Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"VICCES" MÁR NEKEM EZ A VILÁG

2013.11.16

November 16.

 Terike ezt írta a FB-oldalon:

Ma Csabival találkoztam a kórházban a liftnél. Remélem nincs semmi baja? Mondta, hogy Te bementél az osztályra.” 

De, azt hiszem, van egy kis baj.

Régóta tart...

1995. eleje: Nem volt étvágyam, csak a gomolyatúrút tudtam megenni. Fogyni kezdtem. Örültem, mert jócskán volt túlsúlyom akkor is, és egyéb más tünetek nem jelezték, hogy baj lenne. Szerelmes voltam, gyereket akartam.

A terhesség alatt is fogytam, de ez az orvosoknak se jelzett bajt, hát nyugodt maradtam. Aztán júliusba vérzéssel kórházba kerültem. Találgatták mi lehet a baj, de hiába feküdtem 2 és fél hónapig bent nem jöttek rá mi a baj. Aztán október 1-én megszületett Csaba a terhesség 30. hetében.

Sok sírás, sok-sok aggódás. Egyik napról a másikra megőszült egy hajtincs a homlokom felett. Foltokban hullott a hajam, ami nem jelentett senkinek semmit, mert ismét kinőtt. Novemberben már csak 62 kg voltam. Remegtem, úgy vert a szívem, hogy majd ki ugrott a helyéről még akkor is, ha csak ültem. Kiderült végre, hogy pajzsmirigy túlműködésem van.

1996: Jöttek a gyógyszerek, híztam, ha nem is ettem. Fehér pigment hiányos foltok jelentek meg test szerte. Szívpanaszok jelentkeztek. Meg is ultrahangozták a szívem, mondták is, hogy ott a billentyű környékén valami gyanús (mintha nem zárna rendesen), de nem küldtek komolyabb kivizsgálásra.

1997- 1998: Romlott a látásom, emelkedett a vérnyomásom, fájtak az izmaim, ízületeim. Tüneti kezelésekkel némi javulás volt tapasztalható. Közben kiderült, hogy Csaba autista. Teljesen lefoglalt az autizmus tanulmányozása és a harc, hogy Csaba megkapja a fejlesztéseket. Hiábavaló küzdelem volt.

2004: Már nagyon nehezen mozogtam - érdekes módon ez nem volt folyamatos, csak időnként jelentkezett, de akkor a legkisebb érintés is fájt – az orvos elküldött pajzsmirigy szakrendelésre, ultrahangra. A Gyöngyösről ide járó orvos szóban jelezte, hogy a terjedő pigment hiány, az izomfájdalmak és előzőleg a pajzsmirigy túlműködés gyaníthatóan egy autoimmunbetegség tünet együttese. Kérjek erre kivizsgálást. Megtörtént, találtak is Budapesten antitesteket a pajzsmirigyem ellen, de mint mondták, ez jelentéktelen, és nem végezték el az izom biopsziát, amit nekem a pajzsmirigy szakorvos mondott, hogy csak azzal mutatható ki ez a betegség.

Az orvos inkább koncentrált a vérnyomásomra, gyógyszert akart velem szedetni, amit én nem voltam hajlandó teljesíteni, mert ezzel én úgy vagyok, mint a láz-, vagy a fájdalomcsillapítóval. Ha lázas vagyok, beveszem a csillapítót, eljutok az orvoshoz, az ad gyógyszert a lázat okozó betegségre. A fájdalomcsillapító se gyógyít, csak az agyi idegkapcsolatok vészjelzéseit tompítja, ezért csak a legvégső esetben vagyok hajlandó beszedni.

Makacsságom eredményeként közölte velem a doktor, hogy többé ne kerüljek úgy a szeme elé, hogy nem szedem a vérnyomáscsökkentőt. Nem kerültem.

Közben bevezették a vizitdíjat, majd szétverték a klinikát, ahová jártam.

2008-2010: Nyomás a jobb halántékban, a szemgödörben, enyhe émelygés kíséretében, és mintha onnét valami féreg nyúlna egy vékonyka vonalban a tarkómig. Ezt mondtam az orvosnak, mire az idegosztályon kötöttem ki, ahonnét meg Kistarcsára küldtek, de az MR semmit nem látott. Így lettem olyan beteg, aki pszichésen produkál tüneteket valószínűleg azért, mert autista gyereke van. (De ez is csak 2-3 havonta egy-egy hétig tartott, majd eltűnt.)

Jött a hát- és derékfájás, de irtózatos erővel. Ízületek gyulladtak be, megint fájtak az izmaim, hogy aztán megint eltűnjenek. Az Egri MR kimutatta, hogy az összes csigolyám rossz (talán kettő, ha ép maradt), tehát nem csoda, ha irtózatos fájdalmakat élek meg, de mivel sérvem nincs, tenni semmit nem tudnak.

Aztán jött a következő: evés után kb. 30 perc és végem volt. Halálos fáradság ült rám. Kénytelen voltam olyankor lefeküdni, mert nem tudtam állni, de mozogni se. Teltségérzet, puffadás, hasi görcsök. Székrekedés, hasmenés váltakozása, és néha véres széklet. Nosza, egy vastagbéltükrözés. Semmit nem találtak.

2011-2012: Időnként sárgás színezetetű a szemfehérje, 2 havonta megduzzadnak a nyaki nyirokcsomók, és fojtogatnak. Időnként egészen vasmarok szorítja a szívem és kellemetlen jeges érzés ül a mellkasomra. Éjszaka szakad rólam a víz, majd reszketek, fázom. Nem jól alszom, állandóan felébredek. A fáradság folyamatossá válik. Nem tudok már futni, otthon tornászni se, mert úgy érzem, elpattannak az izmaim. Zsibbad a kezem, a lábam. Ha sietek, légszomjam keletkezik, és le akar szakadni a lábam, mintha nem kapna vért. Behajlanak a körmeim, kiszárad a kezem, majd bereped. Irtózatosan fájdalmas. A házimunka gyötrelem.

Trombocyta szintem 70 ezer alá esik (150 ezertől jó). A hematológus vicces ember. Azt mondta erre, hogy ezzel akár még űrhajós is lehetnék, ha más egyéb feltételeknek is megfelelnék. A belgyógyász meg azt írta a papíromra, hogy nem hall szívzörejt, baj inkább a kevés mozgás, és a túlsúly, és nem javasolja az ismételt immunológiai vizsgálatot. Nem is küldött a háziorvos.

