Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY KIUTUNK VAN: A SZERETET

2012.08.07

nevnapom--3-.jpg

Augusztus 07.

 

Lassan eltelik a nyári szünet és mi Csabával, szeptemberben ismét útra kellhetünk. Nem sok élményben volt része szegény gyerekemnek, hiszen nem állunk olyan jól „anyagilag”, hogy nyaralni mehetnénk.

Azt látta viszont sokszor, hogy az anyja szomorú, sokat hallgat és ugyanannyit sír.

Volt egy hétvége Debrecenben régi kedves Feri barátunknál, egy délután Anikóéknál, akik Enikő halála után majdnem ismeretlenül azonnal mellénk álltak. Két délután Mariettáéknál, akivel 17 éve együtt szenvedtünk két hónapot a kórházban gyermekeinkre várva.

Még belefér tán egy Ipolytarnóc és egy budapesti állatkert a nyárba, azután jöhet ismét az iskola.

Ez az életünk… meg a naponta elvégzendő feladatok, mint tanulás (15 perc), házimunka, szövés, gyöngyhímzés (? - 30-30), torna, súlyemelés, olvasás (15-15-30), szövegbegépelés (?) játék, és délutáni séta játszótérrel… aztán ennyi.

 

Egyik ilyen sétánk alkalmával régi ismerős pironkodva kérdezte meg, hogy vagyok. Azt találtam mondani neki, hogy úgy, mint hajdan a sorkatonák. Mire fel rám nézett csodálkozó szemekkel, de mielőtt bármit szólhatott volna folytattam: én is vágom a centit, igaz csak jelképesen, és én sajnos nem tudom milyen hosszú, ellenben számolom a „levágott” napokat, és minden eltelt nap végén örülök, mert tudom, hogy annyival közelebb kerültem az én Tündéremhez.

Mondanom se kell, hogy mennyire rosszallón nézett rám az ismerős, azon nyomban ott is hagyott azzal a mondattal: - Ugyan! Menj már!

És ment.

Én is, az ellenkező irányba.

Nehéz ezt megérteni abban a világban, amelyik olyannyira rettegi a halált, hogy ha nem halnának naponta az emberek, még le is tagadná létezését. Bolondokat beszél hát az, aki számlálja leélt napjait, mert szerelmetes gyermeke idejekorán átköltözött és bolondnak számít napjainkban az, aki várja az utolsó napot. Azt gondolja mindenki erről, hogy az élőkkel nem törődöm, pedig igyekszem azt főzni, amit szeretnek, minden áldott nap elmondom, hogy szeretem őket, meg féltem, és ha csak alkalmam van, ölelem, csókolom, meg tanítom őket.

Ugyanúgy elvégzem a házi munkát, sütök is, pedig azt nálunk Enikő tette. Az elmúlt 10 napban három félkilós kenyeret is sütöttem, hazait, nem élesztőset és rozslisztből.

Nem tagadom: nehéz.

Igen, nehéz, vállaimon egy-egy kereszttel, egyik kezemben is kereszt, és a másikban is.

Enikőm nélkül, akivel mindent megbeszéltem, aki életem virágoskertjének a leggyönyörűbb tündérvirága… a fiús anyának egyetlen lánya… a mindenkihez kedves, a megértő, az őszinte, aki ha valamit rosszul csináltam az első volt, hogy helyreigazított és azt olyan szeretettel tette, hogy olyat én többé ebben az életben át nem élhetek.

Attilával, aki elnyomja minden fájdalmát, mert ezt mondja a nagyvilág: nincs idő a fájdalomra! És mivel ő már kinőtt anyai szárnyaim alól inkább fogadja el mások szavát, és a világ trendjét, mint az én ódivatú elveim.

Csabával, akit a társadalom jószerivel kivet magából, akinek rajtunk kívül nem segít senki, hogy kommunikálni, szabályokat elfogadni és követni, elfogadhatón viselkedni megtanuljon.

Férjemmel, aki éjt nappallá téve kell, hogy dolgozzon, ha meg akarjuk tartani azt, amit eddig megszereztünk, és édesanyával, aki nem csak siratja lányunokáját, de a másik kettőért is aggódik, és megélte lánya szívszakadását is, miközben elvesztette azt az embert, akivel életéből 55 évet élt.

Arra gondoltam mostanában, hogy tán valakit – mindegy élő vagy már holt lélek – akaratlanul is megbántottam (akarva biztosan nem tettem), és Ő megátkozott.

