Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A "PILLANGÓ"

2012.07.06

 

pillango-a-legszebb.jpg

 

Július 6.

 

Csaba névnapja van.

A Csabáké. Erőt, egészséget, jókedvet kívánok minden Csabának!

...

 

Tegnap a kánikulába csokis sütit sütöttem. Ha Enikő velünk lenne még, akkor biztosan ő készíti el… és akkor sokkal finomabb. De még milyen finom!

Ma már be kell érnünk a „kevesebbel”.

Hétfőn kivitt Attila a temetőbe estefelé, a cég autójával.

(Nekünk nincs autó, a helyi busz meg olyan tökéletlen, hogy ha elindulnék itthonról fél tízkor, hogy a temetőbe meglátogassam, a lányom emlékhelyét  akkor kb. 13 órára érnék haza.)

Még fél hétkor is perzselt a Nap. A sírok szárazak, kőkemények voltak, a virágok elszáradva bókoltak a vázákban.

 

Míg Attila vízért ment és locsolt, addig kiválogattam a hervadt virágokat, leszedtem az elhalt részeket. A szívem szorította a fájdalom, elszorult a torkom, ahogyan minden alkalommal, ha ott vagyok… nem náluk, mert ők nem ott vannak, ez a hely csak emlék arra, hogy Ők ketten itt jártak a Földön. Mégis szólok hozzájuk, mert bárhol is vannak, kell, hogy halljanak: „Elhoztam Neked kicsikém a Napraforgót, ami az erélyen álló ládába csak úgy, kinőtt.  Tomi, ne haragudj, hogy neked nem hozhattam, mert a másik sajnos elszáradt, mielőtt kinyílt volna, de hoztam megint orchideát, mert abból három ág virágzott és még nekem is maradt otthon egy.”

 

És akkor… egy pillangó jött.

 

napraforgo-es-a-pillango.jpg

 

Fekete, fehér mintás… Enikőnek ez volt a kedvenc színösszeállítása, ha gyöngyhímzést készítettem. Készült is neki ilyen szett, igaz, a fehéret ezüst helyettesítette. És a szitakötők mellett, a pillangókat szerette még nagyon.

A pillangó keringőzött a sír és énköröttem. Megnézte a virág kétfelé válogatott kupacát, talán ellenőrizte, hogy kidobható-e az, amit én a kidobandó halomba raktam, majd leült a sírra, az egyik Napvirágra, pihenni, hogy utána tovaröppenjen valami ismeretlen helyre. Eltűnt a szemem elől, mindaddig, amíg el nem köszöntünk, és indultunk a sírkert előtt hagyott autó felé. Akkor még körbe járt minket, majd játékos kanyarjai miatt, megint elvesztettem.

 

 

Olyan dühös fájdalom hasított lelkembe, hogy csaknem rácsaptam a szomorúfűz lehajló egyik ágára, de szerencsére megakadályoztam, hogy a simogatást érdemlő ártatlant bántsam.

 

Az autóhoz érve a pillangó csaknem megsimogatta az arcom. „Hát itt vagy megint? Jöttél utánunk?” A pillangó válaszul az autó visszapillantó tükrére ült. Megkerültem a már nyitott ajtót, közelébe mentem, rámosolyogtam. „Szeretnél velünk jönni? Akkor gyere és ülj be!” A pillangó felreppent, tett a fejem felett egy kört és Attila – aki már bent ült az autóba, onnan figyelte miként társalog az anyja egy pillangóval - legnagyobb csodálkozására a megszólított, bereppent az utastérbe, és az ülés alatti kék zsákon kötött ki.

„Berepült?” – kérdezte Attila.

„Igen, itt ül a zsákon.”- feleltem mosolyogva, és csak néztem és néztem a pihenő, szárnyait billegető kis élőlényt. Nem gondolhattam másra, csak arra, hogy Enikő az, aki irányítja őt. Csodálatos érzések kerítettek hatalmukba.

De… Nem akartam, hogy zárt térbe kerülve, a szélvédőnek csapódva tegye tönkre magát. Ezért mielőtt beszálltam én is a kocsiba, szóltam neki, hogy most már menjen.

És... elment.

Mi meg Atával, csaknem hazáig hallgattuk, dédelgettük emlékeinket.

pillangos-szellemlany.jpg

 

 

Július 7.

 

Tündérem!