Közbe elvesztettem édesapám, rá félévre a lányom (állandó sírás, átvirrasztott éjszakák, rémálmok, a hatóságok szinte már halottgyalázó viselkedése) Immáron a gyász, a veszteség is az autista gyerek (akit előszeretettel vet ki magából a társadalom, vagy legalábbis igyekszik megpróbálni) nevelése mellé került, mint pszichés tünet. Menjek el a pszichiátriára, majd ott adnak megfelelő gyógyszereket. Nem megyek!!!

2013: Egyre komolyabb tünetek. Megismételt kivizsgálási körök.

A szemészetre már el se mentem, mert ott a doktor annyira természetesnek tekinti, hogy 54 évesen az ember már nem lát (ezelőtt 3 évvel is így vélte), hogy nem fog igazából háttérbajoknak úgy sem utána nézni.

Hasi és nyaki ultrahang.

Kiderül, hogy a méhemen van egy myoma, ami azért nem okoz vérzéseket, mert a méh külső felén, a belek felé türemkedik. Kiderült, hogy a pajzsmirigyem teli van göbökkel és inhomogén (a pajzsmirigy szakrendelőben ezt a másik orvos felülbírálta: nincsenek is göbök, „csak” fellazult a szerkezete, valóban inhomogén, de nem kell gyógyszer).

Belgyógyászat, kardiológia.

A baloldali aorta beszűkült, megvastagodott a szívizom és a háromkarú billentyűből az egyik teljesen hiányzik, ezért a vér visszaáramlik a kamrába, ami szívtágulatot okoz előbb vagy utóbb, de még nem annyira vészes, hogy műteni kelljen. Kiderült, hogy ezért magas a vérnyomásom első értéke, mert ezzel próbálja a szervezet könnyíteni a szív dolgát. Szedjem a vérnyomáscsökkentőt. Szedtem. Istenemre mondom, hogy szedtem, de reggeltől estik fájt a szívem. Oldalt szúrt, elől meg markolták.

Kénytelen voltam elhagyni a gyógyszert. Nélküle nem fáj olyan gyakran. Ha érzem a tarkónyomást, ha szédülni kezdek, vagy foltokat látok, akkor beveszem, de inkább rizikózok, mint hogy egész nap a szívem masszírozzam és levegőért kapkodjak.

Trombocytáim 62 ezerre csökkentek. Hematológia megint. Két hónapig vártam rá, hogy bejussak. Új orvos. Miskolcról jár ide Salgótarjánba. Meghallgatta a történetem, rám nézett és azt mondta: Ez inkább tűnik immunológiai problémának, mint hematológiainak. A most megnövekedett idegfeszültség, amiken keresztül mentem egyszerre hozott ki mindent, mert bizony az idegrendszer valóban befolyással van az immunrendszerre. Az autoimmun betegségek között van olyan, ami igen alattomos. Mindig csak egy kicsit, csak néha és nem folyamatosan esik neki egy-egy szervnek, ami tüneteket produkál, de mire vizsgálatra kerül, már semmit nem találnak az orvosi műszerek.

Így kerültem megint Budapestre.  A következő eredmény született:

Nem vagyok systémás autoimmun beteg. Ugyanakkor számos szervspecifikus kórkép egyidejű fennállása igazolható, mint pl. a pajzsmirigy gyulladt, göbös állapota, a vitiligo és gyomornyálkahártya gyulladás, ami kivizsgálást igényel.

Így kerültem a budapesti adjunktus javaslatára a gastroscopiás (gyomortükrözés és biopsia) vizsgálatra tegnap.

Annak ellenére, hogy nem ég a gyomrom, és nem marja a gyomorsav a nyelőcsövem, az orvos valamiféle savlekötő szedését javasolta. Volt előtte egy doboz, vagy száz füzetecske, amit a kezembe nyomott (valószínűleg mindenkinek adja az ártani nem árt alapot tekintve), hogy fogadjam meg a tanácsokat. (Hű!Teli van félelemkeltésre alkalmas mondatokkal.) Egyébként a gyulladt gyomron kívül mást nem talált.

A biopsia eredményéért 10 nap múlva kell jelentkeznem.

A savlekötőn és a vérnyomáscsökkentőn kívül egyik orvos se javasolt egyéb más gyógyszer szedését.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy erre nem is kapok (Hát Ildikó, mit mondja? Ön egy nagyon ellentmondásos, komplikált beteg.) (Hoppá!!), így aztán kénytelen leszek öngyógyításba kezdeni.

Talán a lélek az, aki még tehet itt valamit.

Arra fogok koncentrálni, ami én vagyok, amiben hiszek, és azokra, akiket szeretek.

Továbbra is a rossz rendszer ellen leszek, és azon, hogy az emberek felébredjenek, de nem fogok elkeseredni, nem fogom a lelkemre venni, ha a többségnek hiába beszélek, mintha fagyott borsót hánynék a falra, arra várva, hogy végre ott marad.

Mivel nagyon úgy tűnik, hogy életem utolsó szakaszába juttatott a nagyérdemű orvostudomány, elhatároztam, hogy csak természetes élelmiszereket fogok magamhoz venni, csak olyan gyógyszert vagyok hajlandó beszedni, ami valóban segít az immunrendszeremnek helyesen működni.

És… nem leszek óvatos, meg tapintatos, mindenkinek azt fogom mondani, ami az igazság, nem fogom hagyni, hogy életemet „a másokat akkor se bántok meg, ha egyébként trehány és nemtörődöm” elv uralja.

Mostantól még inkább várható tőlem a kíméletlen igazság.

Ez van skacok!

Október 11. péntek

 

Tegnap délután a kardiológiára mentünk Csabával, egyenesen az iskolából. A szívvel most még nincs mit tenni. (Nem kell csövet nyelni, azzal nem lennénk közelebb a megoldáshoz. Szívemből szólt! ) Még nem kell műteni, annyira nem nagy a baj, de gyógyszer erre nincs. Mást nem tehetek, mint szedni a vérnyomáscsökkentőt és vigyázni magamra.

 

Ó drága doktor úr! Mennyire jó is volna Önnel beszélgetni, ha nem volna annyira sok a beteg és ezért olyannyira elfoglalt! Olyan jó volna, ha sok-sok Önhöz hasonló kedves, megértő és főleg közvetlen orvos volna kicsi hazánkban! Ígérem, igyekszem vigyázni, bár ez nem csak rajtam múlik, és orvosi javallat meg nincs a nagy egészre, a társadalmunkra, erre az igencsak rosszul működő rendszerre, ami megjavítaná, hogy ne legyen ennyi beteg ember.

