Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FELROBBANT AZ ABLAK - ÉS - A LÉLEK CSODÁS JELEI

2012.06.17


Június 17.

 

 

Tegnap Csabával a 8:35 órás busszal utaztunk Etesre, anyához. Csaba szokása szerint a leghátsó sorba ült, útirány szerint jobboldalra, az ablakhoz, én meg mellé. Az egyik csomagot a lába és az ablak közé tettem: „Remélem kicsikém ez nem zavar. Elfér ez itt, ugye?” Nem zavarta, tehát a csomag maradt.

Anni elénk ült és egész úton beszélgettünk, de Rau-telepen felszállt egy ismerőse, akivel megbeszélni valója volt és én egyedül maradtam a gondolataimmal. Míg megfordultunk Albert-telepen, volt időm lazítani. A telepről vissza éppen Enikőt és Tamást hívtam egy kis beszélgetésre, amikor a busz belezöttyent egy hatalmas kátyúba. Ugyanabban a pillanatban hatalmas durranással felrobbant az ablak Csaba mellett. L A csodálkozás, hogy… „Ez meg mi volt?” után, a rémületem leírni nem lehet. Azonnal ölelésre kaptam a gyerekem, hiszen közvetlen mellette egy hatalmas lyuk tátongott ablak helyett, majd magam felé fordítottam, hogy megnézzem nem okozott-e valamilyen sérülést rajta az apró szilánkokra törött üveg. A térdén volt egy vérző pötty. Más semmi.

A busz meg ment tovább, mintha mi se történt. Az utasok úgy kiabáltak, hogy talán megállhatna, hiszen robbant az ablak. A sofőr telefonált, de a helyén maradt. Újraindította a buszt, azt se kérdezte meg, hogy megsérült-e valaki. Gondolta úgy is visítana a sérült. De mivel senki nem visított, hát a helyén maradt, és végezte a foglalkozását.

Csaba Őrangyala nagyon jól… mi több! Kiválóan dolgozott.

Anninak a kezét sértette fel egy szilánk, az előtte ülőnek a csuklóját, amikor kidobta a mögé zuhant nagyobb darabban maradt üveget.

Az én Őrangyalom is serénykedhetett eleget, igaz egy órán át éreztem a szememben szúrást, nem győztem mosni, míg az üveg port ki nem jött. Mindkét lábujjam vérzett, mindkettőbe beleállt egy parányi szilánk. Szúrt a hátam, hátra nyúltam és a középső ujjamba állt bele egy 3 mm-es szilánk.

Anyánál kiráztuk a ruháinkat, a hajunkat sepergettük, túrtuk, fésültük, mert mindenhol csillogtunk az üvegportól. Még déltájban is találtunk üvegszilánkokat a lakás különböző pontjain. Söprés, porszívózás, ágytakaró porolás. A Csaba combjánál lévő szatyor teli volt üvegdarabokkal, mutatván, hogy a robbanás mindent beterített.

Mindebből látható, hogy mindannyian a Teremtő Égi Erők kezében vagyunk, hiába a mondat: „Vigyázzatok magatokra!” csak az Égiek, az Angyalok, vagy a Vigyázók – nevezzük őket bármiképp - azok, akik tehetnek értünk.

Most megúsztuk.

Köszönjük!

 

JÚNIUS 10. 

 

Olyan nagyon jó volt!

Majd minden nap beszélgettem Enikővel, az én Drága Napocskámmal. Vannak persze napok, amikor nem megy minden simán, mert a világ dolgai szinte elárasztják az elmét, és olyankor a nagy-nagy zűrzavarban nehéz kiseperni a tudatot.

Nyüzsögnek a látszólag „fontos” gondolatok, ragaszkodnak ahhoz, hogy rájuk figyeljek, és Csaba se mindig engedi, hogy sírjak, vagy nem tűri a csöndet.

Pénteken azért nem tudtam befejezni a Kicsimnek megkezdett levelet, mert bementem Csabával az iskolába. Ott aztán szó se lehetett semmi lazításról. Ezek a gyerkőcök sokszor keményebb éveken mentek már át, mint néhány magát oly sokra tartó, sikeres ember. Sokszor csak bámulok, hogy ezek a 16-20 év közötti fiatalok miken mentek- és mennek keresztül mostanában is. Agyba-főbe vert édes gyermekek, akiket azután intézetbe helyeztek el, hogy megmentsék őket az édes szülők „szeretetétől”. Nevelőszülők, akik végül elváltak, ám a gyermek a mai napig nem tudja feldolgozni, hogy elveszítette nevelőanyját is. Mindemellett betegsége is tetézi a bajait, ami gátolja abban is, hogy úgy viselkedjen, mint a normál, mint az átlagos.

