Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HungaroCon élményeim: ez már nem beszámoló

2008.08.03

Augusztus 3.

A HungaroCon utolsó napjáról kellene beszámolót írnom. Bevallom, nem teszem. Egyrészt, mert úgy érzem, ez már nem sokakat érdekel, másrészt, mert őszintén szeretek írni, harmadrészt pedig eltelt egy hét. Az elmúlt hét, a H. Con utolsó napjával egyetemben fenekestül felforgatott lelkemben egy-két dolgot, melyek gyógyításra szorulnak. (Tűszúrások, melyek idővel begyógyulnak, mint minden seb, csak egy kis heg marad majd a helyén.) Ezeket a dolgokat leginkább fizikai állapot leírásával lehet legjobban leírni. Gondolok én itt olyan jellemzőkre, mint, amit az ember hosszú forgás után érez: „ki akarok szállni a körhintából… állítsa meg valaki a gépet!”

Hogy mik ezek a „felforgató” dogok? Van, hogy csak egy szó, pl. egy levél, hogy „szívesen”, holott még erőm nem volt a köszönet megírására, mert nem tértem magamhoz, még nagyon fáradt vagyok, még szédülök. Van, hogy csak néhány hiányzó üdítő, miután már adtam, de még kellett, mert tán (ezek szerint) kevesellték. (Nem nagy ügy, mégis „tű”.) Van, hogy csak titokzatos mosoly, amely elvár és nem hiszi, hogy ez a rendezvény soha még a 17 év alatt nem volt nyereséges, hiszen nem is azért szerveződik, mert célja az adni akarás.

Hagyhatnám is… most kellene befejezni az írást, és hallgatni!

Ma utazom Budapestre. Buszozunk egy nagyon nagyot Csabával. Ha már buszozunk, akkor összekötöm a kellemest a hasznossal. Találkozunk László Zoltánnal és a feleségével – ha az Égi Nagyhatalmak is úgy akarják -, és átadom a Zsoldos Péter-díjat.

Írtam Zoltánnak, hogy mennénk. Ő meg vissza, hogy vár, mert ezt írtam neki:  Az egyértelmű, hogy én a Stadiontól távolabb menni nem vállalkozom, ugyanis bolygóközi tájékozódásra tanítottak, így a  földi tájékozódási képességem, a planétán eltöltött csaknem félszáz év ellenére sem tökéletes, ezért nagy valószínűséggel eltévednék.”

Összehasonlíthatatlan persze ez, azzal, amikor a díjazott a rendezvényen veszi át a díját. Azt a meglepetést, esetleg még örömöt is – már akinek van öröme, mert sokan azt mondják nekik ez semmit nem jelent (mintha csak a boldogságérzet, valami szégyellnivaló dolog lenne), míg mások elmerik ismerni, hogy boldogok -, amit a váratlan dolgok ráültetnek az emberi arcra, nem lehet pótolni. Az megismételhetetlen. Nem vagyok én igaztalan! Én csak arról beszélek, csak úgy gondolom, sok ember számára egy életre bevésődnek ezek a pillanatok, és szeret emlékezni arra, hogy: igen, amikor Ő átvette a díjat, az arca sugárzott a meglepett örömtől…

Ha ez nincs meg, akkor az ember nem csak önmagától veszi el a megismételhetetlen élményét, hanem azoktól is, akik a díjátadáson ott ültek, és érezni akarták a perc mámorító örömét.

Ez a mostani helyzet más. Mondhatják, és mondják is – én is ezzel biztatom magam -, hiszen a nyertes élete nagy fordulópontja előtt áll. Valamelyik blogban azt írta, hogy a lakást kellett éppen átalakítani, mert hogy hamarosan jönnek az ikrek.

Egyébként nem igaz, hogy nem volt ilyen év, amikor egyik díjazott se volt jelen. Volt már ilyen. Amikor a regénykategória nyertese megtudta, hogy nyert, másnap kétségek között tépelődve eljött a rendezvényre, és mindaddig, amíg át nem adtuk Neki a díjat, azt hitte, valaki a bolondját járatja vele. A novella kategória nyertese, külföldön tartózkodott, de amikor hazaért, boldogságtól sugárzó leveleket írt. Azóta is őrzöm.