Remélem Ön is vigyáz magára Dr. Végh, hogy még nagyon sokáig közöttünk lehessen!

 

Október 9. szerda

Csütörtökön és pénteken se voltunk iskolába, mert manónak fájt a torka és olyan náthás volt, alig kapott levegőt. (Aztán az apja és én is elkaptuk.) Tegnap azonban már suli volt. Adatbázis kezelés és matek. Ott ültem én is és próbáltam tanulni is, és nem csak igazgatni kincsemet, mert, hogy önmaga világából csak személyre szólóan lehet kimozdítani.

Az angol alól felmentett a tanárnő (Köszönöm is Katika!), aki a lyukas órája egyikét ajándékozta Csabinak.

Korábban mentem érte, mert haza kellett jutnunk időben. A buszjáratunk ugyebár kiváló (ezt minden salgótarjáni tudja) ezért kellett megrövidíteni a gyereket, no meg mert az ebéd az egy szent dolog manókámnak, nekem meg 13 órára UH-ra kellett mennem.

Szóval elértünk egy buszt, ami felvitt a Vásártérig, ott vártuk a városnéző buszunkat. Egy gyors ebéd, kicsi lazítás, aztán ismét útra keltünk. Naná, hogy gyalog, mert akkor se volt buszunk!

(De minden igényt nem lehet ugyebár kielégíteni, mert akkor 20 percenként kellene járni a buszoknak és az, mivel nem vagyunk elég sokan, gazdaságtalan. Vagyis nincs haszna. Ezt most itt nem kellene részleteznem, csak annyit mondok megint, hogy sajnos még nem mérte meg senki minden tekintetben egy ember értékét, bár ez lenne az első, amit megtennék, ha én egy saját társadalmat alkothatnék. Álom, álom!!!)

 Hegyről le. Kórházba be.

Szívultrahang.

Mert, hogy egyre többször jön az érzés, mintha vasmarok szorítaná a szívem, egyre többször ül jeges, csípős érzés a mellkasomon, van légszomjam és egyre többször érzem úgy, hogy nem tudok tovább menni, annyira fáradtnak érzem magam.

Egy előző UH alkalmával ugyanis kiderült, hogy az aorta billentyű a bal kamrában nem záródik rendesen, ezért a kipumpált vér visszacsorog és a következő pumpálásnál, a normálisnál valamivel több vért kell kilöknie. Emiatt a szívizom kissé meg is vastagodott ezen az oldalon.

Azért küldött a doktor a kórházi modernebb gépre, hogy kiderüljön, mennyire súlyos a probléma.

 

Három orvos állt felettem, volt, hogy egyenként, volt, hogy egyszerre és valami idegen nyelven (nem csak orvosin) konzultáltak pontosan egy órahosszán át tartott.

(Még jó, hogy Csabát végül mégse hagytam a kabátjainkkal kint a folyosón! Szegénykém egyetlen zokszó nélkül tűrte végig az egyébként számára, mint autista számára, a nagy valószínűséggel idegtépő várakozást.)

Türelmes ember vagyok (bár néha nem úgy tűnik... tudom), de a vége felé már csak felszólaltam, hogy kék lesz az oldalam, mert annyira a bordámra nyomták az UH csövét, hogy fájt. Hosszasan tépelődtem, mígnem muszáj volt szóvá tennem, hogy muszáj-e elrepeszteni a bordám?

Nem tudták a nevem és volt, hogy emiatt nem válaszoltam kérdésekre, amit gondoltam, nem is nekem tettek fel. Miért is tették volna fel, hogy azt mondja: De ugye nincsenek panaszai? Volt már ilyen vizsgálata? …. Ezeket biztosan nem nekem tették fel, lehet, van itt még valaki, vagy lehet, telefonál… hiszen ott volt a beutalóm, rajta a panaszaim, az előzmények, a státusz és a másik orvos véleménye, aztán meg nyilvánvaló, hogy mi a jó fityfenéért tölteném a drága időm az ultrahangon, ha kutya bajom? Lehet, vannak, akik unatkoznak és szórakozásból ezt is kipróbálnák, mint néhány milliárdos az űrutazást?

Valaki kijelentette, hogy a beteg biztosan beleegyezik, mert az egy órán (igen 60 perc) át tartó hármas konzultációval sem sikerült kideríteni, hogy miért nem záródik az aorta billentyűm normálisan. Azért-e mert meszes (van ott meszesedés is – mondja az egyik olyan gyorsan, hogy többé nem szólítom meg Csabát, ha gyorsan beszél, mert az semmi!), vagy azért-e, mert valami mintha ott össze lenne nőve.

Ugye beleegyezik?

Ránézek: Mibe?

A nővér később elmondta, hogy olyan, mint a gyomortükrözés, csak itt nem nyomják le gyomorig a szondát és úgy vizsgálják a szívet. Semmiség, mások is kibírták, nem hánytak, azért is kell egyébként 10-re éhgyomorral menni. Az orron át kell levegőt venni és kicsit folyik az ember nyála, de az nem gond, mert ugye orvosok vesznek körül.

Míg az időpontra vártam hallottam, hogy a nővér azért kérleli az orvost, hogy ne keddre és ne csütörtökre adjon időpontot, mert akkor járok a gyerekkel iskolába, az meg igen durván válaszolgatott, hogy a hétfő annyira nehéz nap, sűrű meg ilyenek.

Azt is végig hallgatom, hogy az én kék oldalamért sokat tevő apró orvos a folyosón közölte, úgy állva, majdnem menet közben, az egyik beteg hozzátartozójával, hogy azt mondja: „Ő már így fog elaludni, mert nem tudja kifújni a széndioxidot és most intézi a kolléga neki az intenzívre a helyet.” Szegény asszony majd összecsuklott a rémülettől…

(Mintha semmit se érne egy ember élete. Ezek tudnak valamit, amit mi hitetlenek nem? Lehet, tudják, hogy a túlvilágon kitüntetést kapnak, ha elég lelket sikerül átküldeniük?)

Mire a nővér visszaért a hétfői időpontommal, bennem már körvonalazódott, hogy nekem ugyan ezek semmit le nem dugnak a torkomon! Viszont nagyon megköszöntem neki, hogy küzdött a hétfői vagy a szerdai napért, és kérdeztem, mit tegyek, ha mégis meggondolom magam.

Aludtam rá egyet... Meggondoltam.

 

 

 

Szeptember 24.

