Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GONDOLATFOSZLÁNYOK

2014.01.30

2014. január 30.

 

Megszokott magány

 

Fáradt a lelkem (mely uralja templomom is), olyan fáradt, mint bányaló lehetett műszak után.

Hosszú hónapok múltak, telítve „nettó” magánnyal, amikor az embert nem értik, fordítva meg duplán…

Tegnap aztán, mintha kínpadra mennék, de erőszakot alkalmazva, elindultam mégis (azt mondják muszáj!) az emberek közé. Emlékezni mentem régi idők Asztaltársaságára, a Szerdatársaság rendezvényére.

Mit fogok én ott tenni? Zárt helyen sok ember. Úgy fáztam, mint nyári mikulás az Északi-sarkon.

No, jó! Próbáljuk meg! Hátha!

Rég volt, ma meg már bizonyos: „sokára”… hogy kidugom az orrom.

 

Kicsavart szivaccsá lett elmém, csak ledőltem, mint üres zsák az ágyra itthon. Láttam önmagam ott ülni az asztalnál, mint sok-sok felkiáltó jel közé keveredett kérdőjel.

 

Láttam, ahogy félve és óvatosan, nehogy láthatóvá váljon szándékom, a táskámhoz férkőzöm, és osonva halkan imádkozom: „Add Istenem, hogy a fogason ne legyen kabát a kabátomon!”

Csak annyi rést nyitottam az ajtón, hogy kiférjen kerek testem – jaj de nagy vagyok! –  a kabátot már a kávézó részen vettem fel. Egy pillanatra láttam még a férfi lábán a tetoválást, amit két nő csodált… no, nekem most éppen, más se kellett!

Látom, ahogy a havas tér közepén egy-két percet állok, míg biztos leszek benne, a valóságot élem és nem álmot.

Régmúlt idők ismerős arcai néztek vissza rám, mint idegenek és soha nem látott vagy éppen valamiért elfeledett lelkek csodálkoztak, hogy létezem.

Ó, jaj! Megint előbújt az érzés: „a kicsinél is jelentéktelenebb vagy!” ... Egy olyan érzés, mint milliónyi „jajban” egyetlen ékezet. Mert hát ki venné észre ekkora sok jajban? Ugyan kinek hiányozna az az egyetlen „ˑ”?

Igen. Ez voltam, vagyok és leszek.

Letűnt korok vonultak fel, mit parádéban a virágból készült kocsik… és a rosszul működő emlékezet elém ugrott… a feledés mély kútja tátogott.

Mindegy most már, hogy kié a „kút”, az enyém, vagy az övé, elménk mindenképp kitölti valamivel az űrt.

Régen fontosnak tartott dolgok álltak lelkem légmentesen lezárt kamrájában – ó ti féltve dédelgetett álmok, és tettek, és érdemnek, meg jónak hitt dolgok! – és ahogy másfélóra szellőztetés után sorra elporladtak, köhögési roham jött rám… ki kellett mennem.

 

Most már csak emlék mind, nekem… másoknak meg ez a „nincs”.

 

Kidőlve már itthon az ágyon, láttam jól… van, hogy még számunkra is úgy tűnik, életünk nem is a miénk. Esetleg azt éljük, hogy az egy másik életben volt.

 

A legnagyobb veszteség, ami egy anyát érhet, annak a kínnak a marasztaló ragacsába állva, minden „érték” felülíródik, minden lényegesnek tűnő a parányibbnál parányibbá zsugorodik.

 

Spiráltáncot járnak életem korszakai, mint amikor a citromhoz paradicsomlé keveredik… „még most is buta vagy… butább, mint voltál valaha” – csattan fel belső kritikusom, hogy kilökjön a térről, ahol bénult lábakkal, tétován állok, és nem tudom, merre vegyem utam.

Hát igen!

Tegnap… a tegnap elmúlt. Megkövült, mint kiégett agyag.

Tegnap… úgy szöktem vissza megszokott magányom védett ketrecébe, mint hitves az ágyba, ki csókot lopni osont ki titkos szerelmétől a kertbe.

 

ISTEN TENYERÉN:

Enikőm oldalán

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/irasok-masoktol/isten-tenyeren.html

Már nem tudom, hogy élek, vagy meghaltam. Bizonytalan  homályba vész a világ.

Már nem tudom, hogy megtettem-e mindazt, amit kellett, vagy elfeledtem.

Csak azt tudom: Nem hiszek már benne, hogy a jó győzni tud.

Ez pedig…  mindenképp a halál.

 

Ha meghaltam, akkor.. hol van ő, az én édes Enikőm?

Ha megtettem... hol marad az igazság és a fény?


 

Hajnali gondolatfoszlányok december 22.-én


 

Ha a „semmi” a tér, az űr, amely körbe vesz, s amely testem atomjai közötti teret betölti, akkor azt hiszem, engem már semmi más nem érdekel csak ez a „semmi”.

 

Ha majd atomjaimra hullok szét, ott leszek a semmivel… se itt, se ott, és mégis mindenhol… ott, ahol Ő jár… Ő… az én fényem és tündérem…

 

Mi más lehetne egy atomhalom leghőbb vágya, hogy  örök időkre egyensúlyban legyen önmagával?

 


 

Önző vagyok. Hiába bánom, önzésem előkerül a mélyről, hová naponta szorítom, mázsás súlyt kötök rá, mint parafára, amit a tengermélyére szánok, de az szabadul, s megint megjelenik, megint belepi a felszínt. Csaba szinte remeg a félelemtől, ha arról esik szó, hogy eljön majd a nap, és én nem leszek már ezen a bolygón fogható, és én mégis naponta imádkozom, hogy a létből rántson ki a Teremtő úgy, ahogyan ragtapaszt ránt le a hozzáértő egy szőrös testfelületről.

