Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten előtt egyformák leszünk

2010.06.22

2010. 06.22.

Előbb csak percekre, majd órákra végül napokra duzzad az a fizikailag nem érzékelhető elkülönülés, amely egyre inkább meghatározza életem. Az életnek olyan apró, semmitmondó mozzanatai váltják ki ezt, mint: valaki hátratett kézzel tartja a szatyrát, vagy egy babakocsit toló kisfiú jelenik meg édesanyjával a postán. Az ezrediket, vagy a számtalan ezrediket élem már, de megszokni soha nem fogom, ahogyan Csaba ajka megremeg, idegesen csipkedi kezeit, hangja szinte sikolt, mert az emberek se szokták meg és fáj a tekintetük, amely vagy értetlenséget, vagy valamelyikünk iránti ítéletét tükrözik. Ilyenkor szinte megáll a világ, mint a filmeken a lassított felvételen közeledő golyót, úgy látom a futó gúnyt, a becsmérlő mimikát, vagy a rökönyödött döbbenet felvillanását. Ahogyan keresik mások hasonszőrű jeleit. Talán minden ezrediknél eltörik ez a tükör, mintha nem is a része lennék, eltávolodok és mintegy különváltan, távolról személem a világot, a benne folyó versenyt, a hatalomvágyakat, a szerelem villanásait, és az értelmetlen ide-oda futkározást az élet térképén.

Ilyenkor határozottan érzem, hogy Isten előtt állok, csak nézzük egymást, én sem, ő sem szól, de tekintetéből tudom, mit mond: „Csak nézz körül nyugodtan! Ezért kaptad ezt a pillanatot, akár a végtelenig is eltarthat, ha akarod. Tőled függ, hogy megbocsájtasz, vagy visszalépsz! De bárhogyan is döntesz nézz vissza önmagadra! Emlékezz arra, aki voltál és ismerd azt, akivé lettél! Hát nem azt mondtad nekem 1977 őszén, hogy boldog akarsz lenni?”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.