 

Visszatekintés: 2013. 09.16-23.

 

Hétfő:

Feszültség. Sírás előtti állapot. Nyomás a halántékban, a tarkó tájékán. Gyomorgörcs.

Ez jellemezte a hajnalt, a reggelt.

Az álom kettőkor szállt el.

Lelkem bizonytalanságát, gyöngeségét, testem is átvette.

Féltem a naptól, mert a rendelőintézetbe kellett mennem.

Mostanában annyira megszaporodtak a testi bajok, hogy felsorolni is nehéz lenne. Nem szeretek orvoshoz járni, mert évek óta ez megy és a vége mindig az, hogy nem találják problémáim okát.

A kora reggeli megszokott rituálék után, mert az van, aki autistával él… rituálék, indultunk a buszhoz, amikor is megkezdődtek a viták, mert nem tudtam válaszolni olyan kérdésekre, mint: Mikor leszünk készen? Ebédre hazaérünk? Mikor jön értem a mama? Hová megyünk az SZTK után?

A Belgyógyászatra küldött a háziorvos, 11-re meg nyaki UH-ra kellett mennem.

Kartonozó: Ön a 9. beteg.

Azonnal leszakadt rólam a víz: délután érek haza.

A szemészet egy emeleten van a Belgyógyászattal. A leragasztott szemű kislányoktól ideges lett Csaba, mert tudta, hogy 25-én neki is szemészetre kell mennie, a leszázalékolás miatt ellenőrzik majd a lézerezett szemét. Az egyik kicsi lány üvöltött, mint a sakál, nem engedte, hogy a szemébe csöppentsenek. Ettől Csaba ideges lett. Tünetei: behajlított hát, összeértetett kézujjak, suttogó beszéd, séta közben mutogatás, magába motyogás, fejrángatás. Már mindenki őt figyelte, különösen, amikor a kinyújtott lábakat kezdte átugrálni.

Jött, fejet lapogatott, vakargatta, lehajolt, suttogta a már tízszer feltett kérdéseit megint. Próbáltam nyugtatni, amikor pattanásig feszültem már én is: Nem lesz semmi baj.

Négy lánynak van leragasztva a szeme. Háromnak a bal szeme, egynek a jobb. Nekem is le fogják ragasztani? Nekem is fájni fog? Olyanok, mint a kalózok.

Először nem értettem, aztán eszembe jutott a macis mesekönyv, amikor a maci kalózokról álmodott, és amit Enikő és én is olyan nagyon sokszor felolvastunk neki, amikor kisebb volt, mert az volt a kedvenc meséje. Ott volt a félszemű, féllábú kalóz a képeken. Ezen aztán nevettem (miközben torkom elszorították a feltörő könnyek) és ha nevetek, akkor ő egyszerre boldog lesz. Kicsit oldódott a félelme, pedig hát én vártam vizsgálatra. Most még én.

Az orvos érkezése előtt a nővér megcsinálta az EKG-t. 215 volt a vérnyomásom. Csaba a vetkőzőbe várt rám. Kérdezték mi a baj, hogy nem maradhatott kint, mert ugye csak a hosszas megfigyelés eredményezi, hogy láthatóvá válik, hogy van valami gond a gyerekkel. Elmondtam, mire a nővér nem adta vissza a beutalóm. Tudta mekkora gond egy autistával órákat várakozni. Ez jó érzéssel töltött el.

Odakinn folytatódtak a mutogatós, fejrángatós séták, és el kellett tekintenem a gúnyos, vagy éppen sajnálkozó mosolyoktól. Inkább lehunytam a szemem és imádkoztam az Égiekhez az erőért.

Mintha egy kés vágott volna belém, amikor megjött az orvos. Az orvos kedvesen, mosolyogva üdvözölte várakozó betegeit, de én elszédültem, amikor megláttam.

Amikor apa haldoklott, ő volt a kiérkező ügyeletes, és amikor leégett az az átkozott ház, szintén ő ügyelt és őt hívta ki a rendőrség a halotti bizonyítványt kiállítani.

Apa!

Enikő!

Istenem!

Behívtak. Vérnyomás már csak 198… kaptam egy szopogatós csökkentőt. A vizsgálat után meg egy Kardiológiai beutalót szept. 25-re, és egy javaslatot a házi orvosnak, hogy engem küldjön el a pszichiáterhez, mert mint mondta a legtöbb gondom oka a pszichés túlterheltség.

Köszönöm társadalom!

Köszönöm, aktatologató, nemtörődöm, érzéketlen hivatalok!

Köszönöm mindazoknak, akik tíz körömmel ellenem fordultak!

Köszönet a közönyért, a magányért, a sok hátam mögött elmondott átokért!

 

Könyörögtem az orvosnak, hogy ne küldjön engem tudatmódosításra, de csak rá került a papírra a pszichiáter.

 

Végeztünk 9:20-kor. Irány anyát megkeresni, akit berendeltem, de ugye mi bementünk és tudtam, hogy szegény már agyonra keres minket. Megtaláltuk. Elkísértem őket a buszig, és amikor ők elmentek én visszatértem a rendelőbe. Egy óra várakozás következett. Ülni nem nagyon tudtam, állni se. Inkább több volt a fel-alá séta, mert olyan fájdalom honolt (honol az ma is) a jobb csípőmbe, a lábamon végig a talpamig, hogy mozgásra hajt. És hát ez a lábujjzsibbadás se tűri a nyugalmat.

 

Végre, UH alá kerültem. Az orvos többször sóhajtott, meg fejet rázogatott.

Inhomogén pajzsmirigy apró göbökkel, megduzzadt nyirokcsomók zsírközéppel.

Muszáj lesz tovább menni a pajzsmirigy szakrendelésre.

 

Gyalog fel a hegyen, mert busz az nem jött, egyébként sincs pénzem 300 Ft-os jegyre két megálló miatta. A lépcsők alatt muszáj volt megállnom, úgy fújtattam, mint egy kisebb gőzgép.

Itthon anya és Csaba örömmel fogadtak: Végre megjött anya! Ugye, nem halsz meg Anyucikám? – kérdéstől könnyek szöktek a szemembe. Ugye 90 éves korodig élsz?

Hát persze kicsim.

Délután lekísértük anyát vásároltunk neki, a buszig vittük a csomagjait, vettünk kerek lámpákat, amikért már egy hete könyörög és reggeltől estig arról faggatott, muszáj volt megvenni, ha nem akartam tovább ezen idegelni, igaz az se volt egyszerű, mert miért ne csapott volna be az eladó kétszáz forinttal! Visszafizették, de látszott rajtuk: nem értik, miért volt fontos nekem ilyen kevés pénzért új blokkolást kérnem.