 

 

Az aljasság határtalan, a jóság fél.

 

 

Darabokra tépettél vadjaiddal. Te, aki teremtettél. Igen, igen! Te. Te, te mindenhol jelen lévő.

 

Ha tépettél, szaggatni engedtél, akkor most nézz rám, nézd meg az eredményt! Fogd és rakosgasd össze sejtjeim, készíts belőlem valami hasznosabbat, ami másra jó, mert amire én képes vagyok az nem más, mint görcsösen ismétlődő zokogás, táplálva a világ amúgy is óriásira duzzadt fájdalmát!

 

Készíts belőlem férget, vagy földi gilisztát, ami legalább humuszt gyárt, kit aztán tyúk kikapirgál és tojássá alakít át.

 

Az vagy e még, aki voltál, kit a már néhány hónapja eltűnt formált? Vagy más lettél, más oldalán, mint kinek oda kell állni, hol az erősebb áll? Vagy nem is voltál az, kit ideig-óráig mutattál, kit figyelni érdemes, kinek szava jóság?

 

Csapongó gondolatok… december 13.-án

 

Jöhetne valaki, ki megmondaná, miként és főleg hogyan töltsem fel reménnyel tudatom, hogy mondanám minden este: Végre eltelt megint egy nap ebből a kínkeserves életből!

Oda lett minden, mi értelmet adott, mint kivégzettnek; fejem a porba hullt.

Hogyan éljek hittel, hogy nem vagyok egyedül, ha senki, aki tudja, nem hajlandó mellém ülni és elmondani az igazságot? Hogyan bízzak, hogy van védelme embernek, ember által, ha senki nem hajlandó kérdéseimre válaszolni? Hogyan bízzak bárkiben, ha jöttek már többen és egy napig azzal áltattak, hogy segítenek… majd úgy eltűntek, mintha igazak se lettek volna?

Évek teltek hiába. Mondtam a magamét, amit láttam, és gondoltam nem magamnak tartottam. Most mégis úgy érzem, amit tettem, vagy teszek hiábavaló volt. Mintha mindenki szeme csukva lenne, és mindenki füle zárva… csak „buliznak ezerrel” és a hangzavarban, a villogó hipnotizáló fényekben nem keresnek életüknek más értelmet.

Hogyan éljek nyugodt szívvel, a most és az itt pillanatait átérezve, ha életem ragyogó reménysége elveszett? Hogyan, ha távozása miértje és hogyanja senkit nem érdekel, senkit nem zavar, hogy senki nem keresett tettest vagy tűzokozót? Hogyan éljek, ha életünk ezzel elveszett, javítani már nem lehet? Hogyan éljek élet nélkül, ami húsz hónapja elveszett?  Hogyan éljek, ha a bűnös büntetlen és mindenki más beletörődve lapít?

Magasra emeltél, repítettél és leejtettél én édes Enikőm!

Nem értem. Komolyan mondom, ha ezer évig élnék, tán akkor se érteném, hogy miért nem érdekel senkit az igazság!

Lehet úgy élni, hogy megszakadt a szív? Műszívvel megyek tovább.

Hétmilliárd ember él a Földön és egy se akad, aki engem is emberszámba vesz? Miért nincs senki, aki beszélgetni akarna velem? Miért nincs egy se, aki velem gondolkodna?

Miért tűritek, hogy tehertől rogyadozó, izzadságszagú alattvalókat csináljanak belőletek? Miért nem emelitek fel tekintetetek? Ha már embertársaitokra nem, legalább Jézusra a Keresztfán, legalább rá tekintsetek fel! Megismételnétek százszor is az árulást? Ugye meg? Azt az árulást, amit a kétezer éve élt elődeitek ellene elkövettek, mert féltették azt a kicsit, amit kaptak, mert nem hitték el Jézusnak, hogy attól sokkal több és jobb is lehet. Azt érzem, hogy bármikor, bárki ellen ismét elkövetné a tömeg. Isten pedig nem azért hagyta meg a Földön az emberiséget, mert fia feláldozta életét, hanem azért, mert akadtak emberek, akik akkor vele haltak, kiket vele együtt azon a napon szintén megfeszítettek. Isten akkor látta: van még remény, nincs elveszve minden lélek. Jézus ezt bizonyítani jött közénk. Hányan vagytok, akik ma meghalnátok az igazságért?

Veszett világ, hol az ember értéket vesztett.

Mondja már meg valaki, hogyan éljek azzal a tudattal, hogy nincs a közelemben senki, aki az igazságot tudni akarja? Tudni se akarja senki, nem hogy tenni érte! Csak vár mindenki összekuporodva a prés alatt, hogy majd lesz valaki, aki tesz is valamit.

Hogyan éljek tovább, amikor csontvelőmig hatol a magány?

Valaki jöhetne már és megmondhatná, hogyan él majd köztetek a fiam, aki megát megvédeni képtelen, ha a lányom odaveszett, aki talpraesett volt, ügyes és óvatos? Hogyan higgyek abban, hogy ha már én nem leszek, megadjátok nekik – élőnek és holtnak - azt a tisztességet, mit ember megérdemel, ha most, mikor itt vagyok és harcolok, most se, és én se vagyok képes arra, hogy emberi világunkat ne a pénzisten uralja, és tisztességet se élőnek, se holtnak kivívni nem tudok?

Oly jó volna, ha Isten megengedné, hogy ha majd halni kell, együtt keressem Csabával a szférák közt Enikőt!

Augusztus 31. szombat (Etes, helyi idő: 3:30)

 

Nagy feladat előtt állok.

Kedden új iskola Csabának, és valamit mondanom kellene Csabáról. Sokan kérdeznék: Mitől olyan nagy feladat ez, hiszen vele élek, könnyű beszélni róla. Nos, nem. Két világ szabályrendszere között ingázni nem is olyan egyszerű, mint azt sokan gondolnák.

