Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hetvenkét éves lett anyukám

2008.12.08

December 8. hétfő

 

Anyukámnak 3.-án volt a születésnapja.  Hetvenkét éves lett.

Az elmúlt hétvégén előköszöntöttük, most meg Attila behozta őt, meg apát hozzánk, és ismét felköszöntöttük egy finom tortával. Apukám persze nem sokat beszélt, amit tudott mondani az se minden esetben volt érthető, de azt értette, hogy anyát fel kell köszönteni. Végre mosolygott és vidáman járt körülöttünk. Ebéd előtt jobbára csak feküdt és szunyókált. Csak néztem, ahogy fáradtan szendereg a stroktól beszédét vesztett hős bányász, és eszembe jutott, hogyan voltam cselekvésképtelen, amikor szívkoszorú érre műtötték, hogyan hívtam fel az orvost, hogy hozza ki az intenzívről, amikor bedrogozták a tüdőműtétje után, hogyan etettem, amikor magáról szinte nem tudva feküdt a strokon. A soha nem szűnő fájdalom eszméletlen nagy teher. És talán még nagyobb lelkiteher mindezt percről-percre nézni, ahogyan anyukám ezt már két éve teszi. Mindig gondolnia kell a gyógyszerekre, arra, hogy melyik gyógyszert tiltottam le, mert apa teste tele lett kiütésekkel, és anya oly nehezen adta rá a fejét, hogy rám hallgat, mert hát az orvos írta fel és azt szedni kell. (Azóta a kiütések csak ritkán fordulnak elő, amikor mégis beadja a letiltott 3 gyógyszert, mert az orvos felírta és bántja a lelkiismeret, hogy ha nem adja, akkor nagyobb baja lesz apának. Ő még hisz abban, hogy az orvos mindent tud, és mindent jól tud, meg abban, hogy valóban érdekli, hogy mi van a betegeivel. Ennek persze így kellene lennie és tisztelet azoknak az orvosoknak, akik ezt így is érzik. De sajnos többen vannak, akiket mindez nem érdekel.) És krémmel keni, ha húzza a görcs a lábát, vagy az oldalát, és kenegeti, meg borogatja a karját, ha apa mutatja, hogy nagyon fáj. Találgatja, hogy mit akar mondani, idegeskedik, mert apa nem érti, mit kell kihozni a kamrából, hogy ha nincs hideg, akkor is úgy tüzel, hogy ajtót kell nyitni. És nem alszik mélyen éjszakánként, mert arra figyel, hogy lélegzik-e még a férje…

Anyukám alacsony, kicsi asszony. Erős. Erősebb, mint én. Pedig hát, nyilván mindenki azt mondaná, ha ránk nézne, hogy ez ellenkezőleg van. Képtelen úgy élni, hogy csak olvasgat, tévét néz, vagy rejtvényt fejt. Most is mondta, hogy felszedte a burgonya nagy részét a garázsban kialakított rekeszből, mert valami állatka, lassan mindet feldarálja, és akkor nem tud nekünk adni. „Azért dolgozok, hogy nektek tudjak adni.” Mondta tegnap is. „Engem már csak az éltet, hogy értetek dolgozzak. Nekem már nem kell semmi.” Mondtam neki, hogy hálásan köszönjük, mert már biztosan éhen haltunk volna, ha ő nincs, hiszen ha még a burgonyát, a hagymát, nyáron a paradicsomot, paprikát, az elrakott lecsót, és a savanyúságokat, meg a lekvárokat is mind meg kellett volna vennünk, akkor bizony a villanyszámlát meg a gázszámlát nem tudtuk volna kifizetni. Azt is mondtam, hogy azért most már jobban kímélhetné magát, mert valóban jó, hogy mindezeket kapjuk, de sokkal fontosabb Ő, hogy még nagyon sokáig megmaradjon nekünk!

Ő mindig úgy élt, hogy másokon segített. Tanulását a gyermekévei alatt dúló háború, és az azt követő mérhetetlen szegénység, a kemény, falusi élet akadályozta meg. A családban ő volt a második gyermek, mégis neki kellett elmennie gyári munkásnak már tizennégy évesen. Mindig azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy lelkünk azért jött ebbe a világba, mert küldetése van. Az első és legfontosabb, hogy tanuljunk, szerezzünk minél nagyobb tudást a világról és az emberekről, az ő életükről. Anya nem tanulhatott iskolában, de tanult az élettől. Tanul a mai napig is, hiszen ami csak a kezébe kerül, azt elolvassa. Legyen az IPM vagy Szabad Föld. És dolgozik. Soha nem tud nyugodtan ülni – csak akkor ücsörög tétlenségre ítélve, ha nálunk van -, mindig arrébb tesz valamit. A falusi élet azonban arra tanította, hogy másoknak is segíteni kell. Vagy azzal, hogy a szomszédnak is vásárol, ha a boltba megy, vagy azzal, hogy segít a veteményezésben, vagy azzal, hogy beköti mások sebét. Anya ilyen. Éveken át, kötözte például, a szomszédasszonya fekélyes lábát úgy, hogy azt soha iskolában nem tanulta, és még az időnként kijáró ápolónő is megdicsérte. Ez a segítségnyújtás ivódott bele lelkébe, adta át nekem, én meg a gyerekeimnek. Tőle tanultunk. El sem tudom képzelni, hogy ne törődjek azzal, mi van a másik emberrel. Igen. Ez több gond és több töprengés. Több aggódás és sokszor bizony kemény lelkiteher.

De lehetne másként élni? Lehetett volna úgy nyugodtan aludni, hogy nem állítottam volna meg azt a két asszonyt, akik egy harmadikat vertek a járdáig, a zsúfolt buszmegállóban? Mindenki csak állt, és nézte az eseményeket. Csak ketten, egy férfi és én gondoltuk azt, hogy ezt mégsem kellene engedni.

Ez is anyai örökség, és ez, sokkal, de sokkal több, mint bármennyi anyagi jólétet növelő hagyaték, melyet, ha távozom, itt hagyok, de a lelkembe beivódott segítőkészséget, bizalmat, megértést és szeretetet, magammal viszem, hogy szellemhazám gazdagítsam vele, ha eljön az utolsó perc.

Köszönöm Neked ezt is, mint ahogy az életet is köszönöm Neked, Drága Jó Édesanyám!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.