Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hit nélkül, vakon

2008.11.10

November 10. hétfő

 

Nem vesztem el, csak…

Sokan azt mondanák: sok dolgom volt.  És ez még igaz is. Tényleg sok dolgom volt. De ez önmagában nem indokolja, hogy egyetlen sort se írtam a naplómba.

Más baj van.

Nem az, hogy harmadika és hatodika között egy pályázatíró tréning elméleti előadásain ültem. Nem az, hogy postáznom kellett néhány Avana Arcképcsarnokot, vagy, hogy megbeszélésen voltam az alpolgármesternél, aki finoman szólva és gyöngéden szeretett volna tőlem gyorsan megszabadulni. (Kívánsága teljesült.De én ezen csak:-ek)

Nem az a gondom, hogy készíteni kellene a következő ACS anyagát a „Különleges” emberekről, és a jövőbe mutató megoldások netről való gyűjtögetésén túl, megszületett a fejemben egy novella ötlete és most azt finomítgatom, próbálom az érzéseket mások számára is érthető szavakká gyúrni.

Mégcsak azt se mondhatom, hogy az a "napló nem írás" oka, hogy beteg vagyok. Mert ugyan igaz – november 28-án megyek CT-re, hasi- és pajzsmirigy ultrahangra -, és ki tudja mi ez a féloldali nyomás a fejemben, meg a többi, amivel nem akarok senkit itt és most traktálni.

 

A baj máshol van.

 

Azon a bizonyos tréningen beszélgettem az előadóval, aki kutatóorvosként éveken át Francia- és Németországban dolgozott és akkor jött haza nagy reményekkel, amikor kicsiny hazánkban lezajlott a „rendszerváltás”. Ő mesélte, hogy kérdőíves felméréseket is végeztek a vizsgált reprezentatív csoportokon. Volt egy kérdés, ami arról faggatta az embereket, miért és mitől magabiztos, mi ad neki önbizalmat és hitet a jövőre nézve. Egy csomó dolog volt felsorolva, amiből választhattak a személyek. És az eredmény? Első helyen szerepelt a franciáknál: Mert Francia vagyok. Első helyen szerepelt a németeknél: Mert Német vagyok. A magyar felméréseknél még az utolsó helyen sem szerepelt, hogy: mert Magyar vagyok.

 

Bármerre nézek, magyar rúg magyarba, azután mások is ezt teszik. Elsőként a kormányunk, akikkel nem tudunk mit tenni. Tehetetlennek érezzük magunkat. A szép szóra nem hallgatnak. Pedig már két éve mondjuk neki, hogy mondjanak le. Építgetik maguk köré a rendőrállamot, meg a hatósági felügyeleteket, akik nem igen veszik emberszámba a többi Magyart. Zárolt számlákról hallani, hogy az emberek nem férnek hozzá a pénzükhöz, mert nem fizettek be egy „óriási” összeget, ami nem éri el a negyvenezer jó magyar forintot. Ezzel szemben kábítószerrel való visszaélés vádjával a bíróságról, a szünetben, simán meglép a vádlott. Órákig senkinek se hiányzik. Ezzel szemben magyarverésekről, magyarok gyilkolásáról, cigányok lelövéséről, milliárdokat felemésztő kampányokról hallok.

Sérült a Magyarság Tudatunk. Évszázadokon át a környező országok és saját magyarjaink sokat tettek ezért.

Megoldás, hogy olvassunk minél többet őseinkről, ismerjük meg a magyar ősi hitvilágot, tudjunk meg többet a magyar nyelv egyedülállóságáról, a magyar emberek sikereiről, tetteiről. És legyünk rá büszkék, hogy magyarok vagyunk.

 

Sajnálom, hogy senkibe nem tudok hitet önteni. Beszélgetni, írni tudok az életről, a hit fontosságáról. Félreértés ne essék nem a hivatalos/nem hivatalos vallásokról beszélek, nem is akarok vallási vitákba elmélyedni, annál is inkább, mert láttam, tegnap az egyik televízió csatorna hírműsorát. Mindenki láthatta a lelkészt, aki megverte a település postását. Mindenki láthatta a verekedő papokat. Ott verekedtek, ahol állítólag Jézus született.  Olyan blokkot kaptak a híradóban ezek a papocskák, ahol a panda maci születéséről, vagy a mesterséges megtermékenyítéssel született vízilovacskáról szoktak egyébként beszámolni a médiások.

 

Tessék mondani muszáj mindenkinek megbolondulni?

 

Maradjunk inkább önmagunk hiténél.

Tudok írni a szeretetről, az összefogás fontosságáról, a közösség mérhetetlen erejéről, amelyik nem tagjai erejével egyenesen arányos, hanem attól sokszorta erősebb.

Beszélni lehet. Olvasni is. Csakhogy ez nem elegendő. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia mindezekben azt a „kapaszkodót”, amely segíti.

 

Ha mondjuk, rájönnének az emberek, hogy első feladatuk önmaguk középpontjának meglelése, akkor keresnék, mert ugyanis csak és kizárólag ott kezdhető el az egyensúly megépítése.

A középpontunk, a lelkünk. Ha végre hajlandók lennénk elismerni, hogy lelkünk van! Meglelhetnénk elvesztett hitünket.

 

Láthatnánk, hogy gyökereinkben egyek vagyunk, hogy ugyanabból az anyagból gyúródtunk, mint amiből a csillagok, hogy lelkünk anyaga kozmikus.

 

Ha végre megtalálnák az emberek HITÜKET, ha a másik emberben megpróbálnák meglátni a tiszteletre méltót is (mert van ám, hiszen mindenki otthon lehet jó apa és jó férj), azt a pontot, amiben azonosak vagyunk egymással, amiben hasonlatosak vagyunk, amiben együtt kiválót alkothatunk és azt is, amiben mégis különbözünk.

Ez kellene ahhoz, hogy  mindenki megerősödjön, akkor nem engednének a „szétszakítom a népet” akaratnak, és meglátnák a valóságot az „egymásnak uszítom őket, csak hogy ne figyeljenek arra, hogy a sorsukról épp most döntünk” hátsó szándékát. Nem húzódnának a sarokba, és megállítanák a vandálokat, és nem égetnének zászlót, és átlátnának a ködösítőkön.

 

Közeledés, összefogás, szeretet. Csak ezek adhatják a megoldást a megnyomorítók ellen. Ez ad védelmet a káoszban és csak ez szorítja vissza azt.

 

Aki nem hisz önmagában, nem hisz a másik emberben, az bedeszkázhatja ajtaját, ablakát, amikor jön a tornádó, behunyhatja szemét, betapaszthatja fülét, attól a vihar – ha elég nagy -, még magasba emelheti a házát, és romba dönthet mindent, amit addig épített.

 

Az egyetlen járható út az ellentétek, a különbözőségek félretétele, és az összefogás.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.