunkciót is kérnek majd, aztán kedden mehetek haza.

17:52

A gyerekek rég elmentek már haza, nekem meg, vacsoráznom kellene és bevennem a vérnyomáscsökkentőt. Kaptam egy kúpot is. Azt mondták éjfélig ihatok, utána azt se szabad. Reggel olyan szomjas leszek, hogy azt nem is tudom, hogyan tudom majd elviselni. Ha éjszaka felébredek, az az első, hogy pár korty vizet iszom. Az éhséget sokkal jobban viselem, mint a szomjúságot. Nem lennék sivatagi ember, mert az első nap ott halnék szomjan. Még van otthonról hozott vizem, spóroltam vele. Eddig teát ittam, amit Attila vett.

Azért sajnálom, hogy Attila hiába utazott haza több mint ezer kilométerről. Jó, ide ugyan elhozott, de ő azért jött, hogy itthon legyen, amikor műtenek. Már azon töri a fejét, hogy hamarabb visszamegy, hogy ha majd mégis lesz a műtét, akkor megint elengedjék.

 

Az előbb hívott anya, akkor még rajzoltam. Alig értette, hogy mit mondok. Visszhangzik a szoba. Sírt. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, hiszen nem most lesz a műtét.

 

Utána hívott Attila, hogy Csabát és Tamást haza vitték. Most már ők is otthon vannak és vacsorához készülnek. Dominik hangját szerettem volna hallani, de egy „NEM-el" elintézte, amikor az apja szólt neki, hogy köszönjön I-mamának.

Lassan meg kéne nevelni ezt a gyereket. smiley

2017. augusztus 14. hétfő

3:34

Tegnap elég korán elaludtam. Hat körül szundikáltam egyet, de utána még gyakoroltam. Rajzoltam egy mese-traktort baseball sapkával és egy mese-tehenet, hogy majd az én szépséges kis unokám, Dominik mesekönyvébe jobban tudjak rajzolni.

Este nyolckor hívott Tamás, aztán meditáltam kicsit, mert Csabával úgy egyeztünk meg, hogy 8:30-kor ő is, én is meditálunk, amit azzal kezdünk, hogy hívjuk egymást, megöleljük gondolatban a másikat és azt mondjuk „szeretlek”.

Remélem, jobban van a foga, az arca, vagy az ínye, mert fájt neki valami, de mivel autista, pontosan nem tudtuk meg. Majd talán ma, mennek az apukájával és keresnek egy fogdokit, aki megnézi.

Fáj a derekam. Biztos az ágytól. Nem ihatok, nem ehetek, mert ma lesz ez az érfestős katéterezés. Gondolom a hányinger miatt, mert egyébként a kúp miatt teljesen olyan, mintha műtét előtti procedúrám lenne.

Itt ülök a nővérpultnál. Nincs itt a fivér. Csaba így nevezte el a férfi ápolókat. J Logikus.

Később, majd visszafekszem, mert még nagyon messze van a fél nyolc, amikor is át kell mennem a szívsebészetre egy tűbeültetésre.

Nem tudom, hogy miért nem tudok most olyan szépeket írni, mint régen. Tán elhagyott a múzsám. Azt szoktam mondani, hogy valahonnét az Égi Világból valaki diktál. Lehet, hogy talált magának egy olyan írót, aki jobban „hall” mint én?

Sajnálnám. Nagyon szeretnék egy olyan világról írni, ahol az emberek nem a végtelenig dolgoznak és érte semmi élményt nem kapnak, csak vegetálnak. Olyan világ kellene, ahol az alkotó munka után ugyanannyi utazás és kényeztető pihenés jár. A világutazás nem csak egy vékony réteg kiváltsága lenne, hanem mindenkié és akkor a világ szépségeit mindenki megcsodálhatná.

8:22

Már háromnegyed órája a karomban van a branül, vagy minek nevezik. Most a bal alkaromba raktak egy zöldet és fáj. Nehezen tűröm. Meditálni kellene, hogy ne érezzem. Tegnap a jobb kézfejbe szúrtak egy rózsaszínűt, de az orvos kivetette, mondván az oda nem kell.

Az az érzés uralt el, hogy mostohagyerek vagyok. Itt az érsebészeten nem foglalkoznak velem, mert nem hozzájuk vagyok felvéve. A szívsebészet meg messze van.

Nem tudom, mit akar velem a sors, hogy ennyire magamra hagyott. Magányos vagyok. Nincs senki, akivel megbeszélhetném a gondolataim.

Tegnap mintha azt mondta volna az orvos, hogy nyolckor lesz az érfestés. Biztosan elértettem, mert már kilenc.

Most a mentősök hoztak egy beteget. Pont rálátok az ágyamból a nővérpultra. Nem ide fektetik.

Semmi normális gondolatom nincs, amiből mese születhetne. Cikázik az agyam az otthon maradottak körül. Persze elképzelhetném, hogy itt terem egy jó tündér és egy varázsütésre megszabadít a fájdalmaktól és simán elintézi, hogy jöjjön a műtős és vigyen az előtervezett vizsgálatokra.

10:56

Volt egy szívultrahang. Nem is tudtam, hogy az is lesz. A nyaki UH várat magára és a szívkatéterezés is. Nincs víz, nincs étel, nincs gyógyszer. Szerintem a vérnyomásom az egekben van, de azt se méri senki. Átmentem a szívsebészetre, de még nem szabadult fel egyik ágy se. Visszajövet egy lilaruhás nővér kérdezte, hogy mit kolbászolok, és amikor elmondtam, azt vágta az arcomba, hogy ne gondoljam már, hogy az egyetlen beteg vagyok a kórházban. Egészen mélyen a szemébe akartam nézni, de nem lehetett. Szótagolva mondtam hát neki, egészen lassan: „Sej-tet-tem”. Többé nem szóltunk egymáshoz. Egyem a kissé megfásult lelkét! Nem türelmet kér, nem megértést. Nem vigaszt ad és nem érez együtt, hanem adandó alkalommal jelképesen szájon vág, amitől minden betegnek sokkal jobb lesz a hangulata, amellett, hogy éppen szomjan hal és ne nyávogjon egyébként se, mert mi lesz, ha műtik és akkor két napig se ihat. Igaz azt nem mondta, hogy akkor az ember gyereke kapja a sóoldatot vénásan.

2017. augusztus 15. kedd

4:10

Fél négykor keltem. Elaludtam tegnap már kilenckor, de háromszor is fel voltam, mert fokozatosan engedni kellett a csuklómon lévő szorítóbilincsen. Ahol a katétert felvezették oda kellett egy nyomókötés. Ez egy átlátszó műanyag karkötő, ami elszorítja az ütőeret. Zsibbad a kézfej, az újjak. Óránként jön a nővérke és enged egy-egy kicsit a nyomásból. Edina nővér volt az éjszakás, éjfélkor vette le a csuklószorítót, de ezzel még nem volt vége, egy hatalmas kötést rakott a helyére és azt is jól leragasztotta. A csuklószorítót nekem adta, hallott Csabáról, aki szereti az ilyen kütyüket.

Tegnap akkor jött értem a katéteres műtős, amikor a nyaki UH-ra vittek el. A nyaki UH-ra meg akkor jöttek értem, amikor éppen zokogtam.

Minden előjött. A magány, Csaba hiánya, Enikő elvesztése, hogy ahányan vagyunk, annyi felé van a családom. Úgy zokogtam, hogy bejött a nővér és megsimogatta a vállam. Látta szegény, hogy tehetetlen, hogy nem tud segíteni. Aztán jött a tolókocsival a betegszállító és sietni kellett, mert a doktor csak fél kettőig rendel.

Ahogy visszaértünk a nyaki ultrahangról, szinte azonnal ott volt a másik betegszállító, ő már nem sima tolókocsival jött, hanem műtős kocsival. Mondta, hogy már keresett, de valahová máshová vittek akkor éppen. Kérdezte, hogy pisilnem kell-e. Közöltem, hogy egyenesen porzik a vesém, még hogy pisilni, hiszen éjfél óta egy kortyot se ihattam. Ettől kiakadt, mert, hogy éppen inni kellett volna jó sokat, hiszen a kontraszt anyagtól, amit majd kapok, tönkre mehet a vesém, ha nem iszom legalább két liter folyadékot. Akkor én ott gyorsan előszedtem a vizet, amit Attila a Szentkútról hozott és ott megittam mind a fél litert. Megígértette velem, hogy a vizsgálat után még sokat iszom.

Attila és Vica akkor érkeztek, amikor két nővérke elindult velem a szívsebészetre, mert végre lett szabad ágy az osztályon.

Attila vett szendvicseket és vizet. Az egyik szendvics felét a szobatársamnak adtam, egy idősebb asszonynak, akinek hatig volt szabad ennie, mert másnap műtötték.

A vacsora fehér kenyér és szalámi volt. Azt már nem tudtam megenni. A fehér kenyeret egyébként is kerülöm már másfél éve.

Kiültünk a nővérpult előtti térbe. Asztalok és székek vannak kint és jó lehet beszélgetni, nem a kórterembe nyüzsög minden látogató. Leült mellénk az orvos is, aki majd műteni fog és megbeszéltük, hogy majd telefonál, de az biztos, hogy valamikor a szeptember 4-i héten lesz a műtét. Alig hiszem, hogy lesz ebből valami. Mindenki annyira nehezen mozog és köhögnek. Fáj a mellkasuk. Nem tudom még elképzelni magam így.

9:21

Úgy 10 perce keresett az irodából egy hölgy, hogy várjak még, ne menjek haza, mert most ültek össze az orvosok, hogy esetleg mégis megműtenek. Ne mondjam le a gyerekeket, mert semmi nem biztos. Attila és Vica már az M3-on vannak. Jönnek értem.

12:33

Attila és Vica örül, hogy nem megyek haza. A hölgy ugyanis épp a gyerekek érkezése előtt közölte, hogy holnap megműtenek. Lehet, hogy jobb így, mert ha most haza kellett volna mennem, lehet, nem tudom magam még egyszer felvértezni, hogy ismét összepakoljak és műtétre induljak.

Szegény Csaba! Most hiába vár haza. Változás. Ő azt nehezen viseli. Azért nem hozták most őt Attiláék, mert, hogy úgy is megyek haza és lám, mégse megyek. Nagyon hiányzik nekem. Sírnom kell, annyira hiányzik.crying

2017. augusztus 16. szerda

Erre a napra még emlékszem. Délig. Utána?  Mintha kimosták volna az agyam.

Még kedd este jött hozzám az altatóorvos. Nem ő lesz az én altatóm, majd, hanem egy kolléganője, aki most nem ér rá. Aztán őt is elhívták, műtőbe kellett mennie, mert a délutáni műtött beteg sebe bevérzett. Jó későn, de visszajött. Ő mondta, hogy nyugodtan ihatok reggel hatig. Ez az éjféli ivás túlságosan szigorú.

Attiláék heart tizenegy körül leptek meg. Hozták Dominikot, aki, amikor meglátta a csuklómon az óriási nyomókötést és a kékre változott kezeimet a belőle kiálló branült, hát eléggé legörbült a szája. Elbújt az apja nyaka mögé. Mondtam neki, hogy nem fáj, és nem kell félnie, neki nem lesz ilyen, de akkor se adott puszit. Azért én megpuszilgattam a lábacskáját.