 

Kedd:

Szokásos reggeli menetrend, majd indulás suliba.

Adatbázis kezelés. A tanárt én figyelem, közvetítem Csabának. Ha lemaradok, mert lassú vagyok már (elismerem), akkor kérdezem a padtársat, ha ő se tudja, jelzem a tanárnak, hogy majd hozzánk is kell jönnie. Ő aztán a megfelelő szakszavakkal simán elbeszélget Csabával és Csaba, mint egy profi érti és csinálja, jobban, mint, amikor én mutogatok. Mindig leesik ettől az álam: honnan tudja a gyerekem ezeket a szavakat?

Matekon írom a felelőnek feltett kérdéseket, hogy irányt kapjak a tanár elvárásaitól, hogy tudjam, mit kell otthon megtanulni, és fogalmam lesz arról mit tanultak azon az órán, amire nem ültünk be. A táblára írtakat diktálom Csabának suttogva, vagy írom, és ő onnan másolja, mert ha közel ülne, se tudja a tábláról leolvasni az oda felírtakat, de mi az utolsó padban ülünk, hogy a legkevesebbet zavarjuk a 35 fős osztályt. Így is vannak problémák: Azért van hosszú ékezet ezen a szón, mert gyorsan írtál – mondja, és javítom gyorsan pontokká, mert folyik az óra és lemaradok, és ha én lemaradok, akkor ő is. De nagyon fontosak azok a pontok. Az Ü, az Ü és nem Ű.

Erősödik a tarkó- és a halántéksatu. Már-már elviselhetetlen, pedig azt a nyavalyás csökkentőt lenyeltem mielőtt elindultunk!

Aztán mindez szépen lassan csitul, mert az angol tanárnő felvállalta, hogy a lyukas óráján csak Csabával tanul, és én mentesítve lettem heti három angolon való bent üléstől. Kimentem, amikor leadtam neki Csabát. Séta, jöhetett két cigi is, majd az óra vége előtt 10 perccel már az ajtó előtt álltam.

Boldog mosoly a gyerekem arcán: Anya! Nagyon ügyes voltam.

 

Hazafelé a buszon ISZI-s gyerektömeg. Csaba lohol hátra. Az ott álló fiúk kérdezgetik, de Csaba csak fejet ráz, vagy bólogat. Szája összeszorítva... megesik sokszor, hogy míg utazunk egy szót se lehet belőle kihúzni. Látom a fiúk szemében a megvetést, de gyorsan szólok, hogy ő autista, nem tud úgy beszélgetni senkivel, ahogyan ők. Eltűnik a szemükből a gúny. (Esküszöm, azt éreztem, hogy ha nem vagyok ott mindenét elszedik, tán még a haját is levágják, annyira látszott, hogy pipulnak be.) De így, hogy szóltam, hogy elmondtam, jót beszélgetünk az ő tanulmányaikról, amikor a hátunk mögötti csapat felturbózza önmagát. Megy a visítás, a nyerítés, és a cigánynóta, meg a káromkodás és a gecizés.

Ó az a nagy pofám! Oda szólok, hogy: Légyszíves, ezt ne. Mások ennek nem örülnek. Tán mindezt a kocsmába kellene. Egy másik asszony is szól, de a többség lehajtott fejjel tűr.

Egy tényleg gyönyörű, bájos arcú lány szájából békák ugrálnak elő. Mondom neki: Tündérem annyira szép vagy. Nem illik ez hozzád.

Legyek szíves békén hagyni őket, mert azért van a szájuk, hogy beszéljenek. És ne akarjam őt megsimogatni. Felvisít: Nehogy hozzám érjen.

Mondom neki, úgy beszél, mint egy útszéli. Erre köpést gyűjt a szájába, de a többiek rászólnak.

Amikor leszáll a főtéren, nem engedi a felszállókat, az összegyűjtöttet felköpi a buszra.

Persze nem ér el hozzám, mégis furcsa érzés, hogy egy 15 éves, csak mert elmondtam, mi az illem, egyszerűen leköp és még furcsább, hogy a tömött buszon senki nincs, aki szólna mellettem, pedig mindenki a fejét rázza, méltatlankodva morgolódik.

Annyit tehetnek meg, amennyit megengedünk.

Megengedjük, és nem tetszik.

Tán tenni kellene egy szebb világért.

Vagy nem?

Hagy maradjon mocskos és ocsmány?

 

Ebéd után egy rövid szieszta itthon, majd mosakodás, öltözködés és nyomás a háziorvoshoz 14:30-ra van időpontunk. Muszáj azt a 4 oldalas kérdőívet kitölteni, ami Csaba leszázalékolási kérelméhez kell. Igen ám, de húzódik a rendelés, 15:30 mire bejutnánk, de beesik egy pasi, akinek csak jogosítványt kell meghosszabbítani, és az rövidebb ügy, mint a miénk.

Ó az a megértő vaj szívem! Menjen akkor Ő.

Újabb 30 perc séta a rendelő előtt, mert már ülni végképp nem tudok, annyira fáj és zsibbad a lábam. Csaba jól veszi a megterhelést, bár már nem annyira egyenes a háta. Az mindig rosszat jelent. Aggódva figyelem, de végre bemehetünk.

Az orvos és a nővér is túlóráztak: 16:45-re végeztünk.

Akkor már nem merem mutatni a saját leleteim, csak egy időpontot kérek. Péntek délelőttre kaptam is.

Az agyam már semmi információt nem képes befogadni, végtelen fáradság terít le, pedig még előttem a vacsorakészítés.

 

Szerda:

Itthon voltunk. Főzni kellett, mert másnap suli. Mosnivalóval is tele a láda. Felmosni is kell, mert olyan retkes a padló, mint ahol koszos hadsereg ment végig. Tanulni is kell, de még mindig nem kaptam meg a tematikát, hogyan, miként haladjak Csabával a tananyagokban, és még a könyvek se jöttek meg, amit pedig már csekken befizettem. (17.600,- Ft volt) Én nem kértem az ingyen könyveket, mert akkor vissza kellett volna adni az iskolának, de az nálunk nem járja, mert Csaba nehezen viseli, ha nincsenek meg a könyvei, amiből tanult. Még az általános iskolai könyveit is leltározza időnként. (Most meg határozottan jól jönnek. Abból adok fel neki leckét.) Nem volt mese. Jó kis érvágás a konyhapénznek, de a társadalom nem alkot másféle szabályt az autisták számára. Ennyi.

