Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FÉL ÉVSZÁZADOS LETTEM

2009.11.12

November 12.

Fiatal vagyok. A lelkem. Csak a testem kopik.  A változatosság kedvéért most a jobb kezem zsibbadására ébredtem. Az első én vagyok. Magamnak kedvezhetek most is, ebben a hajnali időpontban. Máskor nem, de most igen. Alágyújtok a kávé alá.

Te jó ég! Fél évszázados vagyok?

Vajon sejtjeim emlékeznek még az akkori küzdelmes órákra? Átadták egymásnak az emlékezést? Tudják az akkorit és az azóta eltelt éveket? Jó volna, mert én sokat felejtettem. Olyan minden, mintha csak egy röpke év lett volna. Látom a kicsi lányt, amint hason fekszik az ágyában és a kelő nap fényében, megbabonázva gyönyörködik a szivárványszínekben pompázó bizsu gyűrőjében. Akkor tíz éves voltam és nagyon boldog, mert esett a hó. Az első hó. Meg voltam győződve arról, hogy azért történt mindez, mert a születésnapom van, és az évszakok közül a legjobban, a telet szeretem, azt, amikor esik a hó. Amikor kiállhattam az udvarra, szétterjesztett karral, úgy tekintve föl a magasba. Akkor a hópelyheket, elsuhanó csillagoknak láttam, az űrutazó pedig én magam voltam. Ma nem esett a hó. Régóta nem esik le születésnapomon az első hó. Megváltozott a világ. Én is.

De az a kislány, még most is itt él bennem.

Tegnap este, nemes egyszerűséggel azt mondta Csaba: Hűűűű… - amikor azt kérdezte: hányadika van, és én mondtam: tizenegyedik hó tizenegy.

- Holnap ötvenéves leszel. – közölte, és jött az a felháborító Hűűűű… gyorsan közbevágtam: No azért! Ki ne mondd! Mert nem olyan öreg még az ötvenéves, te!

Persze tudom, tizennégy évesen én is azt gondoltam a negyvenesekről, hogy öregek, és ahogy egyre idősebb lettem, a korhatár is egyre távolabb került.

Még mindig enyhe kábulattal ülök a gép elé a két adag kávémmal, és a háttérképen egy fiú meg egy lány van az álomházam helyén. Alatta meg: Boldog születésnapot!

Könny szökik a szemembe. Ezt biztosan a lányom követte el. A lányom, aki ismer, olyannyira, hogy tudja mi nekem a meglepetés, de azt is tudja, mivel bosszanthat fel olyannyira, hogy kiszakadjak aktuális holtpontjaimból, amibe gyakrabban ragadok mostanság, mint azelőtt.  Mi előtt is? No ezt behatárolni nehéz. Talán, amikor még azt hittem, hogy van idő. Van idő cselekedni, szólni, bepótolni, megélni, elkezdeni, befejezni… mert megbénít a tudat, hogy végérvényesen elszalasztottam valamit.

Később persze kiderült, hogy nem is Enikő volt a háttérkép cserélője, hanem Tamás, és ez volt ma a második meglepetés.

Elhatároztam, hogy innentől kezdve már nem fogok tovább öregedni. Szépen visszafordítom a kopásokat. Kijavítgatom a sérüléseket és a franc fog gyűjteni járókeretre!

Rengeteg dolgom van még. Még nincs meg az álomházam, ami az évek során egyre nagyobb és nagyobb lett. Szépült és tökéletesedett. Ma már olyan nagy, hogy az egész családom elfér benne. Már nem is egy, hanem több ház, egymással összekötve. És nincs meg még az autisták iskolája és munkahelye sem, amely megléte nélkül nem térhetek vissza nyugodt lélekkel a szellemek dimenziójába.  Lehet, át is kellene írni a pszichológiai könyveket, hogy az évek növekedésével csökkennek a célok, mert ennek az én életem igencsak ellentmond.

Megyek is, hogy folytassam a küzdelmet, és időnként majd megpihenek, fellapozom azt az albumot, amit ma reggel a lányomtól kaptam. Tele vannak fotókkal. A családomról, Enikő csodás természetfotói, gyönyörű idézetek, Enikő által írt kis versekkel.

Könnyek. A meglepetés, a meghatódottság, a boldogság könnyei.

Mennyi csodára képes a szeretet!

Köszönöm Teremtő Isten!

                                 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

onsai@freemail.hu

(onsai, 2009.12.22 13:16)

Ez nagyon kedves bejegyzés lett. Isten éltessen sokáig!
Ami eg a célokat illeti, ifjan az ember csak él a világban, 30 fölött kezd látni, és asszem, 40-50 körül érti, hogy minden átformálható és át is kell formálni. Kalandra fel!