Kint ültünk le a folyosón és néhány perc múlva Dominik feloldódott. Királyi méltósággal mászott fel a szemben álló fotelba teljesen önállóan. Karjait a karfára helyezte és úgy mosolygott rám, hogy attól el kellett olvadni. heart

Ennek a mosolynak az emlékével mentem a műtőbe.

Amikor a gyerekek elmentek azzal, hogy az állatkert után visszajönnek, mert megvárják a műtétem, és én visszamentem az osztályra, a nővér már azzal fogadott, hogy vegyem be a gyógyszert, amit kikészített nekem. Igen ám, de bevenni már nem volt időm, ugyanis a műtés is megérkezett és a nevemen szólított. Nem maradt időm félni.

Az ezüst gyűrű rajtam maradt. A liftben vettem észre. A műtős annyira rendes volt, hogy amikor felért velem a műtőkhöz, egy gumikesztyű ujjába csomagolta és visszavitte az osztályra, berakta a csomagomba.

Innentől kezdve minden nagyon homályos. Mintha a sokadik lettem volna a sorban. Mintha sok tolóágyon sorakoztak volna előttem a betegek, aztán mégis gyorsan előre kerültem és betoltak a hideg műtőbe. De az is mintha álom lett volna, és nem tudom miért, mert emlékezetem szerint nekem semmiféle altatót, vagy bátorítót nem adtak.

Lehet persze, hogy akkor semmit nem kaptam, csak utána és az altató tette azt, hogy az előzmények is olyanná váltak, mint egy elmosódó álomkép.

Egy villanásra láttam Attilát, aztán egy másik villanásra Vicát.heart

Emlékszem, hogy fekszem az ágyon és iszonyatosan szomjas vagyok. Összeszáradt a szám, meg a torkom. Akkor jött egy asszony és citromos folyadékkal kenegette a szám. Kívül és belül. Azt hallottam, hogy ne egyem meg a pálcát. Aztán látom őt, hogy sötét van ugyan, de megismerem a dús hajáról. Ott ül a nővérpultnál, megvilágítja sziluettjét a monitor kékes fénye. Szólok, hogy szomjas vagyok és ő feláll és ad vizet. Hálát érzek és végtelen szeretetet, amiért nem hagy magamra.

Azt hallom, hogy esik az eső. Ez annyira jó. Mintha a tető közelében lennénk, ami bádog és kopogna rajta a vízcseppek tömege és még a szél is fúj.

Azt mondják, reggel van, ámbár minden továbbra is sötét, nem tudom kinyitni a szemem. Hallom, hogy a mellettem lévő ágyon megszólal egy férfi, hogy „olyan jó volt hallani, hogy egész éjszaka esett az eső”. A nővérkénk meg nevetve mondja, hogy az nem az eső hangja volt, hanem a légkondié. Akkor motyogom én is, hogy pedig én is pontosan ezt gondoltam, hogy esik az eső.

Aztán minden kivilágosodik, tolókocsin vagyok ismét és megyünk az osztályra, igaz még csak a monitoros megfigyelő szobába. Nem tudom hány nap telt el. Fogalmam nincs mi történt menetközbe velem, mit mondtam és mit tettem azon felül, amire halványan emlékszem, és amit az imént leírtam.

Sok emlékem magamról sincs, nem is gondolkodom azon, hogy ki vagyok és miért. Az csak később jön. Később jön a hiúság, hogy majd jönnek a látogatók és rendbe kellene tenni magam, de a nővér nehezen vehető rá, hogy hozza ki a raktárból a tisztasági csomagot, amibe be van készítve a fésű. Már könyörgök, szinte esdeklek, hogy szánjon meg, mert ott van a felső fogsorom is és nem akarom, hogy a nélkül lássanak a fiaim és a férjem.

Megszánt, vagy elunta. Néhány perccel a látogatók érkezése előtt kapom meg a csomagot. Persze nem tudok belőle semmit önállóan kivenni, mert mozogni nem nagyon szabad. Mindenben kiszolgáltatva vagyok.

2017. augusztus 18-21.

A zárójelentés szerint 17-én délután vittek le a szívsebészet megfigyelő szobájába, ahol is monitorra voltunk kötve. Nem sok dologra emlékszem. Az asszonyra emlékszem, akinek a műtétje előtt a fél vacsorámat oda adtam. Most mellettem feküdt és minden áron ki akart kelni az ágyból. A tisztító csövön kívül minden más csövet kiszedett magából. Minden csupa vér lett. Ágykeretet kapott és muszáj volt lekötni a kezét, hogy ne tegyen több kárt magában.

Arra gondoltam és most is sokat gondolok rá; én ugyan mi mindent tehettem, amiről gőzöm sincs, mert a betegnek később nem szokták elmondani, hogy miket tett, amíg az altatók hatása alatt volt.

A kis asszonykára is jól emlékszem a műtétem előtti éjszakán, aki szintén nem aludt és nemes egyszerűséggel ki is jelentette: „Amíg én nem alszom, itt senki más se fog aludni.” Éjfélkor szánt meg a nővér és áttelepített egy monitoros szobába, a másik aludni vágyó szobatársammal együtt, ahol szerencsénkre éppen volt két szabad ágy.

A műtét után elég zavart voltam és persze naplót se írhattam, így sok dolog simán kiesett a fejemből. Arra sem emlékszem pontosan, hogy melyik nap lettem rosszul.

Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a nővér áll felettem és rémülten azt kérdezi: „Jól van?” Én meg csodálkozva néztem rá. Mondtam minden rendben. Később kiderült, hogy mielőtt kérdezett rá kellett csapnia a mellkasomra, hogy a szívem felébressze.

Ugyanezen napon - csak akkor már világos volt, de hogy délelőtt vagy délután, azt, ha agyonütnének, se tudnám megmondani -, a nővér elhúzta a függönyeim, amikor elkezdtem riadtan arról beszélni, hogy rosszul vagyok.

Néztem a fejem fölötti lámpát, ami távolodni kezdett és szürke lett. Mintha spirálban süllyedtem volna és mintha kívül és belül csípős paprikába mártottak volna. Iszonyatos forróság öntött el.

Aztán minden eltűnt. Arra emlékszem, hogy valaki beletenyerel a friss sebembe és lenyom, de oly erővel, hogy az ágy is megingott alattam. Akkor én eltűntem, de, amikor felengedett, akkor láttam, hogy az orvosom az, aki folyamatosan figyeli a monitort. Még kétszer süllyedtem el a semmibe, és jöttem vissza. Nagyon fájt. De másra nem emlékszem. Hogy utána mi zajlott le körülöttem, arra se emlékszem. A zárójelentés erről ennyit ír: „ A postoperatív harmadik napon, monitoron  ritmusa asytoliara váltott, 2-3 mellkasi compressio után sinus ritmus visszatért megfelelő AV átvezetéssel, azonban epicardialis pacemaker demra tettük…”

Utána vittek fel valahová, ahol rengeteg tanuló figyelte a mesterét, aki mindent nagyon részletesen elmagyarázott nekik. Mindenesetre nagyon sok forintot nem adtam volna akkor az életemért, mert azt kérdezte: „No, ki lesz az a bátor, aki megpróbálja?”

Arra gondoltam a halálra ítéltnek valószínűleg mindegy, ki lövi le. Rajtam kísérleteznek, mert talán nincs sok remény hozzám. Az egyik tanuló kipárnázta a nyakam környékét gézzel, felvágott ott egy eret és  „floratin elektródát úsztattak be" a szívig. Valami VVI pacemaker vezérlés volt, és csak egy nap után tért vissza a sinus ritmusom. A vezetéket a nyakamhoz varrták, ami akadályozott abban, hogy a fejem bármerre is elfordítsam.

Közben a farcsontom éktelen kiabálásba kezdett, amit volt szíves az ágy egyik alattam lévő keresztfája a végtelen kétségbeesésbe kergetni.

Ettől Évike nővérke szabadított meg.

Áldassék a neve és a jó lelke!

Miközben minden lepedőt, huzatot kicserélt alattam, a lepedő és az ágy közé berakott egy pokrócot, ami ezek után megvédte a keresztcsontom a fenyegető felfekvéstől. Lemosta a hátam. Segített átülni egy székre, ahol megmosakodhattam ahol csak elértem és ahol szabad volt. Megmoshattam a fogam. Megfésült. Kerített egy gézt, azzal lófarokba fogta a hajam, és megkereste a parfümöm, mert, ahogy mondta szereti, ha a betegei csinosak és rendben vannak.

Nagyon hálás voltam és vagyok azóta is.

Köszönöm!

Nem volt mindegy, hogy a bevett szokás szerinti 2-3 napos intenzív + megfigyelőben töltött idő nálam 5 napra nőtt a felmerült problémák miatt.

Aztán amikor a HOLTER is éjszakai problémákról számolt be, még egy éjszakára visszavittek a monitorosba, mert kíváncsiak voltak, mik azok a furcsa jelek, amikor alszom. Mondtam, hogy ha hanyatt fekszem, akkor elzáródik a légcsövem és egy darabig nem veszek levegőt, aztán nagyobb horkantások kíséretében ráeszmélek, hogy kevés az oxigénem és oldalra fordulok. Igen ám, de mivel most nem szabad oldalra fordulni, tiszta kínszenvedések az éjszakáim, mert folyton felébredek.

Ezt nevezik alvási apnoe-nak.

Mire 22-én osztályra kerültem, vagyis a ragasztó tappancsok lekerültek rólam, addigra úgy nézett ki a mellkasom, mint egy sokszor pecsételt útlevél. Teli volt kerekded ragasztórétegekkel.

Addigra a 20 percnél tovább tartó hanyatt fekvést, a levendula illatú papír zsebkendőt és minden mást, aminek ilyen illata van, mint pl. az oxigénmaszknak, amit levendulás papír zsebkendővel töröltem ki, a műanyagpalackos vizek mindegyikét, a műanyag poharakat, a szívószálakat, magát az oxigénmaszkot levendula illat nélkül is, azt mind-mind legszívesebben összegyűjtöttem és kilövettem volna a Holdra.

2017. augusztus 23.

Tegnap délután osztályra kerültem. Kétágyas szobába. Egy hét telt el úgy, hogy a napok nagy részét fekve, hanyatt fekve kellett eltölteni. Soha nem szerettem a sok fekdécselést.

Háromnegyed öt van, amikor e sorokat írom. Kész csoda, hogy eddig aludtam. Hajnali 3-4 között én már vonulok ki a szobából. Ma viszont úgy éjfél körül arra ébredtem, hogy a szobatársam ül az ágy szélén és halkan jajgatva nagyokat sóhajtozik. Nem, nem a fájdalmai miatt, hanem, mert nem tudott aludni, mert töri az ágy és zajos a légkondi. Hogy miért nem kért segítséget a nővérektől, azt most nem firtatom, mert a nővérek minden este arról faggattak minket, hogy kinek kell altató vagy fájdalomcsillapító.