Hogy miről beszélek, hisz csak egyetlen valóságunk van?

Ez sem igaz.

Mindenkivel megesett már, hogy a valakivel egy tárgy színéről vitába keveredett. Ha nem a színe, akkor a hangja. Ha az is stimmelt, akkor az alaki, a formai hasonlatban nem értettek egyet. Azt szeretném elmondani, hogy mindannyian a saját testi, érzékszervi, tapasztalati, tudati és tegyük csak nyugodtan ide: lelki különbözőséggel éljük az életünk.

Persze vannak alapvető egyezések; a nap az égen mindenkinek Nap.

Van azonban egy szabályokkal, tekintélytisztelettel és egyéb követelményekkel telitűzdelt világ, amit a többség él, és van egy másik világ, amit a kicsi gyerekek, akiket még nem szocializáltak eléggé, és ami az autisták élnek. Az első fogság, a második szabadság.

Azt szoktuk mondani: azt szeretjük, amit ismerünk. Vagyis valamiféle tudás előfeltétele a szeretetnek, de ugyanennyire feltétele a „nem szeretem"-nek is.

Ha felírok egy „T” betűt, minden ezzel a betűvel kezdődő szót elfogadok, amit mondasz.

Ha azt írom „TÖ” már jócskán behatárolom, de a végeredmény ismeretlen, mármint a valóság, hogy én mit akartam mondani.

Vagy itt van egy másik példa:

Hány embernek juthat eszébe a mindennapokban, hogy egy Földnek nevezett bolygón él a Naprendszerben egy galaxis peremén? Hányan gondolnak bele nap, mint nap, hogy ez a bolygó a világűrből egy törékeny kék gömbnek látszik? Pedig itt élünk. Álmodozunk, vágyakozunk, célokat tűzünk magunk elé és szenvedünk. Hol kisebb, hol meg nagyobb kínjaink vannak, de versengünk és közben eszünkbe se jut, hogy a bolygónak baja eshet, vagy máris van baja.

Valahol ez rendjén is van, ha már egyszer végig gondoltuk és elraktuk a mindennapok „alsó fiókjába”, és az, onnét meghatározza a többi fiókunk tartalmát, mármint, hogy napjainkat igenis átjárja a CSODA. Ja, és akkor még nem szóltam a világunkat egyensúlyban tartó, irányító sötét anyagról és energiákról, ami világunk kilencvenhat százaléka.

 

Hogyan mondjam el, hogy mi mind különbözünk, mind egyediek, megismételhetetlenek vagyunk, ugyan egy időben, egy dimenzióban élünk, ugyanazon bolygón, ami a csodával határos módon létezik?

Hogyan mondjam el, hogy az autista is létező csodáink egyike? Vagy azt, hogy ő egy olyan fogalom, amit legelőször betűnként kell megfejteni, megtanulni, felfedezni, megérteni?

Hol kezdhetném?

Ha azzal kezdem, hogy Ő ezt és ezt szokta csinálni, ezért vagy azért, akkor megakadályozom az osztálytársait az egyéni kutatásban. Nem lesz meg a felfedezés öröme, az önálló megismerés. Előítélet alakul ki, és akkor minden további lehetőséget elszakítok.

 

Itt egy másik példa. Mondok egy esetet, ami bárkivel megtörténhet.

Találkozol egy férfival, aki egy parkból jön ki. Kócos, borotválatlan. A fehér pólóján nagy barna folt éktelenkedik, fekete nadrágja szárán meg egy fehér.

Mit gondolsz róla? (Lehet találgatni!)

 

Ha nem beszélsz vele, bármit gondolhatsz. Mi több, kinézete miatt szóba se állsz vele. Pedig hát, nem ismerhetjük mindenki életét. Előítéleteink a látványból, a felületes tudásból, meg a régi rossz tapasztalatainkból, mások véleményéből születnek. Az igazság megismeréséhez tanulni kell, és nem csak tankönyvekből, mert a tudás nem csupán a könyvekben rejlik, és sokat, nagyon sokat kell gondolkodni.

Hát igen! Időt, energiát kell a megismerésre fordítanunk. És ezzel kapcsolatban van egy „rossz” hírem: a tudás, a tapasztalással egy olyan gömb, ami állandóan nő. Amikor már azt hiszi az ember, hogy végre mindent ért és tud, a gömb peremére ért, és akkor kiderül; tovább is van még.

 

Persze különbözünk. Van, aki nem akarja a másik embert megismerni. Se a múltja, se a jelene nem érdekli. A közte feszülő események meg aztán végképp hidegen hagyják. Annak hiába is mondok bármit pl. az autizmusról; unni fogja magát. Mások több életet akarnak ismerni, mert nekik csak egy van, és úgy vélik, ha megismernek másokat, akkor „többet élhetnek”. Aki meg ilyen, annak miért is rontanám el a felfedező kedvét?

Mindkét véglet embere – mert ezek végletek, vannak másféle lelkek is – hatással van a világ alakulására. Mind hatunk egymásra. Puszta jelenlétünkkel is.  Hát még szavainkkal, viselkedésünkkel, közönyünkkel, vagy szerető figyelmünkkel. Hosszasan lehetne sorolni, de igaz.

Ezért aztán úgy gondoltam, hogy inkább hatékony tanulást, izgalmas felfedezést kívánok majd a gyerekeknek, azoknak, akik másféle életek megismerésére is kíváncsiak.

 

Augusztus 21. szerda

 

Gondolatfoszlányok tegnapról

 

Más ország, más fények. Más tájak, más hangok. Szélben bujkálnak finom illatok. Puha simogatás egymásba kapaszkodott lelkeken.

Sóhajokat nem hallani, zokszó sincs; A gesztenyét együtt már kikaparták, most, mindenkinek csak enni kell.

