Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tudatos, és nem tudatos másság.

2008.04.11

Hogyan tanul a gyermek?

Azt szoktuk mondani utánzással. Eleinte spontán, később a tudatos is belép. A cirkuláris reakció, amikor a szülő utánozza a csecsemő által kiadott hangokat, aki azután ismétli azokat. Később belép az empatikus utánzás, amikor a gyermek a szeretett személyt utánozza, majd a büntetés elkerülése végett végrehajtott utánzás. A szeparációs félelem, amikor az anyag távol van, és a gyermek önmagát nyugtatja, amikor az anyát utánozni kezdi. Az azonosulás, amikor olyanná szeretne válni, mint a sikeres és szeretett személy, de ennek negatív változata is van: ez a minta a „hogyan ne viselkedj!” A szociális tanulás legmagasabb szintje a „belsővé tétel” (interiorizáció), amikor is az egyén azért fogadja el a másik befolyását, mert az egybevág saját értékrendjével. Hatására alakulnak ki a belső kontrollok, az erkölcsi normák, a szokások, a lelkiismeret. Egy személy több modelltől „szed össze” viselkedési elemeket, attitűdöket (olyan értékelő beállítódások, viszonyulási minták, amelyek a múlt tapasztalatait foglalják egybe. Érzelmi reakciók, vélemények, választások) és ebből egy új, eredeti viselkedési módot alakít ki.

Mi is így tanulunk. A tanulás nem kizárólag az iskolában elsajátított tananyagokra értendő. Életünk minden pillanatában érkeznek hozzánk az információk és azt tudatosan, vagy tudattalanul raktározzuk, szelektáljuk.

Mindezt azért mondtam el, mert sokan meglepődnek, amikor a fogyatékos gyermekek szülei azért harcolnak, hogy gyermekük „normál” iskolába járjon, pedig ott nem kap majd „megfelelő” szakmai segítséget.

Kevesen tudják, hogy ha ezek a gyerekek együtt nevelkednek a többivel, akkor fejlődnek a legjobban. Azt is láthatjuk most már, hogy miért. Mert leginkább abból tanulunk, ha másokat megfigyelhetünk.

  Magyarországon, – kevés kivétellel – az értelmi sérült gyermekeket együtt nevelték az ép értelműekkel. Az 1960-70-es években emelték a követelményi szintet, aminek az lett a következménye, hogy sok gyermeknek osztályt kellett ismételnie, mert az elvárásoknak már nem tudtak megfelelni.  Akkortájt hozták létre az ún. „Kisegítő Iskolák”-at. (Salgótarjánban például 1960-ban a mai Gagarin Általános Iskolában indult egy osztály, az értelmükben sérült gyermekek részére. Ez az osztály a 70-es évekre Iskolává fejlődött.)

  A 70-es években a nagyfokú szegregálás indoka az volt, hogy a hasonló gondokkal küzdő gyermekeknek előnyösebb, ha sajátos feltételek mellett tanulhatnak. A gyógypedagógusok úgy vélték, hogy ha előítélet-mentes környezetet biztosítanak a gyermekek számára, akkor nem sérülnek lelkileg. Ennek, az lett a következménye, hogy az ép gyermekek és szüleik sem találkozhattak a problémákkal élő családokkal. (Csányi Y. dr. Bp. ’2001.)

  Az a tény, hogy Magyarországon a fogyatékosok láthatatlanok, tovább növelte a társadalom előítéletességét. Ez az elkülönítés lehetetlenné teszi, hogy az ép gyermekek egészen pici koruktól a legtermészetesebb módon szembesüljenek a fogyatékosság létezésével, akadályozza, hogy empatikus, segítő kapcsolat alakuljon ki a fogyatékkal élő és az ép gyermekek között, ami a mindennapi élet tapasztalatain alapul. (Gaál É. Dr. Bp. 2001.)

