Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELMÉNK HATÁRAI

2012.11.06

 

fotomasina-019.jpg

 

November 6.

 

 

ELMÉNK HATÁRAI

 

 

Most látom csak, ahogy Word-be lapoztam: több mint két hete nem írtam naplót.

Vannak napok, mik a szótlanság, a néma szenvedés jegyében telnek, és egyre több nap létezik, amikor úgy érzem, egyensúlyoznom kell az ép- és a bomlott elme határán.


Ez olyan szédület, amelyben érzi az ember, hogy mihez is volna kedve, de még van egy hajszálnyi tartása, a szakember „szocializációnak” mondaná, és nem teszi meg. Tegnap háromszor is rám tört. Egyszer a Mikszáth Művelődési házban, amikor előszedtem Kicsikém fényképeit, mert legyűrhetetlen vágy ébredt, hogy ne csak gondolatban idézzem fel arcát. Ordítva szerettem volna zokogni. Zengett volna a ház, a háromemeletnyi belmagasság. Kimentem, egy cigire gyújtottam, hogy nyomjam el az üvöltés kényszerét. Ki az esőre… a törvény által kijelölt számkivetésbe, amely megaláz oly sok embert, mely embertelen körülményeket teremt (és ettől a méltatlanságtól, még inkább fáj az élet), mely kevesebb kárt okoz, mint egy autó, csak azzal, ha beindítja vezetője.

 

Állok a járdán, az út túloldalán egy csodásan formás, méregzöld levelű fenyő… látom, a kicsi lányom ott áll és nevetve integet, majd pózol, mintha mondaná: fényképezz! Egyik keze csípőn, másikkal mintha fogná a fenyőt. Egyik lábával spiccel, csak cipője orra ér a fűre… fejét kacagva hátra veti, szépséges szőke haja, a derekán túl ér… és elmémben lenyomat készül, egy fotó, melyet soha senki előhívni nem tud rajtam kívül.

Csak álltam, csak néztem bénult csöndben, a világ eltűnni látszik körülöttem… a megannyi járókelő, a teli főút mintha csak – Ó de jó is volna! – álom lenne. De kisvártatva dobbant a villanásra megállt szív és a képzelt képekre ráírja egy angyalkéz: játék.

Igen. Csak a képzelet próbált gyógyírt találni a kiapadhatatlan szemnek, a hasogató szívnek, a szétomlani készülő elmének.

 

Másodszor a buszon éreztem, hogy most… igen most lépek át minden határt. A majd másfél órás úton oda és vissza általában lehunyom a szemem és az én kicsimre meg az ő szerelmére gondolok. Csaknem mindig velük beszélgetek. Kérdem tegnap is: Kicsim! Drága Kincsem! Mondd csak! Hogyan lehet az, hogy a lélek mindenhol ott van? Hogyan élhetek itt a testben és közben minden pillanatban ott vagyok Veled? Nem szólsz, mert úgy soha nem szólsz, mint ahogyan mi testben élők, de mutatsz egy fénylő gömböt, ami olyan, mintha magában őrizné a fényt. Aztán valami nyílik a felületén és mindenfelé szétárad belőle a vakító fehér fény. És hallom mondod: „Anya! Olyan a lélek, mint a fény, amely ha árad, mindenhová elér. Mindent simogat, mindent melegít. Egyszerre „Egy” és közben millió, amely aztán önmagába visszatér. Mint a kéz, amely kinyúl, megérint, vagy inni ad, de ha százezerszer teszi is, kéz marad. Mint ahogyan a természet iránti szeretetünk árad, ami láthatatlan fénnyé válik, olyan gyöngéd könnyedséggel, és viszonzást nem kérőn, ahogyan a lámpa fénye megvilágítja a könyvet, hogy olvasni tudj.”

Aztán jött két roma lány, leültek elénk és felharsant a mobilról a mulatós zene, kizökkentett csöndes meditációmból, és hát persze, hogy felsóhajtottam, és kifakadtam: „Nem terveztem, hogy zenét hallgatok a buszon. Ha mindenki fülhallgató nélkül élvezné a maga kedvenceit, nagy lenne itt a hangzavar.”