Lekapcsoltam a légkondit és adtam neki egy nyugtatót az enyémből, amit letett a szekrényére. Pár perc múltán még mindig az ágy szélén ült, gyógyszer a szekrényen és nagyokat sóhajtozott. Kérdezem: Mi a baj? Mire azt mondja: Olyan lusta vagyok, hogy még a gyógyszert se esik jó elvenni a szekrényről.

- Erre szokta az én édesapám mondani – válaszoltam neki -, hogy nem akarásnak nyögés a vége. Ha egyszer úgy határoztál, hogy nem alszol, akkor azért se fogsz aludni, az lesz, amit te akarsz.

Bevette a gyógyszert. Hajtsam már beljebb az ajtót, mert a folyosóról a szemébe világít a lámpa. Meglett ez is. Ez az éjszakai párbeszéd aztán meghosszabbította az alvásom.

Reggeli kávé helyett, reggeli csokit eszek. Jó ez így.

Attilámra gondolok, aki tegnap hétszer keresett és én nem vettem fel, mert kikapcsolt ez az őskori telefon, csak úgy a maga tetszése szerint. Sokszor csinál már ilyeneket, hogy önhatalmúlag szabadságolja magát. Várok még pár percet és megcsörgetem Atit, bár most nem tudom, hogy milyen messze dolgoznak a szállásuktól, ami meghatározza, hogy mikor kell kelniük.

2017. augusztus 24.

Tegnap…

Kivették végre belőlem az összes csövet, érzékelőt, vezető drótot, elektródát, katétert és a Holtert, a 24 órás szívfigyelőt.

Tegnap délután, mert délelőtt foglalt volt a steril kocsi és a doktoromnak muszáj volt a műtőbe menni.

Délután a doktor átfutotta a Holter jeleit és örültem, mert azt mondta JÓ. Aztán később jött a nővér és hozott egy fél xanaxot. Vegyem be. Nem értettem, de szót fogadtam, hiszen ez a dolog lényege ott a kórházban, amikor minden a betegért van.

Eltelt fél óra, jött az én jó doktorom és közölte a rossz hírt: Vissza kell mennem egy éjszakára a megfigyelőbe, mert a Holteres szakértők megnézték a szívjeleket és éjszaka találtak benne furcsa jeleket, kihagyásokat. Ellenőrizni kell.

Nyugtató ide vagy oda… kedveseim, én elsírtam magam.

Hát persze, hogy megijedtem, és hát persze, hogy elkeseredtem és ez neked is szól Teremtőm és neked is Drága Akasha-krónika. Tudom mindent feljegyeztek.

Persze végül meg kell mindent nektek köszönnöm, olyan embereket ismertem meg.

Igaz vannak órák, amikor azt gondolom igazából azért hagytatok életben, hogy tovább kínozzatok, mert élvezitek, ahogyan vergődöm és fájnak a világ s benne az ember bugyuta dolgai.

A műtét előtt az én jó doktorom leszidott, mert olyan ételeket eszek, amitől nem fogyok, egészségteleneket. Mondtam neki, hogy ennék én finom egészségeseket, csak hát a pénz, az kevés. Nem, nem az árakkal van a baj, hanem a fizetés az a kevés.

A műtét előtt mondta az én doktorom azt is, hogy vegyem komolyan a vérnyomásom, a gyógyszereket, mert az életem, meg hát ugye a gyerekeim, de őt nem érdekli, ez az én dolgom. Amikor harmadszor is mondta ezt a „nem érdekel” kifejezést, akkor megkértem, hogy ne mondja többet, mert hát, ha neki nem annyira fontos az én életem, amennyire nekem, akkor hogyan tegyem át az ő kezeibe az életemet?!

Fontos volt neki.

Visszaküldött a megfigyelőbe, de előtte, mert már valamennyire ismert is, nyugtatót küldött.

Törődött velem.

Abba a megfigyelőbe kerültem, ahol voltam, csak most nem az ablak, hanem a hűtő mellé. A volt helyemen Lajos feküdt (apa is Lajos volt) és mindezek tetejébe salgótarjáni lakos.

Ancsa Veszprém közeli, átellenbe feküdt. Nagyon beteg volt a szíve és már régóta járja a kórházakat. Remélem, végre minden jóra fordul, mert nagyon megkedveltem őt.

Ami a sors keze, az, hogy amikor ramatyul voltam, ő a folyosón sétált és várta a műtétjét és azt mondta sokat nem lehetett volna adni az életemért és az én felépülésem ad neki erőt…

Ami a sors másik keze az, az ő testvérének a története.

A testvére 2006-ban máig ismeretlen körülmények között halt meg. A szüleinek azt mondta mielőtt elment, hogy ne keressék, mert olyan munkája van, majd jön, amikor szabad lesz. Helyette a nyomozók mentek és vitték a személyes tárgyait, amit egy teljesen tropára ment, elkorhadt és utána kiszáradt holttest mellett találtak. És nem végeztek DNS vizsgálatot, azt mondták nem lehetett már olyan rossz állapotban volt a test, csak a tárgyak árulkodnak arról, hogy valószínűleg ő lehetett.

Ancsa édesanyja két éven belül hátsófali szívinfarktust szenvedett. Szerencsére a Teremtő az orvosok segédletével megmentették az életét. Most meg az ő szíve mondta fel a szolgálatot. Megértette a fájdalmam. Nem csodálkozott, hogy a szívem megszakadni készült, amikor elmondtam, hogy a kislányom hogyan vesztettem el.

A negyedik szobatárs Attila volt (neve, mint a fiamé). Ő az élettársával egy lakókocsiban él egy kilencezer négyzetméteres gyümölcsösben. Eredeti szakmája sörfőző, de sok szakmában dolgozott, még kormányőr is volt egy darabig.

Sokat beszélgettünk. Jobb volt így a kényszerű fogság, hiszen a ragasztós tappancsok az emberre vannak rakva, ilyenkor a monitorhoz vagyunk láncolva és nem lehet csak úgy a mosdóba futkosni. Csak, ha hívjuk a nővért, aki jegyzi a távozást leszedi az érzékelőket, majd dolgunk végeztével visszateszi. Hajnali egytől fél háromig ültem az ágy szélén, mert nem bírtam aludni. Akkor kaptam még egy Frontit, de az is csak négyig tudott az ágyban tartani. Képtelen voltam tovább feküdni. Azok a képek, melyek előbújnak az agyam mélységes mély rétegeiből, hogy hogyan, milyen körülmények között halt meg a lányom, nem csak az ágyból kergetnek ki. Sokszor legszívesebben a világból is kirohannék.

2017. augusztus 25.

A hajnalban írt naplók, mindig a tegnapokról szólnak.

Visszaemlékezések. A jelen múltba tekintése a jövő kárára, ha minden elhasznált percet a múltra fordítunk. Nem baj. Az ember nem akkor és ott jegyzetelni, amikor a dolgok megtörténnek. Ahhoz diktafon kellene.

Most már Mátraházán vagyok, fogalmam nincs miért választottam ezt, amikor be kellett mondani, hová kívánok menni. Az otthoni számítógépen Tamásnak mennek az Oszkár Telekocsi napi üzenetei, hogy Budapestről mikor és honnan indulnak autók Balatonfüredre. Én mégis ide jöttem, talán, hogy közelebb érezzem magam az otthonomhoz.

Szóval, most is a tegnapról írok.

Tegnap ugyebár hajnalban kikértem magam az ágyból. A nővér leszedte rólam az érzékelő tappancsokat, mert képtelen voltam aludni. Csak vergődtem és rémképeket látok olyankor a lányom haláláról, olyanokat, amit éppen akkor talál ki az elmém. Olyankor mennem kell, mert az ágyban csak vonaglok. Terelni kell a figyelmem, menni, mozogni, a világot szemlélni, írni, rajzolni, kávét kérni az automatából. Mindegy, csak ne feküdjek, ne legyek passzív és ne legyen ideje az agyamnak találgatni.

A jó orvosom persze megharagudott rám, amiért hajnali négykor kikeltem az ágyból. Nem kérdezett semmit, csak mérges volt. Rám se nézett, csak írt valamit a lapomra. Azt mondta közben, hogy majd lejön egy kardiológus hozzám és megmondja mi az éjszakai megfigyelés eredménye. De a kardiológus nem jött, az orvosom a műtőben volt és vészesen közelgett az idő, amikor is jön a kocsi, hogy a szanatóriumba szállítson. Én meg még ott lógtam a levegőben, hogy vagy mehetek, vagy nem. Végül a nővérke ment fel a műtőbe, és beszélt az orvossal, aki azt üzente nem jön a kardiológus hozzám, mert nincs szükség rá, és mehetek.

Jókor jött az üzenet, mert nem telt bele negyedóra ott volt a betegszállító.

Rázós út volt, de végül megérkeztem… augusztus 24-én.

Amikor megláttam a helyet, azt hittem elájulok, hogy összeesek. Kiment minden erő a lábamból. Lezuhantam az ágy szélére, a csomagjaim mellé és megszólalni nem tudtam. A szobában rajtam kívül még hárman voltak. Egyik nénikét se mostanában műtötték, sőt volt, akit nem is műtöttek, mert a tüdejével volt gond. Nagyon hamar kiderült, hogy minden évben visszatérő vendégek, akiket a személyzet is jól ismer. Épp az otthonról hozott sütiket osztották. Teli volt az asztal csokis és krémes süteményekkel. Bemutatkozáskor kiderült, hogy a koruk hetvenegytől kilencvenkettőig terjed. De ezzel semmi bajom nem volt. A bajom ott kezdődött, hogy a szobához se vécé, se zuhanyzó nem tartozott. Felvilágosítottak, hogy a vizes blokkot a folyosó végén, egy „T” elágazóban találom. A kb. ötven nőnek kettő WC, és kettő zuhanykabin áll a rendelkezésére.

Hűtőszekrény van. A folyosón. Egy nagy és egy kisebb. A nagyba semmi nem fért, féltem, hogy kidől valami belőle, amikor kinyitottam. A kicsit gyorsan visszacsuktam, annyira büdös volt. A vizem így a hűtő tetején kapott helyet. A nagy tetején, mert a kicsinek még a tetejét se szerettem volna használni.

Az előtérben egy falra szerelt tévével szemben kényelmesen mély, retro fotelok álltak egyetlen asztal nélkül, mint moziban a székek. A sarokban egy kávéautomata álldogált szerényen. Azonnal az jutott az eszembe, hogy ide se jöhetek ki se írni, se rajzolni. Éjszaka félhomályba burkolózik a helység, és a folyosói ajtóra lakat kerül. Igaz, csak kívülről nem tud senki bejönni (már a feltételezés is megborzaszt), mert a lakat nincs kulcsra zárva, csak be van akasztva. Ha tehát ki szeretnék menni, annak nincs akadálya, csakhogy értelme nincs, mert az előtér egybe van a lépcsőházzal, vagyis huzatos, aztán meg sötét, és alkotni se lehet asztal hiányában.

Miközben már augusztus 25 van, a férjem születésnapja, édesapám névnapja, itt a nyitott ablakokon beszöktek a szúnyogok és meg is támadott az egyik vérszívó, annak rendje-módja szerint.

