Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Foglalkoztatási pszichózis

2009.11.21

November 21.

 

Naplómon kívül már írtam, hogy ismét dolgozom. Persze csak 4 órában. Erre úgy kerülhetett sor, hogy családon belül osztozkodtunk a feladatok között. Tehát le kell szögezni, hogy az államot nem érdekelte és most se érdekli (egyébként a kutyát nem érdekli),hogy azok a családok, akik a hazai kétkeresős családmodelltől eltérően, egykeresősben kénytelenek élni, esetleg segítsen.

Társadalmilag nem megoldható az autisták felügyelete. 

Csak családon belül.

Kit érdekel, hogy több mint egy évtizeden keresztül egyetlen keresetből éltünk, mert a gyes eleinte 20e alatt, most meg alig fölötte van? Kit érdekel vajon, hogy ezek a családok éveken át nem tudnak pótolni egy elhasználódott csizmát, vagy egy tönkrement télikabátot?

Senkit. Ez az igazság.

Vívjuk a napi harcunkat az életbennmaradásért.

Négy óra munka. A kolléganőn, aki annakidején (14 éve) a helyemre került, látszott, hogy meg van rémülve: esetleg rá most már nem lesz szükség.

Csak akkor nyugodott meg kissé – bár ebben a megnyugvásban én nem vagyok annyira biztos -, amikor az igazgató közölte, hogy osszuk meg a munkákat, hiszen időközben más egyéb feladatokat is rábíztak a helyemre felvett asszonyra. Érdekes volt a reakció, mert azt a munkát kaptam meg, ami időközben rátelepedett az eredeti feladatokra. Úgy látta a kolléganő és a részlegvezető, hogy ez a természetes. Mintha elfelejtették volna, hogy az a munkakör eredetileg az enyém volt. Nem harcolok, hiszen sok idő eltelt, egy csomó dolog megváltozott, meg ugye én csak 4 órás leszek, és egyébként is tudom, hogy képes vagyok mást is betanulni.

Szociálpedagógus diplomával, adminisztrátori munkakör. No szépen állok!

De kell a pénz, még akkor is, ha csak arra lesz elég, hogy a családból valaki havonta egy-egy új gúnyát kaphasson. Felsorolni sok volna, hogy mennyi minden amortizálódott le nálunk az elmúlt 14 év alatt.

Az egész családomnak szoknia kell ezt az új helyzetet. Nekem is szoknom kell a munkahelyet, azt, hogy ismét „hasznos” és „tevékeny” tagja lettem a társadalomnak. No nem mintha eddig nem érzékeltem volna önnön hasznosságom! (Mások nem érzékelték persze, de attól még tény a hasznosságom.) Hasznos voltam és hasznos szeretnék lenni triplán is. Nevelem az autista fiam, próbálok hozzájárulni fejlesztéséhez, és vezetem a háztartásunkat, egy közhasznú egyesületen belül segítek (próbálok segíteni) a jövő emberének formálásában, az íróknak, és most visszatértem a munka világába is. Igen ám, de itt más szabályok uralkodnak, mint a családban, mint a civilek önkéntes, segítő munkájában! Eszembe is jut mindjárt a szervezetszociológia tananyaga (s vele Szilvási tanár úr, az Isten nyugosztalja!), amely kimondja, hogy a szervezetben dolgozó egyének szertartásosak, kicsinyesség és időnkénti lázadás jellemzi őket. Ha a vezetés belekotnyeleskedik felállított belső rendszerükbe, akkor hajlamosak arra, hogy megvonják az új (a betolakodótól) jövevénytől a munkájához szükséges információkat, illetve félinformációt, esetenként félrevezető információkat adjanak. Csak akkor adnak ki információt, ha azt később is ellenőrzésük alá tudják vonni, illetve, ha saját érdekeiket nem érzik veszélyeztetve.

A bürokráciában érvényesül a „szakképzett képtelenség”, amikor is a hosszú évek tapasztalatai által azt gondolják magukról az egyének, hogy rajtuk kívül senki se tudhatja jobban a dolgokat. Pedig éppen ez vezet az új helyzetekben a helytelen döntéshez. A bürokrata mértéktartó, betartja az előírt cselekvési- és viselkedési mintákat, hiszen ez a fegyelem alapja. Mindeközben kétértelmű viselkedése nyilvánvalóan felfedezhető.

No ez az, amit elfelejtettem! De most egyre csak emelkednek fel, a lesüllyedt emlékek tudatomba. És ismét azt mondom: semmit nem javult a világ. Még most is ott tart, hogy a jóindulat, a jó szándék nem elhihető. A mutatott mosoly nem az igazi, és a háttérben folyamatosak az intrikák.

Szóval: lebegtetve vagyok. A feladatok sehogy nem akarnak hozzám megérkezni, hogy legyen fogalmam arról, hogyan kell a dolgokat intézni, egyáltalán mi lesz az, amiért felelősséggel tartozom. Ebből következik az is, hogy nem tudom a munkaidőmet felosztani, nem tudok hasznosabb megoldásokon gondolkodni, kreatív ötletekkel előállni.

És mindezek tetejében még meg is fáztam, ami nem csoda, hiszen szokatlan még a hajnali hidegben munkába sietnem,  tegnap még futottam is a buszhoz. Az ilyen akciók már  nem nekem valók  és főként szokatlanok. De az olyan beszólások is szíven ütnek, mint amilyet például tegnap a kolléganő tett:

- Ildikó, mikor mész a háziorvosodhoz, mert nem szeretném, ha bármilyen vírust hazavinnék a lányomra vagy a beteg apukámra?!

Motivációs korlátai vannak. Vagyis nem a cég számára optimális cselekvésben érdekelt. Nekem meg hatásköri korlátaim vannak, mert nem csak rajtam múlik, és információs korlátaimat is felállították, hiszen egy hét után se tudom, hogy konkrétan mit várnak el tőlem.(Talán csak nem azt, hogy azonnal betegállományba vonulok?)

Lehet, hogy csak a törvény szerint járnak el, és majd lapátra leszek téve, ha a feléjük érvényesíthető szankciók már nem állnak fenn?

És akkor megint miénk lesz a vegetálás.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.