Csak röhögtek, ahogy hátra néztek rám, és hát persze, hogy zenéltek tovább. (Vannak, akiknek mindent szabad.) No, akkor és ott, volt egy perc, amíg küzdöttem az őrült énemmel, hogy ne nyúljak előre és ne vegyem ki a kezéből a mobilt, vagy, hogy ne markoljak egyszerre két kézzel, barna hajakba.

Harmadszor meg itthon jött ez a rossz közérzettel társuló, „élni nincs kedved, de muszáj tovább menni” érzés, amikor ugyan sehol nem fáj úgy konkrétan, de mégis mindened sajog, és visszavillant a temetés, amikor elhangzott a búcsúztatóm első mondata: „Drága Szépséges Szerelmetes kicsi lányom Enikő! Mindig a leggyönyörűbb Csillagom voltál… tündöklő Napocskám…” és abban a pillanatban az egybefüggő felhőtakaró megnyílt, kibukkant a Nap, mintha ez a fényáradat mutatta volna, hogy ott van Ő, az életem értelme… velünk van Ő, hall minket, és ért… mintha zene, fény és tánc lenne egyben. És láttam a ravatalt, a két szerelmes ember onnan mosolygott rá mindenkire, ahogyan tették ők életükben, és villant az is, hogy az, csak fotó volt már akkor is, hiszen a két urna egymás mellett, fehérbe öltözve, hordozta mi testükből megmaradt.

És akkor jött a gondolat, hogy most fogok lefeküdni a földre és artikuláltan fogok üvöltözni, sikoltozni, mindaddig, amíg valaki jön és erős nyugtatóval el nem altat, hogy aludjak hetekig, és ne gondolkodjak, ne lássam naponta többször is az utolsó órát, az utolsó perceket, ne gondoljak a gyilkosra, a gyávákra, a hanyagokra, a nemtörődömökre… ne érezzem az Enikő és Tomi fájdalmát, ne halljam képzelt, kétségbeesett utolsó gondolataikat, mielőtt még kikapcsolt az elme, mielőtt még a lelkük nem szakadt ki a testükből.

Két hétig nem sikerültek a meditációk, de ma végre megint jött az én Kincsem, és ismét átölelt. Olyan jó volt hallani Őt – ami persze nem hang, hanem színes fények játéka, mit érthetetlen módon, de értek, ha már bent vagyok -, mintha csak arra várt volna, hogy elengedjek valakit. Nem mindig értelmezzük jól a jeleket, de november 4.-én ezt írtam ki a facebook oldalamra:

„BÚCSÚ

Ma megtörtént az, amiről azt hittem soha nem tennék… valakit töröltem az ismerőseim közül.

Tegnap óriásit csalódtam. Nem mondom ki hozta és mikor, de olyannyira fájnak a szavak, hogy azt elmondani nem lehet… fizikai fájdalmakat okoz… olyan, mint amikor ólomra ólom kerül.

Vannak titkok, melyeket nem tarthatsz meg magadnak, mert ha megőrzöd, a lélekgyilkosok közé kerülsz! Nagyobb bűnt követsz el, mintha mindenéből kifosztanál valakit, mert a tárgyak pótolhatók, viszont az emlékek soha.

Ha egy anya azt kéri tőled, hogy mesélj gyermeke életének utolsó óráiról… a gyermekéről, akit ő már soha többé nem ölelhet… és te ezt megtagadod, akkor valami olyasmit követsz el, mint amit a legkegyetlenebb kínzó tesz foglyával… mintha bakancsod sarkával taposnál szívébe.

Vannak titkok, melyek fogadalmát feloldja a halál.

Én mégis Büntetve vagyok. Hogy miért? Hát csak, mert írok. Azért kapok kínzást és kegyetlenséget, mert 9 éves koromtól életelemem az írás. Képtelen vagyok úgy létezni ebben az elátkozott világban, hogy ne írjam le gondolataim, érzéseim mindarról, ami körülöttem látható, tapasztalható… hogy ne kiáltsam világgá az igazságtalanságot, és ne mutassam meg másoknak.