Aludni megint csak hajnali egyig sikerült. Tizenegyig nagyon beszélt a kapitány lánya, a másik nagyot halló néninek, de azért a fáradság csak elnyomott. Utána a horkolás se zavart volna szerintem, de hát az a fránya beidegződés. Nekem ébredni kell. Mi történhetett hajnali egy és kettő között, hogy engem az már öt éve kirángat az ágyból?

 

Tegnap a nővérke azt mondta, hogy nyugodjak meg, ma haza megy a mellettünk lévő szobából az egyik asszony és akkor áttesznek engem oda. A másik asszonyt ismertem a Honvédban mellettem feküdt, ő volt az a néni, aki nem aludt, és aki szerint óriási szürke gömbök gurulnak a tetőkön és rázuhannak azokra, akik rosszak. Szegény nem tehetett róla, valószínű ilyen hatással volt rá az altatás, és a műtétet követően egy napot és egy éjszakát nem aludt, hanem folyamatosan beszélt. Egyébként meg egy végtelenül szelíd, kedves, csöndes beszédű, mosolygós drágaság volt.

Itt ülök a folyosón, a dohányzóasztal oldalt, nem tudok oda fordulni, a székek nagyok és a füzetem az ölembe tartom. Arra gondolok, hogy a gyógyulásom nem szolgálja majd az a napi két légzős torna, amit előírtak, aztán semmi más.

Elindultam tegnap délután egy felderítő körútra, de majdnem nem tudtam visszajönni. Fogtam a füzetem, hogy majd keresek egy padot, asztalt és rajzolok. Vittem egy kávét, de mentem és mentem a ház körül, csakhogy sehol nem találtam se padot, de egy fatönköt, vagy egy nagyobb sziklát, követ, vagy bármit, ahová leülhettem volna. Voltak padok a dohányzó helyen, egy fedett nyitott szín alatt, de én nem dohányozni akartam. Egyébként se volt ott egy asztal sem.

Zsuzsival sokat beszélgettem tegnap. Felhívott, hogy menjek vissza, mert a főorvos úr szeretne megvizsgálni. Visszavonszoltam magam. Aztán beszélgettünk. Elmondtam neki Enikő történetet. Azt mondta mindenkiből kiverte volna az igazságot, ha a helyemben lett volna, mert ő ilyen harcias. Azt mondta maximálisan igazam van, és forduljak a nemzetközi bírósághoz. Nem tudom. Nekem most már nem sok erőm maradt.

Ha bejön reggel, mert ma még nincs szabadságon, elmondom neki, hogy én itt biztosan nem, tudok meggyógyulni.  Megkérem, írjunk egy papírt, hogy váratlan családi problémák miatt ezt a rehabilitációs ellátást egy későbbi időpontban szeretném igénybe venni. Remélem, segít majd. Remélem, tud tanácsot adni!

Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki hajnali kettőkor a folyosón van. Folyamatos a WC felé- és vissza való közlekedés.  Mióta kiültem nem volt egy perc, amikor ne lett volna valaki a folyosón rajtam kívül.

Az egyik szobatársamnak, a 81 éves néninek a napokban halt meg a férje és holnap délelőtt lesz a temetés. Nagyon sajnálom szegényt. Este korán ledőlt, csöndes magányába burkolózott, pityergett, aludni nem tudott.

Este vacsora előtt elmeséltem nekik is Enikő történetét és azt mondták mind, hogy olyan nincs, hogy a lábszárak és a boka elégjenek. Itt valami nagyon nagy gubanc van.

Akárhogy is meditálok és győzködöm itt magam, hogy ezt is ki kell bírni, nem látom be, hogy miért kellene kibírni. Nem arról szól a rehabilitáció, hogy jól érzi magát az ember és egyre jobban, napról napra?

Semmit nem találtam ebben az intézményben, ami a gyógyulásom szolgálná.

Haza akarok menni.

Vagy a salgótarjáni kórházba, csak el innen.

 

2017. augusztus 27.  Salgótarján, kórház

Véghezvittem. Igaz nem kis vitával, enyhe veszekedéssel, de sikerült elhagynom a rehabilitációra kiválasztott helyet.  Alá kellett írnom egy jegyzőkönyvet, meg, hogy saját felelősségre teszek mindent és kellett egy tanú is a szobatársak közül.

A saját megjegyzéshez beírtam, hogy váratlan családi probléma adódott és szeretném, ha a rehabilitációt egy későbbi időpontban vehetném igénybe.

A nővér attól félt, hogy a doktor megsértődik. Megbántani senkit nem akarok, de csak azért elviselni a számomra kényelmetlent, mert attól félek, valaki megbántódik, nem akkor kell, amikor éppen nyugalomra és kényelemre lenne szükségem, hisz lábadozó szívműtött vagyok.

Nem tágítottam. Órákig húzták az időt a papírokkal, meg Vica is győzködött, elment, meg visszajött. Valakivel beszélt, de eltántorítani nem lehetett.

Borsódzott a hátam, ha arra gondoltam, hogy maradnom kell.

Már éjszaka döntöttem. Akkor 25-én, hajnalban. Egyébként visszafeküdtem úgy 3 óra környékén. Négy negyvenkor arra riadtam, hogy a nagyszájú, nagyhangú asszony, a vámtiszt lánya, kiabál, és amikor kérdezte a másik nénike mi a baja, azt kiabálta, hogy azért dühös, mert Ildi egész éjszaka horkolt, mint egy disznó és nem tudott aludni. Csak annyit mondtam, hogy arról lehetne beszélni, hogy ki meddig horkolt, bár szerintem nem, mint egy disznó, de igazán nem szükségszerű, hogy nekünk ezt el kelljen viselnünk.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Ez van, amikor az Égiek mindenképp biztosítani akarnak arról, hogy jól döntöttél.

Kanyargós hegyi utak vártak. Dőltem, mint a zsák, mert kapaszkodni nem lehetett, hiszen még két kilót se volt szabad megemelnem, nem hogy a saját testsúlyomat tartanom. Járt az agyam, működött a fantáziám. Az ős öreg fák között elmém még Csipkerózsika kastélyát heart is felfedezni vélte, annyira boldog voltam, hogy elszabadultam. Még annak ellenére is, hogy Ati hearthívogatott és veszekedett és annak ellenére is, hogy Vica nagyon mérges volt rám.

Elgondolkodtató azért az a hazugság, amit hallani a kormányzó párt által felvásárolt médiából, hogy ebben az országban folyik a nektár mindenki szájába és dübörög a gazdaság, és mennyire szép és jó itt minden. Főleg a világhírű egészségügy, és a páratlan idegenforgalmi felkészültség. Igen. És ötven vízhajtót szedő nőnek van kettő darab WC a világhírű szanatóriumban.

Egyáltalán nincs kedvem ezeket leírni. Hosszasan töprengtem, látni is, hogy napokig nem írtam, mert nem tudtam eldönteni megtegyem vagy sem. Senkit megbántani nem célom, de az igazság az igazság és lehet rám haragudni. Csak úgy, mint Piroska, aki azóta felém se néz a fészen, mióta kiderítette, hogy én mindenért a kormányt hibáztatom. Pedig nem.

Nem a kormányzó párt a hibás, hanem mi emberek, akik nem nézünk szembe a problémákkal, nem mondjuk ki a javító szándékot, meg, hogy szerintünk mi lenne a legjobb. Mi nem szólunk, inkább behúzzuk a nyakunk és csöndben nyögve hallgatunk. Aki meg, meg mer szólalni, azt elgáncsoljuk és szidjuk, mint a bokrot, mert miatta majd még ennyink se lesz.

El lehet dönteni, hogy egy jobb világot akarunk, ahol mindenki hozzá fér a húsos fazékhoz, vagy csak azok, akik jól tudnak segget nyalni, a csókosok, meg a sógorok, komák, a rokonságból az, aki a kedvenc és visszajuttat valamit, és tud mélyen hallgatni és a jó mellű, kerek popójú nyoszolyók, akik az élvezetet jó pénzért nyújtják.

Na, hagyom, nem politizálok, mert ezt akkor augusztusban nem tettem, csak most. Akkor a világon semmi nem érdekelt, csak az, hogy közeledve Salgótarjánhoz, egyre nyugodtabb lett a lelkem és minden szidalom lepergett rólam, mint jól faggyúzott kacsáról a víz.

Jelentkeztem a kórházba. A kardiológiára felvett az ügyeletes orvos. Azóta itt vagyok, és jól érzem magam. Itt jobban, mint ott, ahonnét jöttem. A szobatársaim Marika és Piroska (nem az a Piroska, akiről az előbb írtam, ő egy idősebb asszonyság) nagyon aranyosak. Piroska néni ugyan egy kissé körülményesen beszélő, akaratos személyiség. Viszont nagy élettapasztalata van, sok betegségen átesett. Volt egy testvére, aki nagyon furcsa körülmények között halt meg, akinek a halálát a nyomszakértők vezetője gyilkosságnak mondta ki, de akinek csaknem az állásába került ez a kijelentése. A történet több mint húsz éves, de ahogy elmesélte Piroska úgy futkosott a hátamon a hideg és nem értettem, miként volt lehetséges, hogy az ügyet elkenték, lemosták, mint valami koszos köcsögöt és mindenki, aki látta és tudta, hogy a borosüvegen egyetlen ujjlenyomat se volt, mert valaki letörölte, azok mind szótlanul hazamentek és nyugodalmasan éltek tovább. Több titokzatos körülményről is beszámolt Piroska néni és én egyre inkább abban a hitemben erősödtem meg, hogy a rendőrség soraiba nem a lányom halálakor, hanem jóval korábban szivárgott be a bűnszövetkezet. Aki nem bírja az öngyilkos lesz, vagy azt mondják, hogy az lett, de kilépni, amikor tanúja volt ilyen elkenésnek azt hiszem, őt már nem engedik kilépni a kötelékből. Ez a feltételezés igazából félelmet kelt az emberberekben. Félelmet, hiszen az a szervezet látszik éppen gazembernek, akinek meg kellene védenie a becsületes polgárokat.

No! Már megint hol tartok?

2017. augusztus 28. hétfő salgótarján, kórház

Megettem volna a halat. Fura módon, amikor terhes voltam – háromszor voltam – akkor nem kívángattam. Most műtét után olyasmiket kívántam, mint jéghideg citromos sör. Persze nulla alkohollal, mert az alkohollal vagy 18 éve haragban vagyok.

Tamás hozott nekem rántott lazacos. Életemben nem ettem még ilyen ínyencséget, pedig hát nem is olyan nagy különlegesség. Nem tudtam persze megenni, hiszen tizenharmadikától kondicionálva vagyok a minimális élelmiszer magamhoz vételére.

A lazac, forró volt. A Kiskulacs vendéglőből étel elvitelére gyártott, fedett tálcán hozta az én férjem. Kicserélt a sors mindünket. Más volt Tamás, más lett Csaba és más lettem én. Furcsa az élet.

Csabát öleltem és elsírtam magam. Mióta itt vagyok a közelben és minden nap bejönnek, azóta minden nap sírok, ha átölelem. Pesten nem sírtam. Ott Ancsa azt mondta, azt hitte ez az asszony nem éli túl. Aztán én lettem a példaképe, mert vissza harcoltam magam az életbe. Mondtam is neki ott Pesten, hogy nem hinném, hogy tisztán az én érdemem. Valószínűleg az Égiek még kínozni akarnak egy darabig.

