Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VILÁGMÉRETŰ ELMEZAVAR

2009.11.25

november 25.

 

Nem azért szültem  gyereket e világra, hogy legyen segítségem, ha  születik egy harmadik is, aki autista, vagy, hogy eltartson ha a munkából kiesek.

Pedig nálunk most, társadalmi segítség híján ez működik. Autista kicsi fiamra a lányom vigyáz, amíg én ledolgozom a 4 órás munkanapomat.

Olvasom – ha lassú tempóban is – a Magyar Nemzetstratégia című könyvet és Fekete Gyula jellemzése megragadott: „világméretű elmezavar” ez az, ami eluralt minket. Pontosan illik mindarra, amit az ismét munkába állásom után folyamatosan tapasztalok.

 

A távlatokat és a jövőt, csak kellő önmegtartóztatással, s olykor próbatevő áldozatokkal lehet szolgálni…” – írja egy helyütt az író, majd rögtön utána leszögezi: „Világméretű sikkasztásnak” lehetünk a tanúi. A munkabérekből ugyanis elsikkasztották a jövőt.

 

Milyen igaza van! Mert ha arra gondolunk, hogy valójában mi is kell ahhoz, hogy Istentől kapott küldetéseinket teljesítsük, hogy anyagi matériából szellemit alkossunk, és fordítva, akkor e cél kiszolgálásának alapvető hátterét tekintve, valóban két dolog a legfontosabb:

Javakat kell újratermelni, és utódokat kell világra hozni, felnevelni.

Aki ezek alól kivonja magát az, az újratermelőkön élősködik.

 

Miközben újratermeljük a javakat, a küldetés teljesítése közben, a munkáért kapott ellenértéknek fedeznie kell:

-         saját munkaerőnk újratermelését

-         az emberhez méltó körülmények megteremthetőségét

-         az asszony eltartását, aki minden tudásával

-         a jövő munkaerejét, a gyermeket neveli, és biztosítja az otthon biztonságos melegét.

 

Igen ám, de mára a sokszor 10 órás munkáért kapott fizetség sem elegendő arra, hogy mindezen fenti tételek teljesíthetőek legyenek. Arról meg ne is beszéljünk, hogy valójában és eredetileg, a munka nem CÉL, hanem ESZKÖZ – ennek kellene lennie (még akkor is, ha sokan azt a tételt veszik alapul, hogy a munka tette emberré az embert) -, hiszen a valódi cél, maga az ÉLET, a magasabb Isteni küldetések teljesítése, amire a megemelkedett munkaidők, illetve a mellette vállalt másodállások miatt már nem jut idő.

Ha meg az embernek munka nélkül kell élnie, akkor a küldetés teljesítéséhez szükséges feltételeket nem tudja biztosítani. Vagyis mindazok, akik lehetetlenné teszik az alapvető emberi szükségletek kielégítését (lásd Maslow szükséglet-piramisa), azok az élet, a magasabb szellemi értékek, az Isteni küldetés ellen követnek el megbocsájthatatlan bűncselekményt.

 

A profitérdekek miatt a társadalomba pumpált helytelen elvek azt eredményezték, hogy az eredetileg családfenntartónak nevezett férfi (Tévesen ez még benne maradt a köztudatban, ezért a nők, azt hiszik, hogy nekik kötelező munka után még a háztartási munkákat is ellátni. Kötelező gyermeket nevelni, tanítani, és ha ezt képtelenek megtenni, akkor „selejtesek”, nem felelnek meg a velük szemben támasztott követelményeknek. Ez kisebbségi érzések, leértékelődés érzéséhez vezet, és azt szolgálja, hogy elfogadják a szolgák sorsát.), a munkabérét magánkeresetnek tekinti, vagyis azt mondja, hogy ez, az ő pénze.

Ezt a hamis szemléletet, az extraprofitot mielőbb elérni akaró tőkés hintette el a társadalomba, hogy a nőket a munkapadokhoz állíthassa, őket is kizsákmányolhassa, miközben romba döntheti a családi közösség biztonságot nyújtó, harmóniát biztosító, Istenre emlékeztető szeretetét.

Eredmény:  a gyerekeket nevelő nő, kiszolgáltatott lett.

Női princípiuma, ősanyai küldetése nem érvényesülhet. Leértékelte környezete azt az „ezüstszálat”, az ős-sejtést, azt a szellemkvantum-többletet, amely összeköti őt az Ős-istennővel.

Ami mindebben a legszomorúbb, hogy a nők ezt, el is fogadják. Nyakukba vették az igát, és lelkiismeretük bántja, ha a családi kasszába ők nem tehetnek pénzt.

 

Pénzt, ami mostanra az Ős-istennőt elfedve, világunk hamis istenévé vált.

 

Mennyire érezhető volt ez a szemlélet egyik nap, amikor a munkaügyön intéztem a szükséges dolgaim. Az új őrületes rendelet szerint – mely rendelet a férfi princípium „uralkodásomból egy jottányit se engedek” elvének modern megnyilvánulása: gondoltam, és mondtam én! - nyilatkozni kell az adóterhet nem viselő járandóságokról, a gyermekek után, az államtól elismerésként kapott családi-pótlék-folyósítás összegéről. Annak 50%-át, a házastárs javára kell jóváíratni. Amikor ezt szóvá tettem viccesen, az egyik asszony felháborodott, és az arcomba vágta, hogy pedig a férjem vállalta a két, előző házasságomból született gyermekem is, és éveken át eltartott minket.

Pedig általában a  családi-pótlékot a férfiak kapják – az én férjem ugyebár nem, mert nálam természetes, magától értetődő volt, hogy én kapom, mivel a gyermekeket én szültem, én neveltem - és most az történik, hogy a fele egyszer csak a nőket kezdi illetni, nem úgy, mint a mi esetünkben, amikor is a férfit.

Talán ez az, amit rossz szemmel néztek, ezt valamiféle lázadásnak, anarchista viselkedésnek tekintik nálam, és komolyan éreztem a haragot, amit irántam éreztek.

Ez van, amikor az ember fia 14 évig otthon van, és nem ismeri a valódi életet, és nem hajlandó alávetettként élni a saját családjában! És mindezek mellett azt se látja, hogy olyannyira betagozódtak a nők, a férfiuralta, férfidiktálta világba, hogy el is felejtették Istennőjüktől kapott princípiumukat, ami semmiképp nem az alá-fölérendeltség elve, hanem az egyenrangúságé, az egymás-mellettiségé.

 

Pedig most már nagyon kellene, hogy a nők előtérbe lépjenek, mert világunk férfivezérlése igen elvadult. A harcra, vadászatra, kemény munkára született férfi princípium veszélyezteti a harmóniát, békét, és ami a legkétségbeejtőbb: gyermekellenessé vált.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.