  Sokat hallhatunk, olvashatunk mostanában arról, hogy szükséges az oktatási rendszer reformja, hogy gyermekeink lemaradnak a nemzetközi versenyeken. Azt is halljuk, hogy mivel kevesebb a gyermek, óvodákat zárnak be, iskolákat vonnak össze, szüntetnek meg, és egyre csak nő a megmaradt iskolákban az osztály létszáma.  A normatív támogatást csökkentik, a tanterveket szigorítják.

  A hazai iskolai követelmények erősen teljesítményorientáltak. Nagy hangsúlyt fektetnek a verbális ismeretközlésre, sok a lexikális, kevés a gyakorlati ismeret. Túlzott a frontális osztálymunka, ami passzivitásra kényszeríti a tanulókat. Mindez azt eredményezi, hogy az átlagtól eltérő gyermekek egy része csak nehezen, más részük egyáltalán nem tud tanulni. Mivel a megfelelni vágyás minden gyermekben él, e módszer nyomán a gyermekek személyisége sérülhet. ( Bayerle A. dr.  Bp. 2001.)

 

 Az ellenőrző rendszer is a tudás mennyiségét vizsgálja, és nem azt, hogy a tanulás hatására milyen személyiségváltozás következett be. Az iskola ilyen értelemben X fő diákot tanít, Y mennyiségű tananyaggal, és nem Z féle embert Q számú képességgel. Mindez meglátásom szerint már eleve minőségi romlás, a hivatásában megkeseredett, depressziós pedagógusról, a feszült, ideges fiatalokról nem is beszélve.

Szerencsére egyre több szülő ismeri fel, hogy gyermeke jobban fejlődne, ha szegregálása részben feloldódna, ha naponta legalább néhány órát egészséges gyermekek társaságában tölthetne. Külföldön nem újdonság, hogy a tanulásban akadályozott, enyhe fokban értelmileg elmaradott gyermekeket együtt nevelik.

Szerencse az is, hogy ma már egyre több pedagógus vallja, hogy a sikertelenség oka, nem a gyermekben van, inkább a környezetében. Ha tehát ezt a környezetet, legyen ez az otthoni, vagy az iskolai, olyanná formálják, ahol jól érzi magát a gyermek, ahol kellő figyelmet kap, ott jól fejlődik.

  Az óvónők és tanárok jó szakemberek, de nincsenek felkészítve a mássággal élő gyermek fogadására. Nem kapnak segítőt, és a fogyatékos, a 30-40 fős csoportokba elveszik. A jó szándékú pedagógus, aki képzés, és felkészítés nélkül, mégis vállalja az integrálást, néhány hónap alatt kiég.

 

A szegénység is megkülönböztető másság.

 

Nyilvánvaló, mindannyian tapasztalhatjuk, hogy nagyon sok ember azonnal a másik ruházatának márkáját veszi szemügyre, a parfümöt, a körmöket stb. Ez a külsőségekre koncentráló embertípus, nem magától alakult ki, ezt hozta az egyre inkább az anyagiakra koncentráló világ. Hogy mi rejlik az emberben legbelül az ma, sajnos a legutolsó szempont.

De ki tekinthető szegénynek? Ki az, aki hátrányos helyzetű?  Ezek a kérdések foglalkoztatják az embereket, és a válaszok nagyban különböznek egymástól. A hatalmon lévők által közvetített megbecsülést, vagy ennek ellenkezőjét érzékelik az emberek. Ha azt látják, hogy a kormány a középrétegeket, és a jómódúakat támogatja, ugyanakkor mellette világosan érezhető a szegények elitélése,(nem életrevaló, nincs munkahelye, pedig dolgozhatna, nem akar vállalkozni stb.) akiket „önhibásnak” állítanak be, akkor a polgárok többsége ezen a véleményen lesz (észre se veszi, hogy manipulálták).

Ha azt látja, hogy szigorú a segélyhez jutás feltétele, hogy az adókedvezményeket a jobb helyzetű tudja igénybe venni, ha megkérdőjeleződik a gyermekek születése utáni járadék, akkor a társadalom tagjai azt érzik, hogy a hátrányos helyzet, a szegénység, a hosszú ideig tartó GYES, a betegség valószínűleg valamiféle bűn, és csökkenti az „ember” értékét.