 

Csütörtök:

Délelőttünket az iskolába töltjük, a délutánt megszépítjük egy játszótérrel, és kimentünk Encsikémhez, meg Tomihoz a temetőbe.

Néma üvöltés. Semmit nem érő csókok a képeken.

 

Péntek:

Kora reggel a reggeli után gyorsan elkészítem az ebédet is és irány az orvos. Az időpont csúszik ¾ órát. Amíg bent vagyok, négy telefon foglalja az orvost. Hárman bekopognak a receptjükért. Pszichiátert nem akar a beteg. Bekerül a kartonomra vétkem.

Másik vérnyomáscsökkentő kell, mert ez a mostani úgy látszik nem hat, megint 184/94 a nyomás bennem.

 

Ennyi volt, nem több. Viszont elmesélte, hogy volt egy műsor a rádióba az autistákról, és hallom, hogy szegény állam nem tudja hova legyen, mert olyan sok a problémás ember. Itt ez a sok Down-szindrómás, a testi- és szellemi fogyatékos és egyéb más, és nem tudják ugye mind fizetni. Mondom én, hogy az államnak nincs pénztermő fája, mindene abból van, amit a dolgozók befizetnek adóban, illetékben, és tán az elosztást kellene felülvizsgálniuk, én azonnal tudnék néhány kezdőpontot javasolni, mert ugye miért is vannak 2 milliós havi fizetések, amikor a népesség nagyobb hányada 22-74 ezer közötti kegyelem juttatásból vegetál, amiből, igazából nagy forgalmat nem tud a gazdaságnak okozni. A milliókat kereső, meg külföldön költekezik, és mert több a juttatása nem fog többet enni.

Mondom, hogy előbb a társadalmi betegségekre kellene egy szert kitalálni, azt szétpermetezni, és utána megnézni mennyivel csökkent a beteg emberek száma.

 

Igen, ez nem orvosi probléma, ilyen gyógyszert még nem találtak.

 

Inkább az ország vezetőit küldeném pszichiáterhez. Hát persze, hogy nincs igazam.

 


Más vizsgálatra nem jutott idő, hiábavalónak éreztem a cirka 2 órát, amit a váróban és bent eltöltöttem az életemből, amikor is 2 meddő órával közelebb kerültem életem utolsó perceihez.

 

Inkább szőttem volna. Az legalább alkotás. Sajnos, hogy ezt kell mondanom.

 

 

A pajzsmirigyem miatt nem kell aggódni? Ezt már a kilincset fogva kérdem, mert hívták a következő beteget. Majd csütörtökön, amikor hozza a hematológiáról és a kardiológiáról a leleteket tessék rám szólni, hogy adjak a pajzsmirigyrendelésre is beutalót.

 

Ebéd, szieszta, délután irány a város. Egyik ismerősöm szeretne szőnyeget és neki kerestem narancsszínű anyagot, meg barnát, vagy feketét. Megtaláltam, volt és ennek nagyon örültem. Mivel olyan anyagnak ítéltem, ami mosás után összemegy, bedobtam a mosógépbe és kiraktam száradni. Majd utána vágom csíkokra, így majd ha ki kell mosnia már nem áll fenn a veszély, hogy a kész szőnyeg megy össze.

 

Szombat:

Jó volt anyával tölteni a napot. Kevés volt. Jobb, amikor már pénteken ott alszunk. Több a beszélgetésre az idő.

 

Vasárnap:

Csak a család… Csak Enikő hiányzott, de ő nagyon. Ebédidőben emlékműve mellett térdepeltem.

 

 

Hétfő:

 Gyorsan mindent rendezni, amit reggel kell… a rituálékat. Ati jött és felvitt a Kistarján útra minket, mert 9:15-re a gondnokság alá helyezés miatt volt jelenésünk, és úgy gondoltam 30 perccel korábban illik megjelenni.

Nem így gondolta a hivatal, mert  10:25 lett belőle. Senki nem vette észre, hogy 9 órára ugyanabba a terembe, ugyanahhoz a bíróhoz 2 tárgyalás is ki volt jelölve.

Úgy éreztem lopják az időnket. Nem csak nekünk hármunknak, hanem az előttünk várakozóknak, az ügyvédeknek, és azoknak, akik az ügyvédek irodájában hiába vártak rájuk, a több mint egy órás csúszás miatt.

Én jobban kikészültem, mint Csaba, akit a biztonsági őr kipécézett magának és kért, hogy állítsuk le a srácot; ne pörögjön a néptelen és tágas aulában.

Puff neki.

Zavarta, na.

Piszkosul nem értem.

Viszont én már Tamásra dőltem és halkan vinnyogtam a nyűgtől és egyre jobban fájt a lában, a csípőm és zsibbadt a lábam, ezért egyre csak róttam a folyosót. Tíz centit haladhattam volna a szőnyeggel.

12:09-re értünk haza. Gyorsan ebéd Csabának, majd régi leletek összekeresése, csekkek előkotrása. Mosakodás visszaöltözés és mehettem is utamra.

Előbb a postán megszabadultam 15e forintocskától, majd irány ismét az SZTK, mert 14:30-ra volt időpontom a hematológiára, és szokásom ugyebár, hogy illik 30 perccel korábban megjelenni.

Közölték ám, hogy nem tudni miért adták ezt az időpontot nekem, de helyben nincs orvos, Miskolcról jár egy doktornő és nem szokott 15 óra előtt kezdeni. Már öten voltak előttem.

A doktornő 15:45-re esett be, és mentegetőzött szegény, hogy itt volt ő már időben, de az intenzívre hívták fel és sajnos csak most tudott jönni.

Odakinn jól elbeszélgettünk, egy férfival háromszor mentünk ki cigizni. Elment az idő. (Megint ennyivel közelebb kerültem halálom percéhez, de most legalább élettörténetekkel lettem gazdagabb, és nem volt meddő a lepergett idő.)

Odabent soroltam a kezdetektől: 1995-ben kezdődött, amikor is fogytam, majd mit sem sejtve, hogy nem a szerelemtől csökken hájam mérete terhes lettem és Csaba megszületett 6,5 hónapra. Utána derült ki, hogy túlműködött a pajzsmirigyem. Akkor hormontablettákkal felhizlaltak és sorjáztak a bajok, rapszodikusan, nem feltűnően, de mindig volt valami vacakolása a testemnek. Ahogy a végére értem a doktornő megszólalt: Ez nem hematológiai probléma, sokkal inkább immunológiai.