Tegnap hazafelé…

Csak egy percig tartott, míg elhaladtunk a ház előtt. Csak néhány másodpercre torpantak meg lépteim. Szemem látta, egy pillanat volt…

Lugas, és lugas-sátor, alatta padok és asztal… rajta nassolni valók. Zene szól, a hátsó kertből vidám gyerekzsivaj, az apa a kapuban: Sziasztok!

Csak ennyi.

És a szívem szorító hálóba került, mely minden dobbanással szorosabb.

Ó! Ha csak tizenhét hónappal korábban lennénk! Akkor biztosan mosolyognék; család, lugas, zene, idill, csendélet. „Soha többé nem lehetsz ilyen boldog és gondtalan! Akkor még nem tudtad, hogy ez nem is a való.”

Kínzott a háló, míg fel nem oldották a könnyek.

Lelkem tombolt. Szűk börtönében faltól-falig csapódott. Sikoltozása elnyomott minden külső hangot, csapdába kerültek a gondolatok. Csak az az idillikus kép villogott, a többi valóság elveszett. Zokogva vettem buszjegyet.

Alélt testtel ültem végig az utat, könnyeimet hagytam; hagy legyen!

Harminc év, vagy húsz? Ennyi lehet még hátra? De tán holnap meghalok! Mindegy! Annyi szeretet rekedt bennem ahány év még hátra van. Itt maradt mindaz, mit adtam volna… az Enikőé, az ő gyerekéé, az ő párjáé.

Mind, az összes benn rekedt…

Nem! Nem lehet a másé, csak az övék és a meg nem születetté.

Hiába is vinném tálcán, kínálnám másnak… ez senkinek nem adható.

Egyetlen módja van csupán…

Csak, ha könnyekké válnak, a világnak csak úgy osztható.

 

Augusztus 20. kedd (Etes)

 

Gondolatfoszlányok…

 

Mit rontottam el? Hol hibáztam? Mit nem vettem észre? Miért kapok Istentől olyan sok leckét? Miért annyira nehezek és fájdalmasak ezek a tanítások? Miért… és mit… és…

Sorjáznak a kérdések.

Hajnali négyet mutat az órám.

Ott folytatom, ahol este abba hagytam…

Mintha csak valaki egy időre elzárta volna a csapot.

Azt szoktuk mondani a világ könyörtelen.

Pedig nem.

Mi vagyunk azok.

Egymáshoz.

Ha valóban „békés” nép vagyunk, miért van annyi átok és szidalom néhány rosszkor, rosszul kiejtett szóért?

Ha minden egyént a saját otthona, a saját élete államfőjének tekintjük, akkor el lehet játszani a gondolattal, hogy mi miért történik nagyban.

Képzeljük csak el!

Mindent.

A pénzforrástól kezdve, az elosztáson át, a gyermeknevelésen, a saját és a többi tag boldogságán, vagy elégedetlenkedésén, gondjainak tükrén keresztül szomszédjainkkal való viszonyainkkal együtt.

Mi az, ami tőlünk, és mi az, ami a tagokon, vagy mi az, ami a szomszédjainkon múlik?

És ne keressünk bűnbakot!

Bátran vállaljuk önmagunk!

Magunkkal vagyunk egymagunk. Ilyenkor kinek, minek; kár hazudni!

Ez a csönd, ez a magány segít. Önmagam mélyére kell tekintenem.

Nincs zene, tévé, rádió. Nincs internet, még számítógép sincs. Csak én vagyok, a füzetem, meg a tollam. Nyüzsgő utcák helyett tücskök zenélnek odakinn. Nincs zajos baráti társaság, akik egyébként se figyelnek egymásra, mert mindenki a maga történetét akarja elmesélni. Csak mondanák mind sorba, mi is történt fizikai testükkel, mi mindent tett arrébb, és hozott, vagy vitt. Idézgetnék a valóság-illúzió színes képeit.

Ezek egyike se engedné, hogy rendet rakjak gondolataim, érzéseim, képzeletem polcain.

Ez most így jó.

Miért nem szeretnek az emberek arról beszélni, hogy takarítás közben mire gondoltak? Arról meg még kevesebb szó esik, hogy egy-egy esemény kapcsán mit is éreztek. Kellene már hallani vágyakat, álmokat, hogy azokat miként szeretné megvalósítani.

Szárnyalni kellene!

Óriás szitakötő szárnyakon, rózsaszín felhők alatt, sötétzöld erdő felett!

Nem akarok több elfojtott dühöt, mások leértékelését.

Nem akarok több bűnbakot!

Túlságosan sok a zaj.

Ömlik az információ.

Szelektálni kellene, de megzavarodik az elme.

Na, tessék! Már én is bűnbakot gyártok.

Szegény zaj! Mit tehet ő, önmaga létéről?

Tegyük föl, hogy az ország egy nagycsalád.

Működhet egy család szeretet, megértés, együttérzés és beszélgetések nélkül?

Alkalmazkodás egymáshoz?

Működhet úgy egy család, ha soha nincs egyetértés, és minden tagja mást akar?

Mi történik, ha nem hangolják össze tevékenységüket? És ha nem jól osztják be idejüket meg a rendelkezésre álló pénzüket? Mondjuk, az egyik arany nyakláncban flangál, ezért a másiknak felkopik az álla.

Mi történik, ha folyvást egyik vagy másik tagját hibáztatjuk családunknak?

Szidalmazás, akadályoztatás, veszekedés, verekedés.

Hangulat?

Hazatérés?

Sziget?

Pihenés?

Védelem?

Nem hiszem, hogy az ember alkotta törvényeket, vagy Istenről emberek által kiötlött törvényeket fölébe lehet helyezni Isten valódi akaratának.