 

Ezúton kérek tőle bocsánatot, és kérem, vegye le rólam az átkát, mert eleget szenvedtem és fogok szenvedni most már mindörökké, amíg csak e bolygó földjét kell taposnom!

................................................................

 

Augusztus 06

  Néma csönd. Tamás olvas, Csaba számítógépez. Beülök Enikő szobájába, ahol szintén mély csönd honol, csak néha motoz valamelyik papagáj.

 

Percekig ülök, mint kőszobor, amely felavatásra vár, magánnyal letakartan. Velem tart a némaság, mint hűséges, kitartó társ. Csak a szemem járja körbe a falakat, melyek őrzik a kislányom keze nyomát.

 

Ó! Drága angyalkás szélcsengő! Édes Csodaszarvas! Tegyetek csodát! Nyissatok Kaput oda, hozzá… át! Legyen itt végre a csodáknak az ideje, hagy ölelhessem lányomat kedvemre…

 

Mozdulatlanságában semmi nem változik, csak valami hang suttogja legbelül: Vége… nincs tovább!

 

Akkor föltör lelkem parányi magjából egy artikulált hang, melyet elnyomni már nincs erőm. Ismeretlen és idegen.

Ki volt az?

Ömlik a könny is a szememből, mert a kiszáradt mederbe bőséges „áldás” hullott egy láthatatlan dimenzióból. A mederből sűrű patakok vágtatnak, mellkasomra hullnak, hol szívem megtépve dobban, mellemre is, mely táplálta a lányomat.

Akkor már szólítom minden szépséges jelzővel, hívom, kérlelem, könyörgöm, és mintha szája - vagy a keze? - érintené arcomat.

Mi ez? A kétségbeesett képzelet?

Már térdelek a fényképük előtt, reszketve, remélve, fájdalomtól eltorzult arccal, amikor berohan Csaba… arcára édes mosoly ül.


Nézem őt, és kínom még magasabbra lebben, majd szégyennel vegyül… autista kicsikém mosolya a fürdőbe kerget, ahol hideg víz alá tartom fejem, míg csak el nem apadnak a könnyek…

..........................................................................................................................................................................................

 

 

 

 Július 29.

„Ildi! Én nem is tudom, hogy bírod? Hogy lehet ezt elviselni? Te nagyon erős asszony vagy (ami egyébként  nem igaz, csak látszat). Nem is tudok mit mondani.”

Mondják sokszor az ismerősök, rokonok.


„ Hát… Ne mondj semmit! Én se tudok magamnak mit mondani. Ne szólj, csak ölelj át! Helyette, érte.”

 

Én se tudom, hogy bírhatom, hogyan viselhetem.

Komolyan, én sem értem, miért nem állt még le a szívem, amit pedig a sors kitépett, és hevenyészett módon, úgy, ahogy megszaggatva lett, vissza is gyömöszölte belém.

Tovább ver a nyavalyás, fájdalomtól feszítve, sokszor össze-vissza dobolva, könnyeket küldve a szemembe, vasmarok szorítását meg a torkomra.


ADJÁTOK VISSZA A LÁNYOMAT!!!!

Ezt sikítja lelkem, szám is remegve, és közben rettegve, hogy hiába is kiáltom el naponta ezerszer, csoda akkor se történik. Vagy tán, a csoda csak azért nem lesz valósággá, mert mi azt gondoljuk: nem történhet meg?

Hát jó!

Akkor erősen elképzelem, és nézem meredten, erősen akarva a levegőt, hátha megpillantom az asztráltest körvonalait, amely valami módon anyagot von maga köré. Elképzelem, hogy jön felém a járdán, szőke hosszú haját kócolja a nyári szellő, és mosolyog már messziről az én Kicsikém: Na, anya mit szólsz? Sikerült megvalósítanom azt, amit eddig senkinek még!

Nyitom hajnalban szobája ablakát, előtte köszönök nekik, villanás, egyetlen másodperc tört része csupán – vagy csak az idegek játéka (?) -, de ismétlődik a pillanat… nyitom az ablakát megint. A két nyitás egymásba csúszik. Csak egy nyitás van, a másik illúzió. Vagy ez itt a mátrix?

Főzök… gépies mozdulatok… jár az agyam, Tündérem körül… rá emlékezem minden pillanatban. Lépek, de megtorpanok, mert valamely rész belőlem lemaradt. Megvárom, hogy beérjen… érzem, hogy utolér… már nem szédülök.

Mi ez?

Az idegek játéka, vagy csak lelkem lépett ki belőlem egy pillanatra, hogy őt, odaát – ami tán éppen közvetlen mellettem létező sík - átölelje?

