Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A harcos gyöngesége

2009.08.28

Augusztus 28.

Huszonhét napja nem írtam naplót! Ennyire visszafogott a rendszer, amiben napjaim élni kényszerülök. Igen. Így. Kényszerülök.

Ahogy kinézek az ablakomon, sok már a sárguló levél. Jön az ősz. Megint jön az ősz!

Árnyékban, reggel kilenc után huszonhat fok van. A Nap rendületlenül perzseli a Földet, a bolygó élővilága szenved. A gonosz álnok hazugságok meg tovább virulnak. Maffiózók ülnek országunk élén, és attól tartok, nagyon nehéz lesz őket lecserélni.

És úgy érzem, mintha minden mondatom, amit mondhattam ebben az életben, elmondtam volna már! Hogy minden további szó, csak fölösleges szájtépés már.

Ma vizsgázott a kicsi fiam három tantárgyból, és én nem tudtam vele elmenni az iskolába, mert tegnap elestem. Igen. Már megint elestem. Májusban a téren, a járda kövezetével megegyező színű fa takaróléc volt szíves elejtetni és összezúzni a jobb térdem, hogy csak mostanában tudtam már úgy, ahogy rátérdelni. Most meg a Maratón Fitnesz bejárata környéki, simának egyáltalán nem mondható járdáján ment ki a bal bokám, és terültem el, de úgy, hogy a jobb lábszáram, a jobb felkarom és a bal tenyerem merő véraláfutás. Hiába is próbáltam megtartani az egyensúlyom, a másik bucka elgáncsolta a jobb lábam is. Mintha valaki lökött volna egyet rajtam, határozottan olyan érzésem van, ahogy így visszagondolok, az elképzelhetetlen pillanatra. A meglepetés, és a rémület, a mentsem, ami még menthető vegyes keverékeként él bennem az a pillanat, amikor eltűnt a lábam alól a talaj.

Három fiatalember volt a közelben, ők rohantak oda és segítettek fölszedni szertedobált dolgaim. Még most sem tudom, hogyan tudtam fölsántikálni az iskoláig. Az maga a csoda. Még megmosakodtam, még letisztítottam a táskám, amikor az egyik tanárnő (Csabának biológiát tanít), Zsuzsa észre vette, hogy valami nincs rendbe. Vizet hozott, majd két jéggel teli tacskót és máris ültem és ő ott guggolt előttem és jegelte a hatalmasra nőtt puklit a lábszáramon, fogta a törölközőt a bokámon. Kalciumot hozatott, majd elintézte, hogy kocsival haza hozzanak, miközben kitámogatott az autóig.

Ott ültem a fotelban, az iskola aulájában és elbőgtem magam. Sírtam, de nem azért, mert fájt, mert mardosott a szégyen, hanem azért, mert hosszú, nagyon hosszú évek óta velem így még senki nem törődött. Anyukám, amikor még kicsi gyerek voltam. Az édesanyám járt így körbe, emlékszem. Se a férjem (az első se, és ez a második se!), se a gyerekeim. Eszembe jutott, hogy ez nem is az ő hibájuk, hanem az enyém.

Mindig harcosnak és keménynek mutatkoztam. Kitartottam a nehéz helyzetekben, és csak azért is végig vittem mindent, amibe belefogtam. Mióta meg Csabáért, az ő érdekében kell küzdenem ez csak erősödött. Azóta mindenki előtt úgy tűnök föl, hogy én egy erős, határozott, olykor tán még erőszakos nő vagyok, aki segít magán. Úgy hiszi a környezetem, és akik csak kicsit is ismernek, hogy én mindenkivel, bármikor kész vagyok a harcra.

És valóban. Magam is sokszor éreztem már, hogy az egész világgal szembe megyek, mindenki ellenség.

Aki harcol, az fel van fegyverkezve. Az, állandó feszültségben él, hogy ha kell bármelyik pillanatban, az első gyanús jelre, szóra, mozdulatra „kardot” rántson és megvédje magát.

Aki harcra kész állapotban él, annak valahová nagyon mélyre bújik a bizalma. Nem bízik szinte senkiben. Gyanakvó. Figyelme nem lankad, nem engedheti meg magának. Még otthonában is feszülten figyel. Nincs ideje magára gondolnia se, csak rohan, csak figyel, és töpreng, hogyan védhetné meg azt a védtelen kicsi embert, aki az ő vére, az ő húsa, az ő szerelmetes gyermeke.

Nincsenek barátok, nincsenek segítők (Tényleg nem tudom, hová fordulhattam volna segítségért, hogy vigyék el a gyermekem vizsgázni, ha Enikő nem segélyen élő munkanélküli, ha nincs másik gyermekem…? Mert hivatalból nem tudok ilyesmiről!). Csak sorstársaim vannak, akikkel együtt harcolhatok tovább.

Így éltem. Belemerülve ebbe a „látomásba” és lehet, a világot teremtő ERŐ kénytelen volt megállítani, mert másképp nem voltam hajlandó magamra, és magamba nézni. Nem ezért jöttünk a Földre, hogy kard-kard ellen háborúzzunk (nagyon elegem van már, bárki nyugodtan elhiheti), hanem azért, hogy szeressünk. Nem szabadna elfelejteni, hogy azok, akikkel harcolunk, ők is emberek. Ők is érző lelkek, akiknek vannak problémáik, amiket meg mi nem látunk.

De ki kezdje el?

Ők, vagy én?

Ha elkezdem, nem támadnak hátba? Nem fogják ismét elfelejteni, hogy az autistáknak is vannak jogaik? Meglátják vajon akkor is, hogy az autistáknak is vannak „mindenek felett álló érdekük”, mert ők is emberi lények? Tisztában lesznek azzal, hogy az ő oktatásuk egyrészt nemes szakmai kihívás, másrészt pedig emberi jócselekedet, hiszen még a 70dkg súlyú gyerekről se mondhat le egy orvos sem, nem még egy életéért már sokat küzdött, és tizennégy éven át sokat bizonyított autistáról, a pedagógus.

Hogyan tegyem le a „fegyvert”? Hogyan merjem?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Debrecen

(Sz Misi, 2009.09.02 15:21)

Az út egyik lehetséges iránya: Guy Ritchie - Revolver című filmje. Megváltoztatta az életem