Nevettünk.

Az éjszaka megint nehezebb volt, mint a nappal. Egykor ébredtem, ahogy a test megszokta már évek óta. Aztán kettőkor megint a telefon óráját néztem, és fél háromkor kiültem ide az előtérbe, a nővérpult mellé, mert kinéztem a folyosóra és láttam, hogy van fény az íráshoz.

Kávé kellett, de a nővérke csöndben pihent és zavarni nem akartam, ezért lementem az alagsorba, tudtam, hogy van ott automata. A szintekről eltűntek az automaták, bizonyára nem érte meg az üzemeltetőnek, vagy a kórház vezetése paterolta ki őket, a túl sok áramfogyasztásért. Nem volt jó ötlet. Olyan visszafejlődünk, esetet vizionálok.

Az alagsortól féltem, mert nem tudtam mit szól a testem a többletmozgáshoz. Miután az automata ellopta a kétszázasom, volt szíves nem visszaadni, még elnyelt egy ötvenest is. Azt hittem, ha majd teszek még hozzá, akkor ad egy kávét a cappuccino mellé, de tévedtem.

Kicsit le kellett ülnöm a padra. Sok volt az állás. Csak a pihegés után hívtam a liftet.

Iszonyat rossz ez a cappuccino-nak elnevezett lötty. Persze mostanság semmi sem olyan ízű, amilyen azelőtt volt. Valami az ízlelésemmel is történt. Persze lehet, vannak, akik azt mondanák, hogy ezt csak én képzelem és legendákat gyártok.

Vasárnap végre láttam anyát. Vica, a menyem behozta. (Igen menyemnek tekintem még akkor is, ha nem házasodtak össze Attilámmal, mert együtt vannak, mert szeretik egymást, és mert az unokám édesanyja.)

Anyukám kicsike asszony. Az anyukája, a mami volt ilyen picike. Nagyapám meg egy magas, nagydarab ember volt. Én valószínűleg rá ütöttem.

Most, hogy már két hete nem láttam anyát, még kisebbnek tűnt. Barna bőrű, egészen lesült a kerti munkától. Én meg a magam hófehér bőrével a totális vitiligóm-mal egészen eltértünk egymástól, mintha nem is anya és lánya lennénk.

Anya hozott dinnyét, kukoricát, paradicsomot, paprikát és csokit. A vérhígító miatt szinte egyiket se ehetem, illetve lehet kóstolgatni, de csak módjával.

Vica alkoholmentes citromos sört hozott.

Dinnyét ettem, sört ittam, aztán volt ám nemulass! Olyan görcs állt a jobb oldalamba, mintha a vesém fájna, de mivel felfelé hasogatott a nővérke szerint ez inkább az epém lázadása. Bevallottam bűneimet és kaptam görcsoldót.

Az éjszakát úgy vergődtem végig, hogy a nappal használt haskötőt, amit a mellkasunkra kellett tenni, hogy a sebet a mellek ne húzzák szét, azt éjszaka is feltettem és úgy nem fájt annyira az oldalam.

Vasárnap délután Tamás és Csaba hozták végre kedvenc tusfürdőm, tiszta ruhákat és jégkrémet, amit már napok óta szintén kívántam. Nem a tejes alapút, hanem a vizes gyümölcsöst.

Sajnálom most Tomit, mert a nyakába szakadt az összes gond, ami megoldása eddig az én feladatom volt és neki nem is volt róluk fogalma. A férfiak nem erre vannak beállítva, hogy a háztartás rengeteg apró ügyeit észben tartsák. És még dolgozni is bejárt hetente háromszor. Kétszer vitte Csabát is (egyszer anyánál volt Etesen), aki kitűnőre vizsgázott viselkedésben. Segített a munkában is, de nagyon jól viselte ezt a változást. Csabám azt mondta nekem, minden jól van, nem idegeskedik a változások miatt, csak gyógyuljak meg, mert ha nem élnék, akkor az olyan lenne, mintha nem sütne többé a Nap.

heart

2017. augusztus 29.   kedd    Salgótarján

Hétfőn, délelőtt Vica volt nálam, hozott innivalót. Attila már nincs itthon, ő nem jöhet, Tamás és Csaba meg munka után anyához mentek Etesre.

Délben elmentek a szobatársaim. Mindkettőt hazaengedték. Sajnáltam, mert megszoktam őket. Délután hoztak egy asszonykát, aki alig tudott mozogni, olyannyira, hogy képtelen volt feljebb húzni magát az ágyban. Kérte, hogy segítsek. Rettenetes érzés volt, mert nem segíthettem. Még egy kétliteres üdítőt se emelhetek fel, nem hajolhatok. Nem segíthettem neki. Szóltam a nővérnek, aki segített ugyan, de közölte velünk, hogy a beteg nem úgy van jelezve nála, mint aki önmaga ellátására képtelen. „Járó beteg tetszik lenni.”

Délután a jobbra szembe szomszéd szobában fekvő cigány férfi kapott egy rádiót. Órákon át zúgatta (Hogy nem unta meg és nem is adta fel?), mert nem tudta befogni rajta a csatornákat. Aztán egyszercsak sikerült és onnantól kezdve felváltva ment a tánczene, az operett, a cigányzene és a magyar nóta. Este nyolckor kértem meg, hogy kapcsolja ki, mert már zsong a fejem, de csak lehalkította és becsukta az ajtót. Hajnali fél egykor ébredtem, hogy szól a mulatós zene megint. A pasit hiába szólongattam, aludt, mint a bunda. Rájuk zártam az ajtót.

Háromkor ültem ki a nővérpult mellé naplót írni meg színezni a Dominiknek szánt meseképet. Itt a velem szembeni 201-es szobában is szól a rádió.

Nem értem azokat, akik még éjszaka se mernek a maga maguk gondolataival kettesben maradni. Folyton szól nekik a rádió, vagy a tévé, vagy a telefon, a tablet vagy a számítógép. Kell valami zenebona, lárma, hírek, mert a csendtől idegesek lesznek.

Egyébként a férjem se szereti a csöndet. Ő is folyton rádiót hallgat. Szoktam is neki mondani, hogy így lehetőség van az ő manipulálására, a saját gondolatai elüldözésére, a saját véleményének nem lesz helye. Azt mondta: ellenáll. Remélem, úgy van.

Az orvos délután ért hozzám, hogy kiszedje a tisztuló csövek két varratát. A nővérke nem sajnálta tőlem a betadint. Annyit kaptam, hogy még a felsőm is ki kellett mosni és nem mertem fölcsatolni a haskötőt, amit a seb összehúzása miatt kell hordani, mert féltem, hogy a fehér anyag sárga lesz. Kértem másik kötszert. Azzal nem lett volna gond, csak éppen a bőrbarát ragtapasz fogyott el. A kardiológia erre nincs felkészülve. Az előző adagot is a sebészetről kérték.

Megengedték, hogy lemenjek a főportánál árusító fagyishoz. Minduntalan a hideget enném. Ha már fagyit vettem, vettem a gyógyszertárba bőrbarát ragtapaszt is és az osztálynak ajándékoztam. Vissza karták adni. Sicc!

Éva néni a szobatársam hajnali kettőkor a nővért hívogatta, de olyan elhaló hangon, hogy azt csak én hallottam meg. Még a nővérhívót se érte el szegény. Felkeltem és kimentem a nővérhez, minek csörgessem fel az egész osztályt.

Éva néni fia az oktatásban dolgozik. Mesélte, hogy volt egy autista tanítványa, akiből mérnök lett. (Nem Nógrád megye, nem is kelet Magyarország, csak, hogy tudja mindenki mihez tartani magát. Nekünk ez itt elérhetetlen.) Tisztában van azzal, hogy az autistáknak fantasztikusan jó elméjük van. Közel hasonló a gondolkodásunk abban is, hogy az oktatásnak el kell érnie arra a szintre, amikor minden gyermeket a saját képességei szerint oktatja, arra tanítja, amiben jó, ami érdekli, mert csak ezen a módon születhetnek kreatív ötletek és így mindenki úgy élheti meg a munkáját, mintha kedvtelését csinálná.

Roppant szimpatikus fiatalember ez a Vilmos.

A mai éjszakás nővérke Andi volt. Szuper csajszi! Olyan valódi nővérkének való. „Azért vagyok itt.” – típus. smiley

 

2017. augusztus 30. szerda   Salgótarján

Sírva ébredtem. Éva nénit szólongatott, de először nem ismertem meg. Azt hittem a szomszéd szobából tévedt át valamelyik asszonyka. Azt álmodtam, hogy meg akarnak ölni. Tettlegességre nem került sor, de tudtam. Az álom igen furcsa volt. Egy nagy fa tövében dohányoztak a kijelölt helyen a nővérek. Nővéreket nem láttam, csak tudtam, hogy ők szoktak ott cigizni. Ezt is tudtam, mintha a lélek minden eljövendőt tudna csak egy hely szimpla látványától.

Lassan közeledtem, és hallottam, amint egy férfi felolvas valamit, ami Attila fiamra nézve előnytelen állításokat tartalmazott. A férfit nem láttam, csak az egyik nőt, de tudtam, hogy hárman vannak. Volt ott egy másik nő is. Aztán hirtelen felemelkedett a férfi. Irreálisan magas, termetes. Bajszos. Kérdeztem tőle, hogy most ezt miért csinálják, miért jó, ha a másik embert szidják, ha befeketítik? Miért kell a másik embert bántani, életét megkeseríteni, miért jobb az nekik, ha hazugságok által elgáncsolnak másokat? Rossznak lenni könnyebb, mint jónak? Kérdeztem a férfira nézve, aki igenlően mozgatta meg gyors egymásutánban a szemöldökét. „Bizony ám!” – ezt mondta a tekintete, és az arcvonásai megkeményedtek, szinte látszott rajta, hogy élvezni fogja, amikor meggyilkol.

Sírni kezdtem. Tudtam, hogy meg fognak ölni és hárman úgy alakítják majd a helyzetet, hogy soha senki nem jön rá, ki tette.

Azt kiabáltam – és akkor ébresztgetett már Éva néni -, hogy: „nem tudjuk a Mennyországot, Isten országát itt a Földön megvalósítani.”

Fölkeltem és kijöttem ide a nővérpulthoz. Még most is zaklatott vagyok az álom hatásától. Még most is szipogni volna kedvem. De csöndben kell lennem, hiszen alszik az osztály. Alig aludtam egyébként az éjszaka. Nézegettem a telefon óráját tízkor, fél tizenkettőkor utána 01:01 volt, mint egy bináris kód, végül háromkor jöttem ide.

Nehéz napom volt tegnap. Éva nénibe alig bírtam lelket önteni. A nővérek azzal az indokkal, hogy járó beteg, nem akartak semmiben segíteni. Mondták neki, hogy járó beteg, ezért elvárják tőle, hogy önállóan mozogjon. Én nem emelhetek, nem húzogathatom fel az ágyról és nem kísérhetem a mosdóba, mert ha kísérem is, megfogni nem tudom, ha összeesik.