Megégetem a kezem a sütővel… ilyenkor hiszem, hogy nincs idő, csak mi képzeljük. Vagy az előérzetünk működik (?) mert még mielőtt égetett volna én már sírtam is. A sütőajtót még becsapom, berohanok a szobájába, az ágyára, és ordítok, mint egy lekötözött őrült.  Érzem azt, amit nem tudhatok… Hogyan képes erre az ember? Én magam se tudom hányadik már – a fájdalmat érzem, a kínt, amit húsunk égésekor érezhetnénk… pedig nem történt meg. Én mégis vonaglok a fájdalomtól percekig, és már nem is tudom, ki vagyok, vagy, hogy hol vagyok? Nem tudom, hogy Ő vagyok vagy én vagyok, de fáj, mert ha ébredt - mert az utolsó percben mindenki ébred még egyszer -, és ha neki fájt, fáj nekem is… levegőt se kapok percekig, szemem a mennyezetre néz… hangom már elveszett, elnyelte a nagyvilág.

 

 És akkor, fájdalmamból kikelve, mintha a szenvedés adta volna elmémbe a gondolatok csíráját - miközben megyek és teszem tovább, amit félbe hagytam -, arra gondolok, hogy MI élünk, és nem becsüljük, és csak úgy teszünk… mintha élnénk, ámítjuk magunk. Öntudatlanul tesszük mindennapi dolgainkat, az élet pedig elmegy mellettünk.

 Mi úgy létezünk, hogy várakozunk… majd holnap… a jövő héten… jövőre…

 Nem azt tesszük, amit kellene: szeretni mindent, a természetet, ami körbevesz, önmagunk, és szeretetet ébreszteni!

 Nem!

 Sokan észre se veszik a virágokat, a vicces alakokat formázó felhőket. Fel se néznek az égre… inkább haragot táplálnak, gyűlölködnek, veszekszenek, piszkálják és kihasználják egymást, átnéznek a másikon – ami a legnagyobb megvetés -, mintha levegő volna embertársuk.

 Mire várunk? Mondjátok mire?

 A holnapra, hogy majd akkor magától megoldódik a modern rabszolgaság, meg a többi gondunk, és mi felszabadulunk úgy is, ha semmit nem csinálunk? Nem azt mondom: lázadj, lázasan lángolva pusztíts! De… Szó nélkül tűrni, az se jó! Azt hiszitek így leszünk jók?

 Hagyjuk, hogy igát tegyenek nyakunkra?

 Majd holnap elkezdünk szeretni?

 Nincs holnap!

 A MA van. Érted?

 Ha nincs mád, akkor holnapod se lesz!

 Most szeress! Most öleld, akit még ölelhetsz! Most tegyél meg minden jót, amit csak megtehetsz!  Magadért és másokért. Ízleld meg az érzést, milyen csodálatos tenni a többiekért!

Mire várnánk?

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

3104 Salgótarján,Nyírfácska út 5

(Ocsovainé Antal Szilvia, 2012.08.07 10:51)

Drága Ildikóm! Szívem szakad meg,hacsak eszembe jut is ez a szörnyő tragédia,amit meg kellett élnetek,és nap,mint nap küzdenetek kell,hogy megéljetek egy-egy napot....Nem tudom min mihetsz keresztül,és mit érzel,csak annyit,hogy iszonyatosan nehéz lehet Enikő nélkül,és nem is tudok vigasztaló szavakat írni,hisz erre a bánatra oly kevés lenne...Mindössze annyit írhatok,hogy szívből sajnálom,hogy ilyen tragédiát kellett megélnetek,és még inkább,hogy nem tudok segíteni neked abban mindezt meg nem történtté tegyük,de tudd,hogy szeretettel gondolok Rád- Rátok,és kérem az Urat,hogy enyhítse fájdalmatokat,és adjon Enikőnek örök nyugodalmat,és békét,mindaddig is,ameddig nem találkozhattok újra,és örökre!Ölellek,és vigyázzatok egymásra! Ocsovainé Antal Szilvi

Ölelés

(Veronika, 2012.07.30 17:23)

Kedves Ildikó!

Bár nem ismerjük egymást, én sokszor olvasom bejegyzéseit és minden egyes alkalommal a könnyeim nem akarnak csillapodni... Nem is mondok hát semmit, csak egy hatalmas erőt küldök Önnek és nagy kitartást kívánok!!!!

Re: Ölelés

(Ildikó, 2012.07.31 02:59)

Kedves Veronika!

Köszönöm!