 

Ha napközben nem is, de reggel a buszon nagyon jót beszélgettem a Kicsi Lányommal. Megint arra kért, hogy írjak. Igyekszem.

Folytatom a kisregényt, és amint a körülmények engedik, a honlapra is írok. Persze nem mindig sikerül. Időnként annyira elfog a keserűség, és az Enikő utáni vágyakozás, hogy semminek nem látom értelmét. És mindehhez hozzájárul még, hogy olyan dolgokon kell gondolkodnom, olyanokat kell megcselekednem, melyeket a gyerek szokott a szülője felé.

Egyáltalán… borzalmas, hogy síremléket kell terveznem, hogy sírköveket kell nézegetnem!

Csütörtökön Karancsaljára mentem anyukámmal. Apa síremlékét rendeltük meg. Amikor arra került a sor, hogy Enikőnek is rendelni kell… hát én akkor elmenekültem.

Tudom… vinnem kell ezt a keresztet is, de akkor nemet mondtam.

...

Azt kérdeztem Enikőtől pénteken reggel, hogy akkor most mi legyen. Ő azt mondta: „Anya, az én emlékhelyemre ne csináltass fedőlapos sírt! Tudod, hogy soha nem tetszettek az ilyenek! A felkelő nap fejfa oké, de sziklakertet csináltass, sok színes virággal.Tudod, hogy arról álmodoztam, hogy ha kertes házam lesz, akkor ott mindenképp fogok csinálni egy sziklakertet. A fejfa miatt, meg írd be az internetkeresőbe, hogy ’kőfaragó mester’! Meg fogod találni...  méghozzá egész közel!”

 

Hát megtaláltam!

Megtaláltam azt a mestert, aki biztosan meg tudja faragni, amit terveztem.

 

Az ilyen „beteljesülések” az én kapaszkodóim. Ilyenektől tudok még egyáltalán talpon maradni. Igaz, eléggé ingatag, és sokszor úgy érzem, képtelen vagyok haza jönni, amikor leszállok a buszról és tudatosul, hogy az én Kicsi Csillagom nem vár otthon minket.

Ha az ehhez hasonló jelek nem érkeznének, lehet, lefeküdnék a járdára és ordítanék, mint a fába szorult féreg, hogy kényszerzubbonyba kötve vinnének el a mentősök.

 

Mi itt a földi létben az érzékszerveinkre hagyatkozva élünk. Nem is tudnánk másként, muszáj így élni. De… nem csak erre kellene hallgatnunk.

 

Mi viszont „CSAK” ezekre támaszkodunk, és nem figyelünk a bennünk láthatatlanul létező lélekre. Mivel a tudomány még nem talált bizonyítékot a létezésére, mi se látjuk, ezért hitünk megrendült. Szétroncsolt hitünkkel a tarsolyunkban azután már vezethetők vagyunk. Oda vihetnek minket a különféle érdekeltségek, ahová csak nem szégyellik. Lyukat fúrhatnak orrunkba, láncot fűzhetnek belé, és mi megyünk, ahová a pénz- és a hatalommániások akarják. Kifosztva… és nem csak pénzügyileg, de lelkünkben, hitünkben is szegényen.

 

Az olyan jelek, mint amit a „Mennyei menyegzőn” láttam, ahol Tomi sötétzöld öltönyének gomblyukába egy csokor gyöngyvirág volt tűzve, és Tomi anyukája ezt hallva elsírta magát: „Tominak a gyöngyvirág volt a kedvenc virága.” Aztán Anyák napja hajnalán a liliom illata, ami Enikő szobájába hívott, vagy a szivárvány a lelkek világának egén, és most, hogy kőfaragó mestert keressek, és a mester honlapján találtam olyan emlékkövet, amelyre napocska van vésve.

 

Beszélj hozzám! Vezess engem Édes Gyönyörű Virágom!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.