Vica befutott délelőtt és azt mondta, hogy ha Attila haza jön németből, akkor majd néznek valami albérletet, de az is lehet, hogy nem itt, hanem az Osztrák határ közelében. Ettől eléggé összezavarodtam. A lányom meggyilkolták, ő már nincs nekem. A fiam elköltözik az ország másik végébe és nem csak őt, de az unokámat se láthatom. Csaba meg autista, akit mindenki, de főként a rendszer egészem mellőz, és ha itthon maradunk segítség nélkül, akkor lehet az a fejlődés, amit elértünk az elmúlt évek alatt a semmibe foszlik. Legszívesebben üvöltenék kínomban.

Mit tegyek? Állandóan kattog az agyam, de semmire nem jutok.

Ilyenkor jönnek a gondolatok, hogy én magam is szeretnék elköltözni, de lehetőleg jó messzire, el-el a civilizációtól is el! Milyen jó is volna nyerni a lottón és elköltöztetni mindenkit, akiket szeretek, valami szép és hazugságmentes helyre!

Rossz volt a kedvem attól is, hogy tegnap éjszaka behoztak egy férfit, akit látásból ismertem, mert etesi és amikor anyához mentünk péntekenként általában mindig ott volt ő is a buszon. Tegnap délután újraélesztették. Jöttek az intenzívről egy csomó kütyüvel, pont itt ültem akkor is. Színeztem a Dominiknek készülő rajzomat, amikor az egész zajlott. Egyébként, amíg el nem vitték az intenzívre, meg se bírtam moccanni, úgy megdermedtem itt az asztalnál. Nagyon intenzíven érintett érzelmi szinten.

Zaklatott voltam az otthoni dolgok miatt is. Most megy hozzánk környezettanulmányra a gyámhatóságtól valaki. Az orvos kiengedett volna 2 órára, ha valaki bejön értem kocsival és vissza is hoz. Aztán izgatott az is, hogy most már be kell adni Csaba igénylését a saját jogon járó családi pótlékra, hiszen a hónap végével megszűnik az iskoláztatási támogatás, mert nem mehettünk tovább iskolába. Jól ki lett egyébként tolva velünk, hogy nem tartották még bent egy évig Csabát a nappali oktatásban. Lehetett volna ezt az időt arra használni, hogy felkészítsék az érettségire. Az iskola nem vállalta.

Most meg ott tartunk, hogy nem járhatunk iskolába, mert minden OKJ tanfolyam érettségihez kötött.

Hát, köszi! Legfőképp az osztályfőnök járt az élen a mi utálatunkkal.

Nagyon, de nagyon rám férne egy lelket és testet gyógyító pihenés, de csak feszülök a sok aggódás, és a bürokratikus ügyek miatt.

Este 10 előtt a nővér lekapcsolta a folyosói világítást. A nővérpultnál is sötét volt. A nővér még járta a szobákat és kérdeztem, hogyan lehet a nővérpultnál fényt csinálni. Azt mondta sehogy, mert központilag kapcsolják le a fényeket.

Kapásból felszökkent száz fokra az agyvizem, hogy tisztára hülyére vesz, hiszen már öt napja, hogy kijárok minden hajnalon ide írni a naplóm és rajzolni, de még egyszer se kapcsolták le központilag a lámpákat. Ezt persze el is mondtam neki, mire a következő párbeszéd zajlott le közöttünk, ami nem hiányolta a feldúlt érzelmeket:

  • Ha maga megszólította a fiúkat a zenehallgatás miatt, ne várja el, hogy égjenek a lámpák a folyosón.
  • Úgy? Szóval, mert meg mertem kérni a srácot, hogy kapcsolja ki a rádióját, azért most nem rajzolhatok. Nem kell az egész folyosói világítás, csak ez az egy, ami a pult fölött van.
  • Ne rajzolgasson, aludjon… - még mondta tovább, de én már a dühtől semmit nem hallottam.
  • Csalódtam magában – közöltem vele. – Pont magától nem vártam ezt. Nem emlegethető egy lapon a lámpa, amit nem látok, ha behunyom a szemem, a rádióval, amire nincs szervem, hogy kizárja a hangokat. Ugyan mióta engedélyezett, hogy hangosan fülhallgató nélkül hallgassanak itt egyesek rádiót? Mi volna, ha mindenki a saját rádióját, telefonját, számítógépét bömböltetné? Azt is szabadna? Vagy itt csak egyeseknek van minden megengedve? És én nem rajzolhatok, csak mert egy más etnikumú férfit megkértem, hogy kapcsolja ki a rádióját, mert éjszaka van és aludnom, meg gyógyulnom kellene?

(Egyébként megjegyzem, még mielőtt azzal vádolnának, hogy cigányellenes vagyok, hogy nagyon jól elbeszélgettem vele és a másik az egyesben fekvő férfival is. Semmi bajom velük, ha betartják azokat az íratlan szabályokat, melyeket pl. nekem és másoknak is illik betartani. Éppen ezért megszólítom őket, úgy, ahogy másokat is, ha nem jót cselekednek. És még azért se támadtam rá, amiért a családja egyik látogatáskor kigúnyolta Csabát. Pedig elhiheti mindenki, hogy a szívembe mártott kés volt, amikor kiröhögték és mutogatták egymásnak az én Tündéremet. Csak annyit mondtam nekik kissé epésen: „Nem röhög. Ő autista. Az okos telefonján megnézi mit jelent, ha nem tudja.”)

Ezek után persze, hogy nem aludtam jól. Ezek után jött az a nyomasztó álom. Most itt ülök és írok, mert valamiért csak nem kapcsolták le központilag a lámpákat és a nővérpult fölötti világít itt nekem. (Mégis megszánt a nővér.)

Most mégis különösen rossz érzések vannak bennem, broken heartszomorú vagyok, már-már közelítek a depresszió felé, amiért ennyire rossz felé hajlik a világ. Vagy ez most a szívműtété utóhatása?

2017. augusztus 31. csütörtök

Vica bejött volna értem és vissza is hoz, de végül úgy döntöttem nem megyek haza a környezettanulmányra. Tamásnak is meg kell végre tanulnia a hivatalos dolgokat. Nekem se árt, ha kicsit jobban bízom benne ilyen téren is. Attila se rajongott az ötletért, hogy kimászkáljak a kórházból. Csak megoldja.

Az egyik varrat helye, ahol a tisztuló csövek voltak behelyezve, nem tökéletes. A doki kedden (?) vette ki a varratot, de míg az egyik szép csillag alakú varrat hellyel ékeskedik, addig ez a másik varas és fáj is. A nagy, műtéti vágás felső szakasza is nagyon érzékeny és varas.

Még este, lefekvés előtt kiültem a nővérpultnál lévő asztalhoz és színeztem. Oda jött egy asszonyka, aki a szívbetegsége mellett még dialízisre is járt, és megnézegette miket csinálok. Teljesen el volt varázsolva, mert szerinte nagyon szépek. Annyira megdicsért, hogy azt már tényleg nem érdemeltem meg. Annyira azért még nem vagyok jó a rajzban, a színezés meg egy külön tudomány. Erre most jöttem rá.

Jött egy új beteg hozzánk. Annus nénit Nusinak kell szólítani. Kiderült gyorsan, hogy Józsi bácsi földije, így aztán megörültek egymásnak és jókat beszélgettek. Nusika elmondta mi érdekességek történtek a faluban, míg Józsi nem volt otthon. Nagyon „ízletes” volt hallgatni őket.

Ismét rossz éjszakám volt. Jó lett volna, ha le van eresztve az ágy fejrésze, mert most már tudok az oldalamon feküdni és jó lett volna, ha a fejem alá tehetem a karom. De ha teszem, akkor már elviselhetetlenül magasan feküdnék. Már így is folyton lecsúsztam, és a lábam lelógott az ágy végén.

Sétáltam egyet az éjszakai folyosón. Józsi bácsihoz éppen akkor tettek egy új beteget, aki nem volt annyira rossz állapotban, mint a másik, akit végül az intenzívre vittek, és akiért aggódtunk és imádkoztunk.

Csabával kétszer öleltük meg úgy egymást, ahogyan szoktuk otthon régen, abba a régi életemben, amit augusztus 16 előtt éltem, hogy könny szökött a szemembe. Óvatosan persze, mert a mellkasi sebem miatt szorosan nem vagyok még ölelhető.

2017. szeptember 1. péntek

Éppen vizit kezdődött, amikor Magdi rám csatolta a HOLTER-t, a huszonnégy órás megfigyelőt. Pont akkor jött Vica is.

Várnia kellett, amíg az osztályon végeztek velünk az orvosok. Megmutatta az ágyat, amit rendelt a telefonján és végre Dominikról is láttam fotókat.  Már nagyon rég nem láttam az én kis tündéremet. A műtétem napján, augusztus tizenhatodikán, amikor behozták a kórházba és utána mentek az állatkertbe.

Valami nagy hiba van bennem, mert mostanában képtelen vagyok megérezni az áradó szeretetet. Itt és most sehonnét nem érzek áradó szeretetet, pedig tudom, hogy a világ nem is létezhetne nélküle. Mégis kevés, csak éppen hogy van valami, amit én most nagyon, de nagyon hiányolok az a túláradás. A világnak nagy szüksége volna a szeretetre, különben elporlad, szétesik, mert a gonoszság szétmarja, mint sav a műanyagot.

Jó lenne, ha sok érzékeny lelkű ember megérezné, és meditálna a szeretetre, mert minden teremtett sóvárog utána. Ezt érzem most. Minden porcikám.

Délután jött Csaba heart és Tamás. Jól el vannak. Kérdeztem Csabát és a maga autista őszinteségével elmondta, hogy nem hiányzom, de azért kellek neki. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy inkább ez az őszinteség legyen, mint a képmutató hazugság és mégis fájt kicsit.

Hoztak fagyit, tölcsér és kiskanál nélkül. Hoztak brynzát, mert ezeket kívántam. Tepertőt nem hoztak, pedig azt is kívánom. Komolyan rosszabb vagyok, mint az áldott állapotban lévő nők.

Attila heart korábban telefonált, mert ezen a héten nem neki kellett vezetnie a szállásról és vissza. Mind nagyon fáradtak. Rengeteget kell dolgozniuk azért a pénzért. Néha elgondolkodom én magam is, hogy tán meg se éri, ha az ízületei tönkre mennek. Persze itthon ugyanezért a munkáért negyed annyi pénzt kapnának és az ízületei ugyanúgy fájnának és még a rá való gyógykenőcsöt se tudná megvenni.

Azt mondta, hogy ha haza jön Dominikheart születésnapjára, majd beszél egy férfival, aki az osztrákokhoz szervez munkát. Állítólag ők minden héten hazajárnak és kapják itthon a minimálbért is a kint dolgoztató magyar cégtől és erre jönnek rá az egyéb juttatások a kinti fizetésen túl.