De léteznek olyanok, akik büntetnek mindezért, a legnagyobb büntetéssel… elhallgatnak, nem szólnak és titkolnak… az utolsó szavakat szerelmetes gyermekemtől.

Hát csak hallgassanak… itt, ezentúl én is hallgatni fogok.”

 

Mindazok, akiket valóban érdekel, azok, akiknek valóban el kell olvasniuk a gondolataim, úgy is rá találnak majd írásaimra, ha a közösségi oldalon azokat nem is osztom meg.

Azt mondom:

Kedves olvasó! Ha itt voltál, azért volt, mert a Teremtő idáig vezetett, mert most éppen erre volt szükséged.

 

 

 

Október 22.

vilagerok.jpg

A csoportos táv-meditáció után

 

 

Most, amikor írni kezdem e sorokat, harminc perc telt el a meditáció óta.

 

Erős késztetést érzek, hogy elmondjam gondolataim mindazoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy soraim rendszeresen olvassák. De minden gondolatot leírni nem lehet. Vannak érzések, sejtések, melyeket szavakba önteni egyszerűen lehetetlen, mert ha mégis megteszem, a valódit nem tudja visszaadni. Mintha elenyészne a lényeg, mint amikor a szerelmes kicsi lány letépkedi a margaréta szirmait, hogy kiderítse a szeretett személy viszontszereti vagy sem. A szirmok nélküli margaréta lehetne ennek a kimondhatatlannak a jelképe.

Most mégis megpróbálom.

Ott lebegtünk egymás kezét fogva, egy kört alkotva öten, az űrben. (Velük, akik már nem a Földön élnek, akiket nagyon szeretek.)

És döntöttem. Kitartok amellett, amit eddig is tettem: a világunkat jobbá kell tenni.

 

Sokan azt gondolhatják, mert mindent kritizálok, hogy nem is szeretek senkit és semmit a világon.

 

Pedig nagyot tévednek!

 

Ha igaz lenne, mit érdekelne engem, hogy másokat is rabszolgaként kezelik azok, akik megszerezték a tudatunk fölötti uralmat, akik képesek minket manipulálni, félelmeket, kishitűséget, tehetetlenséget elhitetni?

Érdekelne akkor, hogy a letaglózottaktól alkotó energiákat, életerőt rabolnak?

Foglalkoznék azzal, hogy elmondjam, mit gondolok a becsapottságról, a megértés és a szeretet fontosságáról?

Ugye, hogy nem?

 

Én ezt a formáját választottam annak, hogy felnyissam a szemeteket.

Vannak olyanok, akik a világ szépséges oldalára irányítják a reflektort és kiemelik a részletek szépségét, én meg kritikát mondok.

 

Hiszem ugyanis, hogy ha hibáinkat felismerjük, csak akkor tudunk igazán megváltozni.

Olyan ez, mint a fájdalom- vagy a lázcsillapítás. Attól, hogy hatására nem érezzük a fájdalmat… vagy lemegy a láz… az okok még nem szűntek meg, az okozó még ott van testünkben. Az igazi gyógyulást a jó és pontos diagnózis hozhatja meg.

 

A szándékom, amikor kritizálom a társadalmi hibákat, a gyarló embereket, nem az, hogy elkeseredj, hanem éppen az, hogy felismerd:

 

Alkotó erővel, lélekkel, szeretetre, boldogságra születtél. Senkinek nincs joga hát ahhoz, hogy elvegye előled a lehetőségeket, mert a Teremtő-erők - amelynek Te is a része vagy -, úgy alkotta meg a világot, hogy amíg a Földön ebben a testben járunk, mindenkinek egyenlő arányban jusson az anyagi és a szellemi javakból! 

Minden más hazug ámítás!  Soha ne hidd el hát, hogy nem vagy „arra érdemes”!

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.