Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Élettervek nélkül.

2008.01.20

Iszonyatos, hogy mennyire mélyre merültünk az anyagi világ bugyrába. Lelkünk már alig jut szóhoz. Mindent eluralkodott a „jólétszenvedély”. A fogyasztásra ösztönző társadalmak szeméthegyeket termelnek. A hatalom és a gazdagság vágya uralja el az embereket. Lelkünk csak vergődik, testeket betegítve döngeti börtönének rácsait.

Tegnap egy röpke hír hangzott el az m1-en, előtte való napon valamivel hosszabban taglalta ugyanezt az RTL Klub híradója: A fiataloknak Magyarországon a legalacsonyabb az önbecsülése és nincs jövőképük.

Hasonló elkeserítő képet közvetített egy decemberben nyilvánosságra hozott PISA-felmérés is, amely megállapította, hogy a magyar diákok teljesítménye semmit nem változott az előző felmérés óta – vagyis mi felnőttek, semmit sem tettünk annak érdekében, hogy  ezen javítsunk! Ismét kiderült, hogy a magyar iskola szelektál a legjobban, és hogy túl nagyok a különbségek a jó és a rossz iskolái között.

És ez bizony szégyen. Nagy szégyen. Szégyen, mert ha megfigyeljük a magyar ember mindenhol a világon megállja a helyét, eszméletlen belső energiája van, kreatív, találékony, ott van minden programban, ami az emberiség jobb életét befolyásolja. Ez volt eddig. De mit hoz a jövő?

Mintha tudatos leépítés folyna, hogy gyermekeinkkel már ne törődjünk.  Emeljük meg a lexikális tudás mennyiségét, követeljünk óriási tudásanyagot, miközben diákjaink lelkével, érzelmi intelligenciájával ne foglalkozzunk.

Az érzelmi intelligencia fejlesztése, az önbecsülés alapvető feltétele. Olyan kérdéseket feszeget, mint a tudatos élet, vagyis az életút megtervezése, amelynek viszont fontos feltétele az önismeret, vagyis annak ismerete, hogy adott egyén milyen képességekkel rendelkezik. Ha az ember tudja, hogy milyen adottságai és képességei vannak, akkor képessé válik arra, hogy azokat kibontakoztassa, tudatosan fejlessze, és ezáltal válhat magabiztossá, olyan emberré, aki felelősséget vállal önmagáért, tetteiért, aki elfogadja és szereti önmagát, minden hibájával együtt.

A tanárok feszültek, idegesek, mert le kell adniuk a tananyagot, amely irreálisan magas. Az intézmények anyagi gondokkal küzdenek, nincs korrepetálás, mert nem fizetik meg. Nyoma sincs a hivatástudatban szereplő önzetlen segítésnek, amely anyagi ellenszolgáltatás nélkül is azon van, hogy a gyerek fejlődését előmozdítsa. Pedig lehet, hogy csupán 1-2 órára volna szükség, hogy egy-egy gyermek hatalmasat lépjen előre. Egy-két óra szeretet, odafigyelés, biztatás, tanácsadás. Ezen múlik egy emberke jövője? Alig 3e forinton? Ezen kell múlnia a jövőnek? Nos, ez az „Iszonyatos”!

A szociálpedagógusokat meg elküldik az oktatási intézmények – tisztelet a kivételnek -, mondván:

  1. erre nekünk nincs pénzünk (anyagi gond)
  2. ezt a mi tanáraink is meg tudják oldani (szakmaféltés)

Pedig a szociálpedagógus olyan egyéni- és csoportos foglalkozásokat tudna szervezni (igényfelmérés után), mint: pályaismeret, értékfeltárás, konfliktuskezelés, beszéd- és kommunikációfejlesztés, együttműködés-kapcsolatteremtés, gyakorlati problémamegoldó készség, alkalmazkodás a változásokhoz, tanulási stratégiák fejlesztése, a düh és a szorongás kezelése, életúttervezés. Mindezek mellett, nem csupán a diákoknak, de a pedagógusoknak is tudna tanácsokat adni egy-egy problémás helyzet gyakorlati megoldására.

Nem kell.

És szakmaféltés, vagy anyagi gondok okán, gyermekeink lesznek a vesztesek, mint azt a felmérések is mutatják.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.