Kábé 9 éve mondom ugyanezt a háziorvosnak, de nem. Mindig ugyanazokat a köröket jártuk. Vérvétel, röntgen, nyaki- és hasi -UH, reumatológia évi rendszerességgel kb. mindig más baj, ugyanazon évszakokban, amihez most már a szívem romlása is csatlakozott, meg begöbösödött a pajzsmirigy is.

Azt kérdezte száraznak érzem-e a szemem. Mondtam nem, mert napi rendszerességgel sírok. Miért sír?

Mondtam.

Elszörnyülködött és közölte velem, hogy az immunológiai problémákat felerősítik a pszichés terhek, mert az idegrendszer és az immunrendszer szoros kapcsolatban működnek, azért buktak most ki egyszerre a problémák.

Javaslat: Immunológiai szakvizsgálat.

És lehet, mégiscsak el kell mennem a pszichiáterhez valami erősebb nyugtatóért, mint a Frontin.

Megyek tönkre, mint a kivágott fa, ami senkinek nem kellett, amit esznek az évszakok, málasztaja a fagy és  a napsütés.

 

Baj van. Egyre több és nagyobb;  mint a tenger…

 

És akkor még egy szót se szóltam a hatóságok mutyizásáról, hogy ülnek Enikő tisztázatlan halálának az ügyén, mintha tojás lenne, amit ki kell költeni.

És Zs. azt mondta tegnap, hogy vegyem fel végre a boksz-kesztyűt, meg a vasalt bakancsot, ne legyek olyan finomkodó, álljak végre fel, és ne törődjek az ellenkezőkkel, a szemöldökráncolókkal, azokkal, akik hargszanak rám emiatt, és jelentsem már fel az egész bagázst.

Esküszöm: megteszem.

 

Szeptember 7. szombat (Etes)

 

 NÉZZÜK CSAK, MIT ÜZENNEK A „FENTIEK”!

 

Hónapok óta anyánál van Müller Péter, Titkos tanítások című könyve. Ebben a hajnali órában (3:33, anya és Csaba még bőven alszanak), levettem a polcról.

 

Enikővel sokszor, sokat játszottuk, ha kérdéseink voltak és valamely válasz helyes voltában nem voltunk bizonyosak, ha kételyeink támadtak, hogy nézzük csak meg, mit üzennek „odafentről”… és kinyitottuk Müller Péter valamelyik könyvét.

Ahol kinyitottuk, találomra, behunyt szemmel, azt a két oldalt elolvastuk és mondandóját átbeszéltük.

 

//Jaj, nekem Kicsim! Annyira hiányoznak ezek a beszélgetések is! :-( //

 

Müller Péter sok igazságot, sok ember bölcsességét tette sajátja mellé, és mondatai a „lélek-fuldoklás” idején mindig a tiszta „levegőt” jelentették.

 

//Ó bár Te, édes Tündérem, bár a te tüdődbe is jutott volna… akkor és ott!//

 

Kérdésem volt, egy emberről, annak indíttatásairól, arról, hogy miért viselkedik úgy, ahogyan teszi.

Hát kinyitottam találomra, behunyt szemmel a könyvet.

 

Ezt olvashattam:

„Egy-egy sötét erő legyőzéséhez sem a tisztítótűz, sem egy új inkarnáció nem elég.” (Pl. a büszkeség és a gőg)

„Hiába szenved, sokat is, amíg a lélek a gőgből nem csinál alázatot, a döntő pillanatban mindig ütni fog.”

 

Mikor a hivatalok önfényezéséről, hibáik el nem ismeréséről megjelent a cikk a gyujtoforrás.hu  oldalon és azt, Attila FB oldalán megosztotta (aztán volt néhány hozzászólás)… azóta azon töprengek, hogyan gátoljam, hogy néhányak rosszhiszeműsége lelkemig elérjen.

Jó magas gátat építettem, az el- vagy inkább félre értett mondatok miatt felém forduló „harag-hullámok” ellen. Ez persze azzal is járt, hogy másoktól is jócskán elszigetelődtem, és azzal is, hogy elhallgatott bennem az „író”. (Ezért a NAPLÓ hosszas hallgatása.)

 

A tudat persze dolgozott tovább. Elemzéseket készített, sokszor lejátszotta a leírásra kerülteket, és az értelmezéseket is. Az értelmezés mégis értetlenségbe csapott, pedig igyekeztem, elhihetitek. Morfondírozással sehová nem jutottam, csak a bénultság jött el.

 

A cikkben ugyebár a hatóságok és hivatalok hanyagságáról van szó, és arról, hogy a mérhetetlen veszteség fájdalmán túl még ezek a hivatalok is ütnek az emberen (másokkal is megtörténhetett és meg is fog történni, mindaddig, amíg nem teszünk ellene), a kiderítetlen okok, a tisztázatlan körülmények, a hanyagságból (vagy ki tudja?) megsemmisített nyomok ellenére azt állítják: jogilag minden rendben, ők aztán mindent jól csináltak.

 

Aztán jött ez az asszony és valami egészen másról kezdett el beszélni:

 

„Semmihez sem hasonlítható az a fájdalom, amit nap, mint nap újra átélünk a tragédia óta mindannyian, akik kénytelen szereplői vagyunk ennek az iszonyatos tűzesetnek. Tudom, van, aki kétségbe vonja azok fájdalmát akik nem küzdenek úgy mint ő. Nem vagyunk egyformák, de nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat!”

 

„Kétségbe von”, „nem küzdenek, mint ő”, „leghangosabban jajgat” ???

 

Ment a válasz, majd újabb reagálás, végül az utolsó bejegyzésre már nem akartam válaszolni.    

De folyamatosan ott motoszkált az elmémben és próbáltam elemezni, miért gondolja ez az asszony, hogy azt hiszem, neki nem hiányzik, vagy másoknak nem fáj? Azon tépelődöm, hogy mindazok mellett, hogy megértéséről biztosít, miért „ÜT” mégis minden bejegyzésében még egyet rajtam?
 

Nem annak fáj a legjobban, aki a leghangosabban jajgat. 

Az írás nem hangos jajveszékelés, hanem egyik módja annak, hogy elmondjuk érzéseinket mások számára is érthető formában, hogy hasonló, a hasonlóra leljen, és talán azért, hogy érezze: nincs egyedül. Akit érdekel, elolvassa, akit nem, az meg ott hagyja.     