Holnap három hónapja, hogy azon a hajnalon utolsót álmodtál… utolsót kiáltottál…

Elhagytad ezt az elátkozott világot, amit csak a Te drága jelenléted tett számomra elviselhetővé.

Nem sokat láttam a kinti világból, mert én Csabával be vagyok zárva egy másik világba… az ő autista magányába, és abba, amit mi ketten együtt próbálunk létrehívni.

Te voltál a mesemondó, aki jöttél és hoztad a való világ egyéb híreit, te voltál, aki elkeseredtél a sok csalástól, hazugságtól… és vidámodtál, ha drágaköveket fedeztél fel benne.

Meséid úgy vésődtek belém, mint növekvő fába az évgyűrűk.

Ma három hónapja, hogy fel akartalak hívni: „Kicsikém holnap délelőtt gyertek még haza, mielőtt Pilinybe mentek, mert mami fel akar köszönteni, tudja, hogy nem utalták a fizetésed, és rántottam Etesen neked csirkemellet is, mert azt etted volna már meg. Itt van a hűtőbe és rátok vár.”

Ezt akartam mondani.

De nem hívtalak, mert nem akartam zavarkodni, a barátaiddal voltál, dolgoztatok, a víkendházat takarítottátok, meg főztetek a dolgozóknak.

Én balga!

Azt gondoltam: „Majd holnap délelőtt.”

De arra már nem volt lehetőségem.

Az ember azt gondolja: Ráér.

De nem ér rá.

AMIT MOST MEG TEHETSZ, NE HALOGASD!”

Ezt kell mondanom mindenkinek mától.

„Most, ebben a szent pillanatban mondd ki, ha szeretsz valakit, ha félted, ha megteheted, akkor öleld át, mosolyogj rá…

Tedd meg!”

Azt a halogatást soha nem fogom megbocsájtani magamnak, soha nem pótolhatom.

Hallhattam volna még a hangod, tudathattam volna, hogy gondoltam rád… hogy nagyon, de nagyon szeretlek…

Persze te már ezt is tudod, de nem csak ezt. Azt is, hogy napokra besüppedtem a szív és lelki fájdalom ragacsos masszájába… és szenvedtem, mintha egyedül lennék ebbe a nagyvilágba.

A meditációk rendre kudarcot vallottak… láttalak ugyan, de mégse.

Olyankor mindig kívülről látom magam, mintha a lelkem mehetne csak, a testem meg látná, és láttam magam, balomon Te, jobbomon Apa. Háttal álltunk nekem.

És szóltam, majd kiabáltam, követeltem, hogy forduljatok felém, de nem tettétek.Három napon át csak háttal álltunk, és ti beszéltetek hozzám, de egy szót se értettem. Aztán a harmadik napon, amikor már reggeltől estig csak sírni tudtam, azt mondtad:

„Azért nem tudunk megfordulni, mert ezt Te csináltad… te fordítottál hátat magadnak.”

No, ezt nem értettem, de olyan döbbenetes volt, hogy kénytelen voltam elgondolkodni.

Fogalmam se volt arról, hogy ezt hogyan kell érteni, de akkor jöttél, mint a „PILLANGÓ” és ez olyan nyugtató volt, hogy száz gyógyszer se pótolhatja. Abba a nyugalomba láttam meg, hogy bezárkóztam a gyászomba, mindenkit kizártam.

Tegnap a temetőben megint jött egy pillangó, most egészen sötét barna volt, ő is elkísért az autóig – most bent voltunk egészen közel a sírokhoz -, de nem ült be, hanem felröppent a tetőre, és amikor beültem a kocsiba, kicsit táncolt még a szélvédőn - mintha integetne -, mielőtt elreppent.

Aztán ma reggel a szobádba, amikor mentem ablakot nyitni, az egyik virágodról reppent fel egy kék-fehér szárnyú lepke a függönytartóra, és onnan el nem repült hiába hessegettem, hogy menjen ki. Mielőtt indultunk Etesre mentem zárni az ablakot, már nem láttam sehol.

És reggel, a meditációmban te már az ölembe dőltél, úgy hallgattad a szívem dobbanásait, miközben én a hajadba túrhattam, simogathattalak. Csak úgy voltunk… boldogan… szótalanul, a pillanatnak léteztünk, semmi mást nem akartunk, csak azt, ami akkor, és ott volt… van…

Hogy örökkön örökké szeretlek!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.