Hát mit mondjak? Örülnék, ha egy jól fizető helyre kerülne, és gyakrabban látná a családját. Régen nagyapám is így dolgozott. Mikor is? Amikor anya gyerek volt, a háború előtt. Aztán is vállalt munkát, mondták neki, hogy messzire viszik őket, aztán valami kényszermunka lett belőle, és csak évek elmúltával jöhetett vissza a papa. Mama meg itt volt egyedül három lánnyal. Szép világ volt az is.

Éva néni fia (Vili) azt mondta, át tudja küldeni azt az informatika vizsgára felkészítő anyagot, amit egy baptista iskola készített mássággal élő fiataloknak. Abban állítólag lépésről-lépésre írják le a programozást. Nagyon örülnék, mert gondolom, Csabának az sokat segítene.

Éva néni furákat álmodott – így jellemezte -, de nem akarja elmondani. Prédikáltam neki egy sort, arról, hogy nem tarthatja meg magának ma bölcsességeket (nincs joga hozzá – no, ezen jót mosolygott, de legalább mosolygott). Hajnal lévén azért sokat nem beszéltem. Kijöttem ide az asztalhoz.

Az éjszakásunk Andika volt. Imádom.

Szeptember 2. szombat

A kinti világ jól el van nélkülem. Milyen furcsa, hogy így beszélek róla. Van egy világ itt a kórházban és van egy másik a falakon túl. Csabaheart is el van, Tamás is hozzá szokik, hogy nem vagyok otthon. Nem igazán hiányzom a magam kötözködős "nagyszájával". Egyébként a természet is hamar pótolja, ha valami kiesik. Az emberek néhány napig még esetleg kényelmetlenül érzik magukat, de aztán valaki vagy valami pótolja a kiesők emlékét. Ha meghalok, hamar elfelejtenek. Általában így van másokkal is. A hozzátartozók, persze tovább emlékeznek, és ha a gyermekünkről van szó, az felejthetetlen. A többiek élik tovább megszokott, rutinná keményedett életüket. Ilyen az élet. Ezt tanultuk. Ezt láttuk, hogy így kell. Nincs megállás. Mint ahogyan a Föld is csak forog és kering és forog, mert ha megállna, magához ölelné a Nap.

A reggeli vizitet vártam, de Laczkó doktornő valamiért kihagyott minket. Utána szóltam hát, hogy pillantson rá, legyen kedves a sebemre, ahol a sebtisztulásra szolgáló két cső volt behelyezve, kell-e még ragasztani. Azt mondta, hogy az egyiket még ragasszuk le, mert be van gyulladva. A nővér megint egy óriás ragtapasszal állított be. Viszket alatta a bőröm.

Délután befutott Vica. Hozta Csaba laptopját. Ez az asszony mindenben helyt áll. Intéz engem Attilaheart helyett is, a keresztanyját, aki az elfekvőben szenved, intézi otthon a jószágokat. Ellátja a kicsi fiát, az unokámat, segít az anyukájának, akit februárban műtöttek. Nem sokkal később, hogy elment telefonált, hogy ott áll Encsikémheart síremlékénél, nyugodjak meg a hét elején ültetett virágok szépen befogantak. Rendben van a sír. Hálás köszönet! A sokvirágos csokorkrizantém is ott van a vázában, amit a virágos asszonykának előre kifizettem és ő ígérte, hogy minden héten visz egyet a vázába. Négy hétben gondolkoztam.

Tamás és Csabám későn értek be, Anikó konyháját csinálgatta, és a távolsági buszhoz voltak igazítva. Anikó küldött nekem krumplit és rántott húst. Az egyiket haza küldtem, a kisebbet megettem vacsorára. Nem tudok még sokat enni. Egyébként Anikó az egyetlen, aki gondol rám és meg is látogatott és küldi a finomságokat. A kinti világból másnak nem hiányzom. Ez azért egészen szokatlan módon elgondolkodtat.

Fagyit nem hoztak, paprikát igen, mert azt mondtam. Tamásnak egyébként semmi nem jut az eszébe, hogy mivel lehetne nekem kedveskedni. Csak és kizárólag azt hozza, amit mondok neki. Ha semmit, akkor nem hoz semmit. Sokszor mondogattam már neki (és még majd mondom is, ha a teremtőm is úgy engedi), hogy egy kiskanállal van benne az autizmusból. Hát! Nem mondhatom, hogy el vagyok halmozva minden földi jóval.

Éva néni végre beszélni kezdett. És nagy örömömre sétált is egyet a folyosón. Itt volt a lány unokája a fiújával és ez felvidította.  Jó volt látni a mosolyát. Komolyan mondom, hogy hatással van ám ránk az, hogy hogyan érzi magát a szobatársunk.

Nem is lenne már a vidámságunknak semmi az elrontója, ha nem fájna mindkettőnk hasa.

 

Szeptember 3. vasárnap

Rossz volt a kedvem tegnap. Ideges voltam. Tamás és Csaba késtek. A férjem, megint nem hozott semmit, amit ő talált ki. Valamiért arra vágyom, hogy kedveskedjen nekem, hogy próbálja kitalálni mit szeretnék, azért, mert ismer, és mert szeret. De mivel nem találja ki, kísérletet sem tesz rá, és nem érdekli, hogy itt elzárva a világtól vágyom-e valamire, azt gondolom nem is szeret.

Tegnap nem hozott fagyit és megsértődtem. Ezért magamnak mentem fagyiért és délután hiába is hozott, már nem tudtam megenni. Ebédkor megettem a három fagyit, az ebéd se kellett. A tarhonyáját elcserélte velem Éva néni, mert nekem, fogyókúrás tökfőzelék volt a kajám, ő meg nem szereti a tarhonyát. Csaba viszont szereti, ezért délután hazaküldtem az elcserélt ebédem.

Anikó gulyáslevest küldött, de azt is visszavitettem Tomival. Nem merek még ennyire fűszeres ételeket enni.

Anyukám barátnője, Zámbóné hívott telefonon. Augusztusban, egy rövid tortúra után meghalt Laci, a férje. Régóta beteg volt a tüdeje, alig kapott már levegőt. Nem is nagyon tudott fizikai munkát végezni szegény. Hallottam egyszer, amikor anyához mentünk és Laci is azzal a busszal ment haza. Úgy sípolt minden lélegzetvételnél a tüdeje, hogy azt hittem bármelyik pillanatban összeomolhat a légzése.

Marika, bocsánatot kért, amiért nem látogat meg. Mondtam neki, hogy nem várom el tőle. Valójában jól esett volna, ha legalább egyszer bejön hozzám, de arról nem beszélgettünk, hogy nekem mi esne jól és mi nem. Arról beszéltünk, hogy nagy a bánata, a gyásza, de én most a magam gyászával se tudok mit kezdeni, nem még a másokéval.

Egyébként olyan, mintha körbe táncolna a halál.

Folyton folyvást mutogatja magát.

Kezdve azzal, hogy a kockázatos szívműtét után, a mellkasomba két alkalommal is bele kellett tenyerelni.

Aztán… egyik nap mondja anya, hogy meghalt Papaj Józsi, aki csak 1 évvel volt idősebb tőlem.

Másnap ott volt az az etesi férfi, akiről kiderült, hogy anya másod unokatestvére volt, Gyuri, és akit az osztályon élesztettek újra, aztán felvitték az intenzívre és ott halt meg, nem tudom hányadik napra.

Utána meghalt egy másik asszonyka is, aki szintén etesi volt. Magára hagyta öreg, beteg édesanyját. Ő is Marika volt, de a megváltónak nem jut eszembe a vezetékneve. Régebben, amíg aktív dolgozó volt a levéltárban dolgozott. Mostanában folyamatos küzdelmet folytatott a rákkal, de nem volt hajlandó feladni a reményt, és még egy házikót is vásárolt az etesi pályánál, mondván, ha majd anyukája elmegy, akkor ő oda költözik, hogy ne kelljen minden nap megmásznia a hegyet. Amália egy domboldalra épült és ők a legfelső soron laktak.

A következő Zámbó Laci volt.

Átmentem a túloldalra, a belgyógyászatra, mert nálunk itt a kardiológián nincs tévé. Mondjuk annyira nem hiányzott, de most valami hajtott. Nem értem mi. Ment valami riport műsor arról, hogy egy édesanya az egyik veséjét adta a lányának, hogy megmentse és aztán ebből alakult egy mozgalom. Gyanúsnak kellett volna lenni, hogy senki nem nézi a tévét. Ahogy ott ültem jött egy férfi egy alacsony kocsit tolt. Elsőre megriadtam, hogy ilyet én már láttam, ilyen kocsikon szállítják a halottakat, de mivel a férfi beköszönt a nővérpulttal szembeni szobába, és csak aztán ment be, gondoltam valaki olyat fog szállítani, aki nem tud magasra ülni.

Tévedtem.

Néhány perc múlva tolta ki a letakart testet.

A folyosó mellett ültem.

Nem akartam a kocsi előtt futni.

A tévéhez rohantam, és ott vártam meg, amíg elment és meg se mozdultam addig, amíg nem voltam biztos abban, hogy elmentek a lifttel.

Nem érdekelt már semmiféle tévé. Iszkoltam vissza a szobámba, Éva nénihez és Nusi nénihez. Ha lehettem attól fehérebb, amilyen egyébként is vagyok a magam vitilígójával, akkor az voltam, és némileg reszkettem is, pedig azért egy kemény nőnek tartom magam. De ez most olyan sokadik hányad volt a gyanútlan lelkemnek, hogy nehezen tűrtem.

Elmeséltem az asszonyoknak, hogy mitől vagyok rosszul, mire Nusi néni legyintett, mintha csak valami egyszerű vitáról jönnék: „Ugyan már mit kell ettől úgy oda lenni?! Itt van a szomszédban ez a nagy beteg bácsi. Mit csinálnál, ha meghalna?”

Azt mondtam neki, hogy haza mennék.

Hajnali háromkor ébredtünk. Előbb én, vagy ki tudja, de én voltam, aki felkapcsoltam a lámpát. Elkezdtem írni a naplót. A többiek semmit nem szóltak. Tudtam, hogy csak csukva van a szemük, de nem alszanak. Aztán beszélgettünk is és senkinek nem tűnt föl, hogy se álmosak nem vagyunk, se azért nem aggódunk, hogy hajnalban beszélgetünk, pedig ötkor a nővér szokott ébresztőt csinálni.

Ötkor most a hullaszállító érkezett. Két férfi fogta össze a szembe szomszéd bácsijának lepedőjét és tették az alacsony kocsira. Éppen ráláttam a hófehér hasára és a lábfejére. Lapultam az ágyra, mint nyúl a bokorba, mintha attól, hogy az ágyhoz bújok, megmenekülhetnék az emberi végzet elől.

Hát ezért ébredtünk mi hajnali háromkor. Elment a szomszédból egy lélek.

2017. Szeptember 4. hétfő   4:11

Tehát… vasárnap hajnalban elköltözött a lelkek világába a bácsika. Szépen elköszönhetett, mert ráébredtünk sorra mind. Szegény nem követelődzött annak előtte se, mindig úgy hívta a nővéreket, ha valamit szeretett volna, hogy „hol vagytok aranyoskáim?”.

Este megint az a nővér volt, aki nem kapcsol lámpát a nővérpultnál. Sötétség van a folyosókon, ki se mertem dugni az orrom annyira kísérteties ilyen fényben a kórház… és hát, annyi halottal a tudatomban!