Ha Isten a Teremtő, akkor szívét, lelkét, idejét, verejtékét, minden kreativitását, kezének összes erejét tette alkotásunkba.

Ha ezt tette, akkor alkotásában benne volt a szeretete. A tökéletesre törekedett. Így lettünk élő, mozgó, lüktető, hullámzó, rezgő, sugárzó gondolkodásra is képes lényekké.

Csak így lehetett.

Hármasság vagyunk.

Vannak rétegeink.

Egymásba illesztve.

Lelki, szellemi, és a testünk anyagai.

A fizikai test, mint egy vezeték. Viszi, hozza az ingereket. Tapasztal, érez. Kétirányú.

Más emberek, más testek. Mind mást akarnak. Van azonban valami, amit mind akar: boldognak lenni. Szeretni és szeretve lenni.

Ez Isteni akarat?

Szabadságod addig terjed, amíg másokat nem akadályozol a szabadságban.

Ez is Isteni akarat?

Minden nap ki kell fürkésznem Isten akaratát. Minden nap az általam csinált csöndben. Nincsenek zajok, csak a természet és én. Istennel ketten.

Szellemi anyagom gyarapodik testem tapasztalatával és lelkem bölcs súgásával.

Ha nem teszem, elburjánzik világomban a káosz.

Mások elvei lasszóznak le, mások gondolatai furakodnak agyamba, mások élettörvényei erőszakolnak meg, és már a testem sem lesz az enyém.

Kell nekem a csönd!

Benne van Isten.

 

Az augusztusi gondolatok:

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/gondolatok-augusztusban.html

 

július 31. szerda

 Megérkezett a Katasztrófavédelemtől a levél, melyben közlik, panaszom további vizsgálatát mellőzik, bár a törvény szerint "MELLŐZHETŐ" vagyis, ha lenne emberség, akarat, jóindulat, megértés és látnák a valódi célt, akkor foglalkozhatnának vele.

Nem teszik, mert másodjára is csak én hőbörgök és ha csak egy a "fecske" attól még nem lesz nyár.

Ha más is úgy látná, hogy nem mindent tettek meg, amit meg kellett volna tenniük, akkor foglalkoznának vele.

 

Ennyit jelent napjainkban két fiatal élet a védőknek... igaz ők nevükhöz méltón a "katasztrófát" védik, de azt még összeszorított szemmel és foggal is.

 

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/a-panasz-tovabbi-vizsgalatat-mellozik.html

 

 

És akkor álljon itt is fehéren-feketén a nekik megküldött panaszlevelem is:

Belügyminisztérium Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság

Bakondi György tű. altábornagy főigazgató részére

1149 Budapest, Mogyoródi út 43.

Postacím: 1903 Budapest, Pf.: 314.

 

Tárgy:     Panasz a Salgótarján, Pécskőszilvás (Barackos) hrsz.:19090 szám alatt 2012. 04. 08-án történt tűzeset tűzvizsgálata, valamint a 105-4/2013/P számú, a panaszlevélre adott elégtelen válasz ügyében.

 

 

Tisztelt Bakondi György tű. altábornagy főigazgató úr!

 

Előző panaszlevelemre adott válaszukban őszinte részvétüket megköszönöm, de a levél további tartalmával egyetérteni, azt szó nélkül tudomásul venni sajnos nem tudom.

 

Mivel én, nem vagyok hivatalos szerv, csak egy lányát gyászoló édesanya, kérem, hogy levelem olvassa el, és Tisztelettel kérem, válaszolja meg! Különös tisztelettel kérem, hogy válaszlevelében ne halmozzon el különféle jogszabályok- és rendeletszámokkal, mert jogszabályok mögé emberileg és erkölcsileg sem szabad elrejteni azokat a szakmaiatlanságokat, melyeket a tűzesetet kivizsgálók elkövettek. Előző levelükben adott válaszukat sajnos nem tudom elfogadni.

 

Megismétlem a hiányosságokra tett megállapításaimat, ezúttal kérdések formájában:

 

-                 Miért nem hordták ki a ház földszintjéről a tűz során keletkezett törmeléket? Hogyan lehetett megengedni, hogy a törmeléken keresztül taposva járták be a helyszínt? Miért nem gondolt senki arra, hogy a leégett ház padlózatát is meg kellene vizsgálni? Ezt az első tűzvizsgáló (Balassagyarmat) sem tette meg, holott a takarítás előtti napon reklamációm nyomán még kiment a házhoz. Tudta, hogy másnap takarítanak a tulajdonosok. Miért nem ment ki akkor ismét, és fotózta le a padlózatot? Ezt egyébként a Salgótarjániak sem tették meg, pedig akkor már csak fotózni kellett volna a ház padlózatát, törmeléket hordani nem.

-                 Hogyan volt megengedhető, hogy amíg tartott a tűzvizsgáló szemléje, addig az elhunytak barátai, akik előző este együtt voltak velük, a házban akadály nélkül bejuthattak (másról nincs tudomásom, de fentiek ismeretében akár még idegenek is megtehették), és ott a tűzvizsgálóval beszélgettek?

-                 Miként engedhető meg, hogy ne vizsgálódjanak tüzetesebben, amikor nem találták, akkor és később se a tűz keletkezési helyét, és a mai napig nem tudták kideríteni, hogy hol és miért keletkezett a tűz?

-                 Hogyan történhetett meg, hogy a tűzvizsgáló ugyan kijelentette, hogy a tűzről akkor és ott még semmit nem tud mondani, mégis közigazgatási eljárásként kezdték vizsgálni a két halálesettel járó tragédiát? Vagyis: miként fordulhatott elő, hogy a tragédiát követő 4. órában, a boncolás eredményének, a tűzvizsgáló véleményének, a nyomok elemzésének ismerete nélkül már akkor és ott eldöntötte a rendőrség, hogy baleset történt?

