Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KIVETETTEN

2009.06.14

Június 14. vasárnap

 

Nálunk másképp működnek a dolgok, mint egyébként szokott egy átlagos családban. Nálunk vannak a könnyek, meg a mosoly. Szinte együtt, egy időben a kettő. Nehezen viselhető ez a kettős állapot és ettől mindannyian végtelenül fáradtak vagyunk. Fáradtak vagyunk, amikor nem néznek (nem mernek) szemünkbe az emberek a játszótéren, és csak odakiáltják, hogy:

- Vigye már innen ezt a gyereket, mert nem engedi a kislányt a mászókára és fél tőle a kicsi!

És már el is indul az ellenkező irányba, arra se méltat, hogy rám nézzen, talán, mert fél, hogy meglátja szememben a szív fájdalmát. Talán sejti, hogy ha neki mondanák ugyanezt az övéről, akkor a másiknak szeme se maradna, és félti a sajátját, hátha én is hasonló vagyok.

Nálunk másként zajlanak a dolgok, mint egyébként egy átlag családban szokott. Nekünk lehet azt mondani a töménytelen elmaradt tanítási óra után, hogy:

- De Ildikó! Értsd már meg, hogy itt másik háromszáz gyereket kell tanítani! Értsd meg, hogy… vedd már tudomásul, hogy … nem tudjuk helyettesíteni…, egyébként is elmaradhat az órák tíz százaléka... (a heti 8 órából, 0,8) :-(

És tudomásul vesszük, hogy a mi gyerekünk a miénk, még akkor is, ha mások nagyon, de nagyon „rosszul szeretik” őt! Mert állítólag szeretik. Csak éppen nem érdekli őket, hogy a jövője alapjait vájják ki. Várják a megértést, mert nekünk már úgy is mindegy, nekünk már egyébként is „befellegzett”! Hogy még egy kicsit ők is rátesznek  kárunkra egy csöppet, az nem is oszt, és nem is szoroz.

Nekünk mindenki helyett szeretni kell, akik képtelenek rá. Az egész világgal szembe kell mennünk, mert kirekesztettek lettünk. Egyik napról a másikra kivetett magából minket a társadalom, mert autistává lett a gyermekünk. A hátunkra dobtuk a végtelenített kínt, hogy elölről ne látszódjék.

Nálunk másként történnek a dolgok, mint egy átlagos családban. Nálunk van tartósan beteg, nálunk van tartósan munkanélküli, és van méltányossági gyesen lévő. Nálunk a nagypapa strókot kapott és három éve nem tud beszélni, a nagymama meg ápolja, és képtelenek vagyunk egymáson segíteni. Senki nem tudhatja, hogy ez mekkora fájdalom… Nálunk a papa 72. születésnapjára végre életében először kapott egy hatalmas dobostortát (micsoda öröm, meg tudtuk venni!) és a számgyertyát elfújta, amit örömmel vettünk, mert nála még ez is nagy szó.

Nálunk nem pörögnek úgy a dolgok, mint az átlag magyar családban, hogy meggondoljuk magunkat, és csak úgy elutazunk, mondjuk Budapestre. Csak gondolunk egyet és kirándulunk… Nem! Ez nem lehetséges!

Ki tudja miért zavarja az autistát még az is, ha kétszer kell lebuszozni a városközpontba?

A becsület, az őszinteség, a tisztesség ma már semmit nem ér. Ebben a világban elmélyült a fertő! Ezek már nem jelentenek semmit. Nem tartozunk senkihez, mert komolyan vettünk emberséget és együvé tartozást, de a világ kivetett mindent magából, amiben hittünk. Hittük a toleranciát, a hivatástudatot, a felelősségvállalást, az önzetlen szeretetet.

Hittük, és  elbuktunk.

Nincs „Én vagyok”!

Csak a végtelen sötétség ...

SZERETNÉM MEGTÖRNI JÉZUS  NEVÉBEN KIVETETTSÉGÜNKET!

BÁR LENNE HOZZÁ JOGOM!

MEGTÖRÖM.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.