Most hajnali négykor ébredtem, itt kapcsoltam lámpát és kucorgok az ágyon, írom a naplót. Igazából semmi lényeges nem történik.

Nusi néni a ceredi egyszerű gazdálkodó asszony a maga 81 évével anyára emlékeztet. Túl azon, hogy közel egyidősek, mindketten imádatig szeretik a termőföldet és az életüket el se tudják képzelni, hogy bevetetlen marad. Ez az, ami hiányzik a fiatalokból, már belőlem is, mert amikor kifehéredett a bőröm kimondatott az ítélet is: nem mehetek a földekre kapálni, se gyomlálni, legfeljebb hajnalban, vagy estefelé, amikor a nap lemegy, mert megég a bőröm.

Éva néni hetvenkettő, de olyan mély depresszióba került, hogy nem bírom onnét kirángatni.

Próbálom elterelni a figyelmét, de nem mutat nagy érdeklődést és ez elveszi azért az ember kedvét a beszédtől.

A fantasztikus világ, a tudomány, a mesék világa, az autizmus és a politika, azzal együtt, ami a lányommal történt… nem érdekli őket. Se Évát, se Nusikát. Nusika élete a gazdálkodás, a munka, a szüret, a befőzések és a végtelenbe elmormolt imák. Jó szívvel halmoz el minket mindennel. Hol szilvát, hol körtét kapunk, de az ebédhez kapott műzliszelet is mindig nálam landol. Ha előveszi a rejtvényt, akkor becsukódik a füle és tőle akár össze is dőlhet a világ.

Évi néni meg folyamatosan a múltban él. Azon emészti magát, hogy elmúltak a szép idők, mindenki kihalt mellőle, miután keserves betegségben szenvedtek hónapokig. Azon sírdogált, hogy ő mennyi sok embert meghallgatott, és sokakat ápolt is, rá meg senki nem volt soha kíváncsi és most, hogy beteg, nincs aki ápolja.

Vigasztalgatom, hogy ez az ő küldetése volt és ne akarja ő, hogy őt is úgy kelljen ápolni, miért akarna másoknak kiszolgáltatott lenni.

Jó látni, amikor elneveti magát bohóckodásaimon. Mintha kicsit jobban lenne, tegnap már nem kellett nővért hívni, kiment este egyedül mosakodni.

Én is lezuhanyoztam, mint a macskák, mert a sebem még nem érheti víz és hát meg kell mondani, ez nagyon érdekes helyzeteket eredményez. Egy kézzel fogja az ember a törölközőt a mellkasát védve, miután megnyitotta a zuhanyt, de a víz meg már kedvére fröcsög a fürdőt áztatva, mire a nyitó kezemmel megragadom. Hagyom is a leírást, mert leírhatatlanul vicces.

15:30

Délelőtt lementem a büfébe vennem kellett néhány dolgot. Andi nővérke van, akit nagyon szeretünk. Mesélte, hogy most végzi a főiskolát, harmadikos lett és a héten már nem is jön, mert suliba kell mennie. Muszáj elvégeznie a két másodállása mellett, mert akkor több lesz a fizetése.

Írt egy tanulmányt az autistákról, nagyon aranyosak és megérti őket és tiszteli a szülőket, akik suliba járatják őket.

Elkértem a telefonszámát, mert kiderült, hogy Fundamentázik is és Tomival éppen azon gondolkodtunk, hogy kötünk egy szerződést, mert lejár a megfizethető biztosítása két év múlva, és mert az életbiztosítások annyira drágák, hogy egyszerű szakmunkás azt megfizetni nem tudja és nem is nagyon bízunk már a biztosítókban.

Viszlát, Andi! Nem akarlak szem elől téveszteni, mert nagyon jó embernek tartalak! Azt mondta akkor se megy ki külföldre, ha végez a sulival.

 

2017. szeptember 4. hétfő  18:30

Megérkezett az osztályvezető főorvos Barcelónából, a nyári szabadságáról és a késői viziten, amikor az orvos, aki felvett az osztályra nem volt jelen, közölte velem, hogy holnap (szeptember 5.-én)  haza is mehetek. „Ez itt kórház és nem rehabilitáció.” – mondta az igazságot. Nagyot hibáztam, amikor eljöttem Mátraházáról, szerinte. Mit sem tudva az életemről, az okokról, az indokokról, eléggé durva volt velem. De én nem haragszom. A bajok ott szoktak kezdődni, amikor valaki azt hiszi, ő minden igazságot pontosan ismer. Ha jól bele gondolok emberek ilyen esetekben szoktak végzetes dolgokat is elkövetni. Abba persze valóban igaza volt, hogy itt a salgótarjáni kardiológián nincsenek gyógytornászok - amin persze lehetne változtatni, mint pl. azon is, hogy legyen bőrbarát ragtapasz, elegendő kötszer -, velem többet itt tenni nem tudnak.

Dél körül sikerült meglátnom a harmadik halottat is.

Józsi bácsival beszélgettem, akit ma hazaengedtek és autó híján a rokonságban, a betegszállítókra várt az előtérben.

A belgyógyászatról tolták ki az alacsony kocsin, a kicsinek látszó, múmiaszerűen bebugyolált testet. Amikor megpillantottam már mellettem volt, a lélegzetem is elállt, és úgy elfutottam, be a kardiológiára, hogy még Józsi bácsinak se köszöntem.

Csak ültem egy jó félórát némán, felkucorodva az ágyamon és arra gondoltam valószínűleg ez valamiféle jel, amit értelmeznem kellene, mert ezzel bizonyosan az égiek üzennek. Tán nem becsülöm kellő alázattal a megmentett életem? Akkor már kezdett elfogni megint az a kényelmetlen érzés, ami Mátraházáról is elüldözött, hogy én itt nem fogok meggyógyulni.

 

Amikor megérkezett az orvos, aki felvett az osztályra és elmondtam neki, azt mondta majd beszél a főnökével, de mondtam neki, hogy ne tegye.

Nem kell, hogy összetűzésbe kerüljön a főnökével, nem kell, hogy miattam magára haragítsa. Úgy is annyi halottat láttam már, hogy az éppen elég volt az amúgy is gyenge szívemnek.

Azt mondja erre az én orvosom: - Hát ez itt egy kórház, ahol szoktak halottak lenni,

Én meg erre azt mondtam: - De doktor úr, én a kórházba meggyógyulni jövök, meghalni otthon is lehet.

Erre elnevette magát.

Telefonáltam Tamásnak, hogy hozza be a lakáskulcsot. Vicának is, hogy holnap jöjjön értem.

 

Attilaheart akkor hívott, amikor Tamás és Csaba már itt voltak. Semmi különös nem történt velük. Dolgoznak reggeltől estig. Most a céges kocsival mennek be, de holnap elviszik és már az Atiéval kell járniuk.

 

Csaba heartkiakadt, mert nem emlékezett egy dologra, amire az apja igen, és amíg itt voltak nálam, addig végig ezzel volt elfoglalva, kisebb kihagyásokkal, amikor kiakadtam, hogy most aztán már legyen elég.

Nem tudom, hogyan fogok ezzel otthon megküzdeni. Eléggé felizgat és el is keserít a dolog, mert rengeteget beszéltem már neki, hogy apróságokkal nem kell foglalkozni, el kell felejteni. Most meg, amikor végre kezd úgy működni, mint mi a nagy átlag és felejt, akkor meg attól akad ki. Azt mondta szó szerint: „Félek az amnéziától.”

Hát ettől kész lettem.

Nem tudtam nevessek, vagy sírjak. Megszokta, hogy mindenre emlékezik. Most épp az volt a gondja, hogy az apjával megszagoltatott egy pólót, aki az öblítőt érezte rajta és nem emlékezett a jelenetre.

A legrosszabb, hogy tehetetlen vagyok és senki nincs, aki tanácsot adna, aki segítene.

 

Tegnap Évi néni fia Vili nézte a rajzaim és a barátnője. Tetszett nekik, hogy a valóság mögött tündéreket, meg manókat mutatok. Vili azt mondta, hogy érdemes lenne megfilmesíteni. Hát nagyon jól esett, hogy tetszettek a rajzok és a tervem, hogy meséket írok, és azokat lerajzolom Dominiknekheart.

 

Tomi beszélt Ferivel, Debrecenből, elmondta a műtétem neki, közben elmesélte, hogy Csabát akkor is kiakasztotta, mert Ferinek azt mondta, hogy itt Salgótarjánban esik az eső, és Csaba a szobában látta, hogy már nem esik.

Ez már végképp sok volt nekem. Nagyon elfáradtam a sok vitától, és persze a kórházban is zajlott mindezek mellett az élet és történtek a halálok.

 

Este telefonált anya, aki sajnálta, hogy nem tud hozzám bejárni. Mondtam neki ne bánja, mert én tudom, hogy fáj a lába, nem kívánom tőle és örülök, hogy Ő még van nekem.

Aztán telefonált még Marcsi az unokatestvérem, aki hosszan ecsetelte milyen szépségesek és okosak az unokái, a gyerekei, a lánya és a fia, és elbagatellizálta a műtétemet, mert az ő férje könnyedén vette és ez már csak rutin műtét szerinte, és jobb, ha nem is jön be hozzám, mert itt a telefon és így is meg lehet sok dolgot beszélni. Pont vacsoráztam volna. Pont nem volt könnyű a műtét, mert nem egyszerűen billentyűt cseréltek, mint Lacinak, hanem az aortát is.

Bentall műtét volt, 25 mm-es mechanikus műbillentyűt tartalmazó conduit beültetés aorta pozícióba.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

moe@nograd.hu

(Eszter, 2018.02.09 12:33)

Kedves Ildikó!
Imádom olvasni az írásait!

Re: moe@nograd.hu

(Ildikó, 2018.02.10 20:13)

Kedves Eszter!
El nem tudom mondani, hogy mennyire jól esett ez nekem. Köszönöm, hogy megírta! És mert megírta, azt hiszem mégis folytatom, mert a történetnek még nincs vége.
Szeretettel üdvözlöm!

Debrecen

(Ági, 2017.09.18 19:45)

Gyűjtsd be a szeretet hullámait, amit barátaid küldenek feléd! Gyógyulj türelemmel, biztonsággal! Októberben találkozunk. Avana-20 :)

3161 Kishartyán

(Zelma, 2017.09.11 13:41)

Drága Ildikó!
Soha sem lesz "elegem" belőled! Az élet annyi keserűséget adott Neked, de állod a sarat! Ezért mindig felnéztem rád! Tudnod kell nem Te vagy az egyedüli ember a földön, aki ilyen, vagy még nagyobb bajokkal küzd élete során, de nekem Te vagy akinek a sorsa volt munkatársként nagyon fájó!
Nagyon jó ember vagy, soha nem bántottál meg! Minden rendben lesz, sikerül a műtét! A szívsebészek mindent megtesznek, hogy éljél tovább családodnak, mint eddig! Puszi, és írjál!

Re: 3161 Kishartyán

(Ildikó, 2017.09.12 06:59)

Drága Zelma!
KÖSZÖNÖM!