-                 Miért fordulhat elő, hogy a Tűzvizsgálati Jelentés csak a tűz lehetséges keletkezési okait tartalmazza, de konkrétumokat nem? Ha bizonyítékokat nem találtak egyik tűzkeletkezési lehetőségre sem, hogyan tartalmazhatja azt a Tűzvizsgálati Jelentés - a tűz okának konkrét megnevezése nélkül -, hogy kizárja a szándékosságot? (Idézet a Salgótarjáni R.kap. ügyet Határozatából:”… A tűzvizsgáló tűz keletkezési okaként az idegenkezűséget, szándékosságot kizárta. A tűz keletkezési okaként több lehetőség is felmerült, de ezeknek a tűzvizsgálati eljárás során bizonyító erejű alapot nem lehetett találni, a tűz keletkezési oka nem megállapítható…” Kérdésem: Önöknél bevett szokás, hogy a felületes vizsgálat után, amikor nem találnak tűzfészket, tűzégési jeleket, és okozót, akkor is kizárják a szándékosságot, és nem az ISMERETLEN jelölést alkalmazzák?

-                 Mivel a tűz, a tűzoltók szerint is szokatlanul nagy volt, és nagy kárt okozott, ez miért nem volt egyik szakembernek sem gyanús? Miért nem kértek alaposabb vizsgálatot, hogy a tűz meggyulladását, és gyors terjedését befolyásolta-e égésgyorsító jelenléte? Tudomásom szerint nem minden égésgyorsítónak van jellegzetes szaga. Ezt minden bizonnyal Önök is tudják, akkor miért nem vittek ki erre kiképzett kutyát?

-                 Miért nem vizsgálták az ablakok kitört üvegeit senki, holott az üvegszilánkok helyzete (épületen kívül, vagy belül vannak-e), vagy azok kormozottsága (alulról, felülről, vagy mindkét oldalról kormozottak-e) bizonyította volna, hogy azokat a tűz előtt kívülről betörte-e valaki?

-                 Felületes vizsgálatra következtetek abból is, hogy a helyszínen volt egy felvevő kamera, egy fényképezőgép, egy külső winchester, és négy telefon. Mindezen tárgyak maradványait 2012. április 28-án a tulajdonosnak segítő takarítók találták meg. Miért nem keresték a tűzvizsgálat során az áldozatok e használati tárgyait?

-                 2012. augusztus 15-én (több mint 4 hónap várakozás után) konténeres bizonyítási kísérletet végeztek, amely arra irányult, hogy a kályha képes volt-e meggyújtani a környezetét. A tárt konténerben egyetlen kísérletet végeztek, amely során kimondták, hogy a kályha nem okozhatta a tüzet. Miért nem végeztek el több kísérletet is, hiszen a tragédia hajnalán élő, mozgó személyek tartózkodtak a házban? Egy kísérletet Önök elfogadnak bizonyító erejűnek?

-                 Ugyanehhez kapcsolódik az a megállapításom is, hogy ha elfogadom a túlélő vallomását, aki szerint a kályhát 2 óra tájékán rakták meg, akkor - és a kísérletben is bizonyították, hogy fél négyre az a tűz már csak kissé parázslott -, nem gyulladhatott ki szándékosság nélkül semmi, ami a környezetében volt. Ha kigyulladhatott volna, annak jóval előbb meg kellett volna történnie, amikor még javában égett a kályhában a fa.

-                 A szakmai tevékenységet kifogásoló észrevételeimre adott összefoglaló válaszaikat fentiek nyomán elégtelennek tartom.

 

Kérem, ismerjék el, hogy a tűzvizsgálatok mai eljárásai hiányosak, és adják a Heves Megyei Rendőrkapitányság tudtára, hogy vizsgálatuk elégtelen volt!

 

Tisztelettel várom a feltett kérdésekre válaszait!

 

DE MINT KIDERÜLT; VÁLASZOKAT HIÁBA IS VÁROK.

MOST AKKOR KIBEN BÍZHATOK?

Július 30. kedd

 

Odakinn perzselt a levegő. Zárt ablaknál, félig leengedett redőnyök mellett, Csaba és én, Enikő szobájában dolgozgattunk némán ringva az emlékeken.

Csaba, Enikő gépén tervezte a játékpályát. Ezúttal a kollégium volt az alap (Pedig már 2 éve annak, hogy megszerveztem az utolsó salgótarjáni HungaroCont, amikor is a kollégium volt az egyik szállás.), még az udvart, a hátsó kertet is megtervezte… és boldogan mutatta, hogy a szalonnasütő helyen ég a tűz.

Ha tűz… bármilyen… a szemem könnybe lábad. Persze megdicsértem: Nagyon ügyes vagy kincsem! Büszke vagyok rád!

És közben dugtam az arcom a tarkójához, az kapott néhány kedveskedő harapást.

Ó! Az a boldog mosoly!

Ha látnátok, mennyire tud örülni, ha dicsérem! És örülök vele, miközben testem egy titkos rejtekéből előbújik a vágy, mint árnyékot vető mamutfenyő: Bárcsak láthatnám Enikőm mosolyát is! Bárcsak hallhatnám az ő dicsérő szavait is!

Fülem azonban süket… hiába képzel el mindent a lélek.

Némán ültem vissza a szövőszék elé, folytattam a kék-fehér szőnyeget, hogy fehéren-feketén jöjjenek ismét az emlékek és a képzelet, hogy itt ül az ágyon és figyel.

De mi ez?

Nem! Nem akarom!

És jött, mint buzgár… és ledöntötte a gátat. Hol vagytok angyalok?! Hát hiába minden pozitív gondolat?

Jött és leterített.

Csak néhány perc… csak kicsi idő, míg nem tudsz mozdulni… aztán enged a satu. Patakok indulnak a fejemről, a szememet utánozva. Megyek mosakodni, míg Csaba hátra nem néz, mert úgy rosszabb.