 

A tudatos és a nem tudatos másság

Mindenek előtt említsük meg azért, hogy létezik pozitív és negatív jelzője is a másságoknak. A pozitív mássággal mindenki képes közösséget vállalni – kevés kivétellel. Ilyenek a híres emberek, mint a művészek, sportolók. Ők jogot kaptak a másságra, mert alkotásaikkal olyan végterméket mutatnak fel, amelyeket az átlagemberek nem. Mi több szinte már el is várják tőlük, hogy „különcök” legyenek. Zenészek, színészek, festők, írók és sorolhatnánk. Aki csak úgy, a maga egyszerűségében kitűnő alkotó és nem csap maga körül „lármát” vagy nem mutatja ki külsejében, hogy ő „különc”, az az emberek többsége számára „unalmas”. Ehhez szoktatta őket a média, a művészeket menedzselők.

A tudatos másság is kétféle lehet. Erőszakos és szelíd. Amíg az erőszakos korlátozza az én másságom, és előírja, hogy az övét elfogadjam, addig a szelíd azt mondja, ő nem akar hatalmaskodni, mindenkinek joga van másnak lenni.

Igazából az erőszakos nem sokban különbözik attól az embertől, aki elutasítja a másságot. Igaz az elutasító inkább beolvadni akar a nagy tömegbe, az erőszakos pedig visel máságot, de hiányzik belőle az önellenőrzés, és ő gyakorta elfelejti, hogy a másságok mellett mennyi az azonosság is.

A nem tudatos mássággal élő nem lát rá az emberi viszonyokra, nem tudatosul benne, hogy kölcsönösen hatunk egymásra, és csak egyetlen igazságot ismer, az pedig a sajátja. Minősít, és azt várja, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. A szelíd nem tudatos természetes egységben él önmagával, a természettel, mások másságát is természetesnek fogja fel. Azt mondja, ennek így kell lennie, és nem akar változtatni.(Források: Horváth Attila, A másság, mint nevelésfilozófiai probléma; valamint  Németh László, Másság c. írása)

Jó, ha együtt látjuk ezeket a jelenségeket. Gondoljunk arra, hogy mindannyian egy kirakós játék darabkái vagyunk, és ha a kicsi darabok egyformák, akkor az az egész összkép nem több mint a darabok felnagyított változata.

Ami a másik embernek természetes, az nekem nem jutott volna az eszembe. Vannak határaim, amelyek kapcsolódnak a másik ember határaihoz és ezáltal kiterjedhetek.

Sok esetben azt várjuk, hogy meghallgassanak, de már nem vagyunk kíváncsiak a másik véleményére, ha válasza nem biztosít engem arról, hogy megfelelőek az értékeim. Ha ezt várom, akkor nem teszek mást, mint minden találkozásomkor ugyanazokat a köröket futom. Ha semmit nem fogadok be a másik ember életéből, érzelmeiből, gondolataiból, értékeiből, akkor igazából, fejlődésre képtelen valaki leszek, aki minduntalan azon morgolódik, hogy mennyire unalmas, és egyhangú a világ. Ha viszont meghallgatom, a másik embert, befogadom az ő gondolatait, és csak néhány percig is eljátszom azt, mintha én lennék ő, és elkezdem keresni történetében, véleményeiben a tanulságos pontokat, akkor azt veszem észre, hogy a világ, nem is olyan szűk, és hogy az ő élete is lehet ugyanolyan értékes, mint bárki másé. De! ebben az esetben már nem állítok fel még kimondatlanul sem hierarchiát, hanem a másik embert egyenrangú partnerként fogadom el. Meglátom ugyanis, hogy együtt hamarabb hozzájutunk a teljes kép kirakásához. Így a végeredmény igazából az, hogy önmagunk másságához, úgy tudunk hozzáférni, ha tudatosan figyelünk a különbségekre, a másságokra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.