Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BOCSÁSSATOK MEG!

2013.02.11

Február 11.

 

Az ember, sok botorságot elkövet élete során. Nem feltétlenül kell hozzá fiatalnak lenni, bár azért a legtöbb botlást, ostobaságot mégis életünk első felében követjük el. De soha nem maradunk ugyanazok.

Változunk. Folyton, állandóan.

Lelkünk persze ugyanaz marad, de személyiségünk azáltal változik (és tán egy kicsit ezoterikus, hogy ha azt mondom a lelkünk sugallatához igazodva), ahogyan változnak körülöttünk az események, hogy megtörténnek velünk dolgok, és mi képesekké válunk levonni belőle a tanúságot.

Ha valakit azért ítélünk el, mert fiatalon csélcsap volt, vagy nőfaló, akkor képtelenek vagyunk felfogni, hogy egyetlen biztos dolog van a világban: a VÁLTOZÁS.

Mindazok a dolgok, melyek megtörténnek velünk, változtatnak rajtunk. Van, aki elismeri, hogy hibázott, van, aki egész életében másokat hibáztat. Ez utóbbi ezzel azt is elismeri, hogy életét soha nem ő irányította, hanem mindig mások.

Az, hogy ma milyenek vagyunk, attól függ, hogy miken mentünk keresztül.

Nekem fáj az élet.

De ez nem jellemző jegye az embereknek. Ezt csak azok élik meg, akik imádott gyermeküket elvesztették.

Most magányos vagyok.

Magányos és önvádló.

Mindenkit elmarok magam mellől azzal, hogy nem foglalkozom velük, mert képtelen vagyok kiverni a fejemből az elvesztettet, mert a hiánya, óriási űrt vágott az életemben és agyam folyton folyvást ezzel foglalkozik. Szeretné megfejteni a titkot: miért és hogyan halt meg a lányom?

Az emberek meg körülöttem sikereket érnek el, munkában, alkotásban, vannak esküvők, születések, névnapok, szerelem…

… és miközben azért örülök, agyam hátsó taktusában, lelkem legmélyén feltörnek az érzések, szavak nélkül:

„Enikőnek ilyen már nem lesz.”

Mások fáznak, éheznek, csalódnak a szerelmükben…

Mindezek a számomra apróvá zsugorodott kicsi sebeket okozó, az élethez tartozó fájdalmak, melyeket jó barátokkal, segítőkkel, új kapcsolatokkal szépen meg lehet gyógyítani.

 ... és miközben azért sajnálom és próbálok megoldásokat kiötölni, az agyam hátsó taktusában, lelkemből feltörve az a sugallat érkezik:

„Enikőnek ezeken már nem kell átégnie.”

Öt már nem csiszolja többé az élet, a maga örömeivel, bánataival.

Ő már örökre olyan marad a számomra, amilyen volt.

Mindig mondtam neki: Kicsikém, ha indiánnak születtél volna, nagyszájú lenne a neved.

Az én őszinte, szókimondó lányom belezuhant a végtelen létezésbe.

Ő volt az, aki hibáimat ismerte, régieket és újakat is… és mindezekkel együtt szeretett. Ha figyelmeztettem, meggondolta, megfogadta és soha nem azt vágta a fejemhez, hogy én is hibáztam régebben, én se voltam mindig a legjobb, hogy vétettem, botorságokat követtem el, mert tudta, hogy ezek által váltam olyanná, ami ma vagyok.

Ő elment. Itt maradtam egyedül.

Nem, nem akarom az embereket zaklatni a saját bajommal. Nem keresem őket, hiszen meg van a maguk baja, és meg van a maguk öröme. Miért terhelném, vagy éppen rontanám örömüket az én bajaimmal.

Megírom inkább. Ha valakit érdeklek, elolvassa. Levonhat tanúságot, és el is felejtheti. Személytelen a leírt szó, nem lát és nem hall, csak olvas, aztán tovább mehet.

 

De, akit szeretünk és mellettünk él, attól fáj… úgy fáj, hogy a sebek mellé még sebek nyílnak… nyugtalanság ül a testre, lélekre… összerándul a gyomor… bűntudat éled, hogy voltam, aki voltam, és bár ne lettem volna… egyáltalán minek lettem és minek vagyok… bármit tettem semmit nem javított az ő szemében rajtam… tehetek most is bármit, a múltam látja és soha nem felejti azokat a napokat, mikor hibáztam… most is annak lát, aki 18 -25 évvel ezelőtt voltam… szavaim, intéseim, tanácsaim elveti, mert nem szeretetet lát, féltést, aggódást, hogy én már tanultam belőle… hanem a régi hibáim.

Mindenkitől megbocsájtást kérek, aki ellen vétettem.

 

Bánom vétkeim… bár általuk lettem az, aki ma vagyok… de ezt a büntetést Isten, mégsem érdemeltem.


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.