Kérdezné: Megint jön? Mikor lenne attól is rosszabb, hogy Enikőnek nyoma veszett?

Autista… ő csak autista… azért mosolyog, mert furán szedem a levegőt… csak azért mert szrepogok, nem azért mert… nem fáj neki, hogy nekem fáj. Így biztatom magam.

Marika azt mondta (Ati és Feri és anya és Tamás, és Ági és…): neked élned kell, mert ott van neked Csaba.

Élni… Élni? Hát élet ez?

Kilépsz az ajtón és jönnek a bajok. Valaki megy, azért, ha jön, akkor meg azért. Ha szólsz az a baj, ha nem szólsz az… ezernyi apró kavics, melyek már az amúgy is sebes lábad tovább sértik.

Ha nincs meleg, akkor is csapkodnak a hőhullámok, és látom az értetlenkedést, rosszabb esetben a gúnyt… és fáj, mint ostorcsapás, és nem látok szép jövőt.

 

Mi lesz vele? Mi lesz az én kincsemmel? Miféle életet szánt neki Isten?

Magánya, ha már nem lesz szülő mellette hová, meddig ér majd? Az égig?

Vagy kegyetlen halált hal ő is valaki keze által, aki éppen nem érti, vagy nem tudja, vagy nem akarja, mint ahogy a legkegyetlenebb halállal halt csodálatos és egyetlen lányom?

Ha meghalok… márpedig én se maradok itt örökre… neki VÉGE. De miért is ne lehetne együtt mennünk? Nem mondta senki, hogy őt itt kell hagynom, mert az olyan lenne, mintha a farkasok elé vetném… gyönyörű mosolya akkor már semmit nem ér, mert világunkban minden annyit ér, és addig érték, míg valakinek kell, és értéknek kiáltja ki.

 

Ha én nem dicsérem majd, ki fogja tenni? A csodálkozó vagy gúnyos tekintetek mit felelnek majd neki?

Míg nektek szerelmes lesz a gyerek, kimarad és aggódsz, nehogy rossz társaságba keveredjen, vagy nehogy nagyon összetörje valaki a szívét, én bizton tudom, hogy szépséges autistámnak nem lesz társa, aki helyünkbe lépve megvédi, ha mi már nem bírjuk.

 

Nem aggódunk főiskolai felvételi miatt, nem fogunk álmodni karriert, csak azért imádkozunk, hogy legyen egy hely ezen a bolygón, ahol valaki szereti őt, de nagyon, és legyen egy hely, ahol alkothat, ahol biztonságban élhet, és nem veszi rá senki nevetve semmi aljasságra, amiért megbüntethetik, vagy megölik. Csaba nem megy majd szórakozni, és valószínű nem lesz…  nekünk nem lesz unokánk.

Hányszor hallod a szülőket: Olyan az unokám, mint az én lányom/fiam volt.

Jaj, Istenem! Enikő!!! Nem lesz unokám!

 

És tudjátok! Nem találok megfelelő válaszokat. Nincsen jó megoldás.

És hát… de nagyon őszintén?

Kegyetlenül őszintén… Nem vigasz, hogy ő itt van, még ha ő is az, akiért élni még itt maradtam, ő az, akire szemem csillogva tekint. Nem vigasz az se, hogy itt van a másik fiam, aki már erős férfivá nőtt, nem vigasz, hogy itt a férjem, mert nekik is teher állandósult sikolyom…

Nincs vigasz. Nincsenek megfelelő szavak. Nincs semmi, egyedül tán csak az őszinte igazság, mely némi enyhülést hozhat…

Reménykedem, hogy hamar eljő a nap. Reménykedem, hogy megérem, és nem csak átköltözéskor tudom meg a valót!

Ezért, csak ezért vagyok hajlandó vonszolni még egy ideig (még egy ideig) lelkem láthatatlan, rozsdás láncait.

 

Július 28. vasárnap

 

Amikor a föld (gyökerünk) és az ég (a lelkünk világa) összeérnek, akkor születnek és halnak meg az emberek. Mostanában egyre többször szeretném, ha itt érne össze, ahol éppen ülök, állok vagy fekszem. De sajnos nem…

Hogy mikor távozom? Nem tudom. Bár szemem rányílt a világra, mégse visz innen el, a Teremtő, hiába is látom már, hogy elég mocskos, haszonleső és tolvaj… persze az embereké, mert amúgy gyönyörű a Föld.

Még jó, hogy vannak jó emberek, különben önkezemmel vetnék véget ennek az egész vásári cirkusznak. És persze bűnös lennék, aztán lehet, szenvednék valahol, ahová a bűnös lelkek kerülnek, ahonnét tán még vissza is küldenének, hogy egy másik életben még többet szenvedjek.

No, hát Teremtőm! Ha ez így van, akkor eléggé alapoztál Te is a félelemkeltésre. Vagy ezt az egészet csak a földi „helytartóid” találták ki?

Sokan mondják: ne legyél negatív, mert a rosszat vonzod be életedbe! Hogy aztán ezt miként valósítsuk meg, arról már csak súlyos pénzek árán árulnák el, egy tanfolyamon. A sors meg hozza az új megpróbáltatásokat, kihelyezi eléd a gáncsokat, adja, a következő pofont pedig meditálsz és hívod angyalaidat, hogy segítsenek.

Nehéz, na.

Hazug emberekkel találkozom, akik sokadszorra ígérnek, és nem teszik, nekem meg már nem is kellenek. Ebben nem is a nem teljesített ígéret a lényeges, hanem az a tény, hogy engem nem érdekel. Ez a könnyű lemondás, az, hogy még csak nem is fáj, hogy még csak nem is csalódok, nem is haragszom… no, ez az, ami kényelmetlenné teszi az életet.

