Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELHISZEM, HOGY...

2013.01.23


Január 23. szerda

 

 

Egy távol élő barát levelet írt nekem (ez mára, olyan ritka eseménnyé vált, hogy ha kéményünk volna, oda írnám) teli kérdésekkel (Haraggal. Bár tudom, hogy értem haragszik, mégis megbántódtam.), mert egy bejegyzésemben, hitcsapongásaim leírva, a látó, vagy inkább a jósnő egy mondatát beidéztem és úgy tűnt, hittem szavaiban.

Az Ő levele ihlette alábbi soraimat.

 

Elhiszem, hogy „unalmas” vagyok.

Elhiszem, hogy hosszú hónapokig mindazoknak, akiknek meg van a saját bajuk, gondjuk, elegük van abból, hogy az én örök gyászom olvassák.

Elhiszem, hogy azok, akik csak kicsit is, de becsültek azért, amit húsz éven át tettem az amatőr alkotókért, teljes erővel, intenzitással, időt és energiát nem kímélve, azok most csodálkozva figyelik erőtlenségem, passzivitásom, életpazarlásom.

Elhiszem, hogy azok, akik kicsit is szerettek, most riadtan szemlélik, hogyan emészti fel régi személyiségem, hitem és reményem a kín, a hiány, a veszteség és a tehetetlenség.

Elhiszem, hogy ismerőseim, és az 53 évem alatt összegyűjtött, egy kézen megszámolható barátaim, most ámulva nézik csapongásaim a világszemléletek között, hitem furcsa hajlatait, kicsapongásait, melyet megosztok azokkal, akik körülöttem élnek, megosztom távoli ismerőseimmel, és idegenekkel, akik szinte semmit nem tudnak rólam.

Elhiszem, hogy furcsa és szokatlan látni, tapasztalni, ahogyan hitet próbálok szivattyúzni olyan dolgokból melyekre azelőtt nem figyeltem, és nem kellenek mások, melyekben régen hittem.

Elhiszem, hogy az ezotéria sűrű szűrőre szorul, a jóslás pedig az esetek 80%-ban hamisság, és hogy épeszű ember nem hisz fura hókuszpókoknak.

Elhiszem, hogy leírt, kimondott szavaim által nem jól jönnek át az érzések, a valódi gondolatok, mert a szavak alkalmatlanok az olyan mély ősi tudatalattiból fakadó érzelmeknek, indulatoknak, ösztönöknek a megrajzolására, melyek naponta felemelkednek, majd néhány óra múlva visszasüllyednek oda, ahonnét jöttek.

Elhiszem, hogy a megérzések, a fel-felvillanó látomások sokak számára nem létezők, és csak az elme kémiájának tulajdonítják, a kétségbeesett szellem szalmaszál-kapaszkodóját látják benne.

És még azt is elhiszem, hogy haragudni kell rám, mert látszólag nem vagyok képes, vagy a látszat szerint inkább nem akarok felállni az ökölcsapások után, melyet a sorsom, az életem sorjázott rám, és sorjáz még ma is, szépen elosztva, hogy jusson minden napra egy.

Mindezek tetejében még azt is belátom, hogy lehajtott fejjel tényleg nem lehet az élőket észrevenni, de ti meg azt higgyétek el, hogy én meg arra várok, hogy ti vegyétek észre: nem vágyom másra, csak hogy szótlanul átöleljetek. Nem soká, csak egy percre. Hogy fogadjátok el: megváltozott minden. De tényleg Minden.

Az egész világ átalakult a számomra, még ti is benne egészen más színben álltok. A legtöbb dolog elvesztette a jelentőségét, mások meg fontosak lettek, fontosabbak, mint előtte voltak.

Nem vágyom másra, csak hogy ti vegyetek engem észre (persze csak akkor, ha még kicsit is számítok Nektek, mert szánalomból ne!), és beszéljetek hozzám.

De nem!

Ti elmentek mellettem, ha lehajtom fejem. Nem szóltok, ha különálltan, magamba vagyok, és közben könnyezek, mert talán nem mertek a nyilvánvaló szenvedéssel szembenézni. Inkább hagytok magányomba küszködni, bízva abban, hogy majd az idő, vagy valaki, vagy valami, elrendez mindent, és én ismét belépek a nagy, minden érzelmet elnyomó való világba, ami pedig minél több idő telik el egyedülléttel, annál valószerűtlenebb, hogy megtörténik.

És, minél hosszabbra nyúlik a magamra-maradottság, annál többször fordulok ősi hitünkhöz, látomásokhoz, meditációhoz, ezotériához, mert hiába a vágy a testi nemlét után, az életösztön működik, és mentőöveket keres a létezéshez.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.