Sokat számára bizonyára érthetetlen, miért fáj ez nekem. Gondolhatja bárki rólam: „Sült bolond”. Igen lehet. De nem tudok változtatni, olyan nagyon jó a győztesekkel együtt sírni, és együtt nevetni! Mert jönnek ám, az unalmasabb, dolgosabb hétköznapok, amihez leírhatatlan erőt adnak ezek az emlékek.

Egy-egy ilyen 3-4 napos rendezvény azért hoz némi szomorúságot is. Ilyen dolog, amikor a rendező magára marad (ez a végtelen magány és üresség, mert mindenki elment, aki számít. Szinte.). Fáradtan ül, és emlékezik. Mindenkit sorra vesz, akivel találkozhatott és ráeszmél, hogy Ő sem, meg ő sem, ja és ő sem köszönt el, amikor véget ért a rendezvény. Minden évben akad egy-két „éppen, hogy elértem a buszt” rohanó, de hogy őszinte legyek, ebben az évben feltűnően sokan „rohantak”. Ez bizonyára egy ilyen év. A rendező viszont töpreng, hogy mit rontott el. Mert azon töpreng. Nekem elhihetitek. Miért nem köszönt el? Nem tetszett a rendezvény? Rosszul érezte magát? Vagy ennyire mindenhol voltam és sehol, hogy nem talált meg? És nem csak a jó barátok, a Zsoldos-díjasok is köszönés nélkül mentek el. Hát persze, hogy eszembe jut a személyiség-lélektan, ami azt írja le: hiányzik a szavakba öntött simogatás…

Nem vagyok én olyan erős, mint amilyennek kinézek!

És némi sebet hagynak az olyan dolgok is, amikor a rendező hátát elég nagynak mérik – ami tényleg igaz, ígérem, megpróbálom lefogyasztani! -, és gondolják, elfér rajta még egy-két ostorcsapás. Melyik is az? Hát, amikor a nagy nyilvánosság előtt igaztalanul vádolják a szegény párát. Mindannyian másként vélekedhetünk ezekről a dolgokról, de azért… ha én vagyok a helyében, még ha igaz is lett volna, hogy rossz időpontot kaptam, és akaratlanul késtem, bizonyára más hazugságot találtam volna ki. Valami apró füllentést, ami senkit nem bánt meg, engem is kiment a helyzetből, de semmiképpen nem hozza méltatlan helyzetbe azt, aki bűntelen.

Különbözünk. Persze, ez igaz. Van olyan ember, aki magára vállalja, van, aki nem. Vannak, akik mindenkit mentenek, és vannak, akik nem nézik semmibe, ha a másik dolgozik. Végül is, ezt is ki lehet heverni. A kedvem annyira végtelenül jó volt, hogy amikor levágott belőle valaki egy métert meg sem látszódott. Mert ugye egy vendég, az vendég, és mit számít egy méter, a végtelenhez mérve…?

 

Bródy János

Semmi sem tökéletes

A végtelenhez mérve semmi se tökéletes
Az ember nyughatatlanul mégis mindig keres
Az örökös vándorút véget soha nem ér
S ha nincsen gyökered - elvisz a szél

Mindenkinek vannak különös vágyai
De felelősséggel tartozol, ha számít rád valaki
Lehet belőle száz is, az az egy többet ér
S ha elfelejtenéd - elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi a lelkünk
De Te is tudod, hogy kimondhatatlan

A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk
A csillagévek óráin egy perc az életünk
Az ember önmagában semmit sem ér
Ha nincsen barátod - elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi a lelkünk
De Te is tudod, hogy kimondhatatlan

Minden sivatag egy kutat rejt valahol
S ha lelked mélyén rátalálsz, már nem csodálkozol
Az ember ezen a Földön csak egyszer él
S ha nincsen barátod – elvisz a szél

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vastagz@gmail.com

(pippin, 2008.08.03 07:00)

Drága Ildikó!

Itt is a bocsánatodat kérem, amiért nem sikerült tőletek illően elbúcsúznom. Több ilyen nem lesz, és most sem ez volt a szándékom. Tudod.
Egyébként semmi okod a kesergésre, egy nagyszerű HungaroCont sikerült összehoznod. Csak a szépre emlékezz! Én is azt teszem.