 

Július 27. szombat

 

Anya decemberben tölti a két hetest, de meg lehet nézni a kertjeit. (Az önkormányzat által a faluba telepített lusta tolvajok, neveletlen gyerekek és fiatal felnőttek, gyakorta meg is nézik, és jókedvvel ízlelgetik gyümölcseit.)

A régen megművelt kis parcellákat (A kolónia lakásai mellé annakidején mindenki kapott egy darabka konyhakertet.) ma fű borítja, csak az a parcella terem zöldségeket, ami mindig is (1954-ben költöztek oda.) az én édesanyámra volt bízva, no és a mellette lévő, ami a szomszédasszonyáé.

A ház melletti kertet is csak ő műveli. Egész álló nap ott sertepertél, kivéve, ha ott vagyunk, mert akkor nem mer kimenni a kertbe, ha perzsel a nap, mert nem engedem.

Annyira szereti a földet, hogy minden talpalatnyi helyet kihasznál. A leszedett borsó helyére újat ültetett. Itt egy málnabokor fért el, ott egy ribizli, emitt meg burjánzva hajt a tüske nélküli szeder.

Hát igen a szeder!

Pénteken, amikor kiértünk anyához szólt, hogy roskadásig terem a nemesített szeder, majd le kell szedni. Mondtam rendben, úgy is korán kelek, és addig leszedem majd, amíg a nap nem süt oda. Tudni kell, hogy nem mehetek a napra, hiszen a bőrömből az immunrendszerem kiette a pigmenteket, és kb. 10 perc alatt felég a bőröm, ha nem vigyázok. Az este, az éjszaka, és a hajnal lehet az az idő, amikor kint tartózkodhatok. Este öntöztem, így a hajnal dolga lett a szederszüretelés.

A szeder és a meggy egyébként ajánlott a pigment hiányos embereknek, mert ezek a gyümölcsök védik a bőrt a káros UV sugaraktól.

Nem sok szedret találtam. Anya csodálkozott, és meg is gyanúsított, hogy bizonyára nem hajoltam le, mert alul a kis hajtásokon rengeteg szeder lóg és háromszor annyit kellett volna találnom, mint amennyi a tálba volt. Mondtam, a bokor közepébe is beálltam, de ennyi volt.

Aztán délután telefonált az én anyukám, hogy igazam volt, tényleg nincs több érett szeder a bokrokon, mert megnézte, nekem nem hitte… ami csak azt jelenti, hogy ellopták. Este aztán megint csörgött a telefon. Anya volt. Mondta szinte sírva: négy 17-18 éves fiatalt kergetett el a szederbokortól késő délután, akik a félig érett szederért letördelték még a zöldeket is.

- Kivágom! – mondta.

Rimánkodtam, könyörögtem, ne vágja ki a bokrokat a kedvemért, mert akkor még annyi szedret se ehetünk, amennyit most a tolvajok szürete után.

 

Tavasszal valaki letörte a meggyfa három ágából az egyiket, mert fát lopni volt a domboldalon, és csak a kert felől érkezve nem láthatta meg tettét senki. Anya vízbe tette az ágat, ami kihajtott, virágba is borult, majd belehalt. Aztán amikor roskadásig megtelt meggyel a két megmaradt ág, ismét jött valaki, aki a másik ágat is letörte, ami ráborult a beton falra. (Isten áldja Jancsi bácsit, aki azt a falat annakidején oda építette!)

Anya sírt. Én is.

Egyik oldalon a betonfal, másik oldalon az így megmenekült alsó kéreg tartotta a sérült ágat. Egyedül, de még anyával ketten se tudtuk megmozdítani, ezért hívtuk Attilát, aki csak egy haverjával tudta megemelni, én meg egy Y vassal előkészülve alátámasztottam, majd egy extra széles szigetelőszalaggal körbetekertem a sérült ágat. A fa, a gyümölcseit megérlelte, mintha hálából tenné, hogy megmentettük. Leszüreteltük. Meggybor lett belőle.

Azóta Tamásom feljebb emelte egy magasabb vassal és rögzítette a törés mentén. A fácska él, levelei nem hervadtak el.

 

A gazdag, aki életében nem fogott kapát, ásót a kezébe, akinek a bankszámlája dugig van, annak van pénze bérmunkásra a földjein (már ha becsüli annyira földet, hogy beveti és nem csak pázsitot meg rózsákat tart), és van pénze riasztóra, biztonsági őrre is. Ő tán még a rend őreit is megfizeti, szóval őt aztán nem érdekli, hogy mi történik a pénztelen emberekkel (akiket egyébként éppen ő fosztott ki – bocsánat azoktól, akik ez alól kivételek!), akik verejtékkel áztatják földjüket, hogy legalább néhány levesbe elegendő zöldségük legyen az év folyamán.

Azokkal meg aztán végképp nem törődik, akik segélyen élnek és nagyra vágynak, persze munka nélkül. Az elkényeztetésük megtörtént, és az első, akit meglopnak, az idős emberek lesznek, akik nem tudják megvédeni magukat, akiktől el lehet futni, akit le lehet ordítani, akit meg lehet verni.

Elitünk felelőtlen és végtelenül önző.

Nem fordít pénzt munkahelyteremtésre, egészségügyre, oktatásra, nevelésre.

Ezért olyan szennyes ma a világ.

 

Soha nem mondtam átkot senkire, ma már nagyon erősen kellett küzdenek, hogy ne szórjak átkot (mondjuk, hogy száradjon le a kezük   )az ingyenélőkre, akik… hangsúlyozom!… nem kizárólag azok, akik a más szedrét és meggyét, meg zöldségét ellopják, hanem azok is, akik nem teremtenek lehetőséget a tisztes megélhetésre, és nem nevelik munkára, becsületre a gyerekeket.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.