Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉLETEM

2008.10.22

Október 21. szerda

 

Elveszítettük értékeinket… no nem csak, és nem elsősorban az anyagi értékekre gondolok.

Ahogy közeledik a következő születésnapom, ismét – ahogyan minden évben ilyentájt – kicsit összegzem életemet. Olyan ez, mintha leltárba venném mindazt, amit átéltem, összehasonlítva azzal, amit valaha – tán nem is én voltam! – elérni akartam.

Mit mondjak? Siralmas a végeredmény…

 

- Nincs rá pénzünk. – hallom emlékeimben szüleimtől, és mondom manapság gyerekeimnek. Egyre gyakrabban.

És tönkre is ment a lábunk az ócska, olcsó, rossz minőségű cipőktől. Nem kell leírnom, honnan származik a rosszul, vagy egyáltalán nem is tervezett, talp nélküli, papíralapú lábbeli.

 

- Ezt most nem engedhetjük meg magunknak. – mondták, és hallom magam is, amikor én mondogatom.

És nem járunk moziba, színházba, nem megyünk nyaralni, és vágyakozva állunk a könyvesbolt kirakata előtt.

 

Emlékszem még… szerencsére emlékeim nem hagytak még el! Emlékszem boldog lánykoromban, heti 6 forintot költöttem mozira. Három filmet néztem meg hetente, és 150 forintos színházbérletem volt.

 

Amit utazhattam azt akkor tettem, amikor középiskolás voltam. Minden évben osztálykirándultunk. Akkor láthattam országunk nagyobb városait.

Amikor dolgozni kezdtem, az első évben egy egész hetet tölthettem Bulgáriában a tengerparton. Ez volt az első, valódi nyaralásom… ma már tudom, és  bele kell nyugodnom – akkor még nem tudtam persze -, hogy az utolsó is.

1979-et írtunk.

Hát nem a nyaralásokról, és a kikapcsolódásokról szóltak a nyaraim!

 

A lelkem jobban sír, mint az a szememen látszik.

 

Azzal biztatom magam, hogy semmi sem tart örökké. Ennek is vége lesz egy napon, és én elköszönök ettől az értékét vesztett világtól, amit körülöttem tönkre tettek a kapzsi és telhetetlen emberek. Világunkban semmisem annyira biztos, mint a változás. Vagy mégsem?

 

Igen. Ezek vészjósló mondatok, a még vészjóslóbb érzések hatására. Hol van a remény? A tenni akarás? Most nem találom. Valahová elbújt tudatalattim ősi mélységei közé.

 

Az egyre gyakoribb szem mögötti nyomás, ami átnyilall a kisagyamig, a mellé társuló szédülések és a hányinger, fenyegető jeleket küld tudatom felé. A hátfájás, a séta közben rám törő ólmos fáradság annyira idegen, hogy megrémít. De itt van, és a padra ültet, hogy ismét, és újra végig gondoljam, mi is történik velem.

És én félek. Egyik részem harcolni akar, hiszen három gyermeket hoztam a világra, akikért még maradnom kellene. De a másik részem feladni készül. Mi más ez, mint az elvesztett remény?

 

Oly sok mindent kellett volna tennem! Jó lett volna látni milyen az én országom, jó lett volna látni Európát, meg az esőerdőt. Arról álmodoztam, hogy egy napon megnézhetem a Maya piramisokat, meg az Északi-tengert. Szerettem volna sétálni a svájci Alpokban, hallgatni a fenyőerdők suttogását, csak egyszer, egyetlen egyszer! És milyen lehet a tengerben alámerülni? Biztos nem olyan, mint most a teljesületlen álmok közé merülni.

Álmodoztam, tervezgettem… és most… most már fáradt vagyok.

 

Úgy érzem elfogyott az erőm, elfogyott az időm. Megint jön a hét szűk esztendő, de nem a hét bőséges esztendő után, hanem a 29 szintén szűkös után.

A változás örök. Az egyre romló körülmények, a csökkenő lehetőségek. Ez a változás.

 

Tanultam. Öreg fejjel is teljes gőzzel. Jobban, mint huszonéves osztálytársaim, akiknek még fogékonyabb, frissebb az agyuk. De háromszor annyi idő és energia ráfordítással, hogy segíthessek.

De nem kell a segítségem senkinek. Nem kell, hogy beszélgessünk, nem kell feleleveníteni, előhúzni az eldugott, porosodó emberi értékeket!

 

Válság van.

 

De én most nem a pénzügyi, mesterségesen gerjesztett meg gazdasági hisztériára gondolok. Bár elkeserít, hogy tömve vannak a raktárak és a magtárak, de a kapitalista ott is tartja, mert nem és nem enged az árból, hiszen akkor még valaki rádöbben, hogy ez az egész egy óriási méretű becsapós színjáték.

 

Válság van.

Emberi.

 

Magányosan, hitehagyottan, lelkileg megrugdosottan, emberi értékeink eltaposottan hevernek a „nagy életet” élők lábai előtt.

 

„Tartsunk embereket tudatlanságban és nyomorban! Akkor mi élhetjük luxus és pazarló életünk.” – súgja a kollektív tudattalanba került milliárdosok gondolata. Mert roppant érzékenyen veszem az adást. Minden gondolat ott van… Rettenetes! Nem is akarom, de jön… jön és jön… Félelmetes!

 

Minek egy embernek öt palota? Minek neki négy autó? Miért kell milliókat költeni olyan szállodai szobára, amely fürdőszobája nagyobb, mint az átlag magyar lakása? Minek?

 

És hová lettek a lelkek? Mi történt velük?

 

És én, mégcsak nem is panaszkodhatok! Hiszen azért minden nap van mit enni. De mi történik azokkal a gyerekekkel, akik felpuffadt hassal pihegnek anyjuk ölében? Nagy kidülledt szemeikkel szeretettel búcsúznak… és az anyai szívek naponta megszakadnak…

 

Hová tűnt a világból az emberség? A barátság, a bizalom, a szeretet?

 

Homokot hintenek a szemünkbe. Betegségeket hoznak a fejünkre. Eltékozolják életünket, csak mert a többség megértő, elnéző és türelmes.

 

Mi történne, ha a világ magára hagyott, semmibe vett, kirabolt szegényei egy napon fellázadnának?

Mikor tér vissza a bolygó lélek a romboló, környezetet szennyező, emberek életét elrabló, embernek kinézők testébe?

 

Mire is várunk még?

Én...?  az utolsó órára.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.