Nem érdemlek több tiszteletet…? 

Aztán az autizmus belekeverése a dologba, az teljesen megzavart. Rá kellett döbbennem, hogy vagy én nem vagyok egyértelmű, vagy az van, amiről írtam az egyik írásomban: 
 

http://www.gyermekeinkjovoje.eoldal.hu/cikkek/vizsgatetelek/tudsz-befele-figyelni_.html

 

Hol van szó abban a cikkben arról, hogy másoknak (rajtam, az édesanyán kívül) mi fáj és mi nem? Hol írta le a cikk szerzője, hogy senki nem merte felvállalni a szinte szélmalomharcot, és mindenki más jól behúzta a nyakát? ( És az sincs leírva, hogy ha már senki nem harcolt velem, ha senki nem olvasta el az ellentmondásokat tartalmazó iratokat, nem hogy csendbe nem maradtak, de mert én felvettem a harcot, követeltem a jogszabályok követését, azért jelképesen leköptek, gyűlöltek, haragudtak rám és le lettem hordva.)

 

Le van benne írva valahol, hogy az eltelt 17 hónap során én háromszor kerestem a túlélőt és mindháromszor elküldött más vizekre? Előbb csak ócska kifogásokkal, utoljára pedig egy jelképes „jobb horoggal”.

Sehol. 

(És még azt kaptam, hogy nem tudtam kivárni, hogy az ő lelkük megnyugodjon. Hogy mi van az én lelkemmel, az én veszteségemmel, az én vergődésemmel, az senkit nem érdekel. Viszont a másik vesztes fél minden hétem meg lett látogatva, mert ők barátok, én meg egyetlen látogatást se érdemeltem meg, hogy csak egszer személyesen mesélje el a történteket, és ne másodkézből tudjak meg aprócska részleteket.)

Nem kaptam egy szemernyi eggyüttérzést sem. Nem kaptam egy szikrányi tiszteletet sem... Kaptam viszont rosszallást és sejtetést: ennek Enikő se örülne.

Honnan ez a biztosnak vélt tudás, amikor a lányom én szültem, én neveltem és én beszélgettem végig vele a majd 28 évet?   

A bölcsességek igazak, a megfelelő helyükön.   

Ami nélküle való… az, az, amikor semmit nem tud valaki a másikról, csak feltételezéseket gyárt önmaga érzéseiből, gondolataiból, és a sorok mögött ki nem mondott mondatokat olvas, melyek saját lelkiismeretéből fakadnak csupán.

 

Bennem viszont - éppen ennek a végtelen ellenállásnak a hatására - kételyek ébredtek. Miért baj az, ha én az igazságot akarom? Miért olyan veszélyes és főleg ki számára az, ha én fellebbezek a tisztességtelen eljárások miatt? Miért kell engem ezért annyira gyűllölni, vádolni? Ha nekem jól van úgy, ahogy történt, de más meglát dolgokat, akkor azt mondom: jó, ez az ő keresztje, vigye végig és nem köpködöm le és nem mondom azt se, hogy álnok, mert az egyik kezét nyújtja, a másikban meg kést tart. Mert én ezt kaptam. Nos, ennek nem örülne Enikő! Nem is örül. Ez az, amit biztosan érzek.

 

Aki nem élte meg lányával a legszorosabb lelki kapcsolatot, az nem ért engem.

 

Megpróbálom… Szavak nélkül is működő, összehangolt munkák, amikor ment minden, mint a karikacsapás…, a gondoltam, ő meg kimondta (és fordítva) esetek, a közös meditációk… vele.

Aki nem élte át az egymás „gyógyítását”… (ő a hátam, én a fejfájását), amikor a lélek kapcsolódik az Égi Világhoz, a lehívott erő pedig a kezeken át kapcsolódik a másikhoz, és ez a hármas kapcsolódás úgy vibrál körülöttünk, mint égen az Északi-fény… szóval az nem tudja, és minket bizonyosan meg nem ért.

 

És ugye, ha ezt elképzeli valaki, már nem kérdezi: miért fáj neked ez annyira?

 

De nem képzelve, bátran rombol múltat, emlékeket, és kétségbe von szeretetet, akár a részemről, akár az ő részéről, aki nem tud megszólalni: Én igen is nagyon szerettem anyát.

Kétségeket ébreszt lelkemben a lányom iránt, mert hogyan is merészelné bárki azt mondani: neki ez nem tetszene, ha nem tud valami biztosat?

No, ez a lelki-rombolás. És tán fogalma sincs mit tett!

Talán. De ha tudja, akkor…

Nem mondok semmit. :-(

 

Ha a lélek még nem érzi, hogy az élet jóval több attól, ami látszik belőle, és ez minden emberre vonatkozik a bolygón, akkor szenved. Szenved, és mint a hirtelen megvakult ló, csapkod, ágaskodik és vágtat a semmibe. Aztán megaláz másokat, ki se mondott mondatokba kapaszkodva próbálja megrekedésébe behúzni őket, mert az ego uralja. Ahol a sértődős ego az úr, ott a léleknek még nincs hangja. A szív az, ami a lélekkel összeköt.

Szívvel képzelni mások helyébe önmagunk, ezt kell megpróbálni.

 

A könyv tehát megadta a választ, úgy, mint akkor, amikor Enikővel játszottuk ezt.

„Hiába szenved, sokat is, amíg a lélek a gőgből nem csinál alázatot, a döntő pillanatban mindig ütni fog.”

 

Szívből sajnálom, hiszen önnön csapdájában szenved, egójának képzelete tartja fogva, és amikor bántást vél, odavág, nem is nézi, milyen sebeket okoz.

 

Hozzászólásai jó hosszú időre elnémítottak. Az én egóm is felpattant és tombolt. Ezt kár is volna tagadni, különben írtam volna, mintha mi se történt volna.

Az ülepedés lassú.

Türelem kell hozzá, és csönd.

Feladatot kaptunk és azt megoldani kell. Megoldásra, csak lelkünkkel közös munkával lelhetünk, az ego felkantározásával, és biztos megülésével.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

sds@sfdy.valami

(Ismeretlen, 2013.09.25 20:07)

Erős vagy, Ildikó, még ha nem is így érzed, akkor is. Végigolvasni is durva volt, nemhogy végig csinálni. Amit az orvosok némelyike művel, inkább no comment.
Nehéz szavakat találni, egyes emberek taplóságára meg pláne. :(