Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni...

2013.06.28

 

Június 29. szombat (Etes)

Érezni és érzékeltetni..

 

Hajnal van. Nem korán. Én mégis a naplementére gondolok, mert, ahogy a Napot eltakarja szép lassan a horizont, ez az etesi, lágyan ívelő domb, úgy tűnik szép lassan el belőlem a remény, hogy még ölelhetem a lányom.

Mint színes, víg táncba kezdő, a léggel összeolvadó, szétpukkanó szappanbuborék, gyermekkorom álmai is sorra úgy porladnak szét és kúsznak a végtelenbe.

 

Itt, a régi korszakom vastag vályogfalai között, elmúlt illúzióim még fel-felsóhajtanak, mint az életet lassan elhagyó haldokló.

Még felrémlenek a domboldal szánkázásai, ahol mára durva gaz és gondozatlan bokros, és mindent elfoglaló akácos nőtt a puha fű és vadvirágtenger helyén.

Még felkacagnak bennem a tavaszi vágták a virágzó domboldalon, a cserebogár-vadászatok, ide-ide pattannak a ruháinkból kiszedett bogáncsok, mit összegyűjtöttünk a meredekről legurulásainkkor.

Még ide mosolyog a bokorágakból szőtt kalyiba képe, Gábor, a legjobb barát is, akivel felástuk képzelt-régészként a domboldalt és ugráltunk örömünkben, amikor színes összeolvadt üvegekre leltünk.

Álmodozással teli, felhőtlen életünkre, mára óriási fekete pecsét került, melyet gyászszalaggal kötöttek körbe az évek.

Borzolt hajunk, koszos kezünk, sárgolyóval vívott képzelet-háborúink, padlásmeditációim magánya, most csak egyetlen percig engednek mosolyogni, mert szellemem szól: „Akkor még csak nem is sejtetted, hogy a rád váró jövő szívedet darabokra tépi.”

Ki gondolta volna… senki a helyembe, hogy meggyötört leszek, amikor nyári estéken a ház takarásában, a hatalmas gesztenyefa sötétet adó árnyékában, epekedve csodáltam a csillagokkal hintett eget, azt, ahonnan képzeletem szerint jöttem, hogy egy napon ajándékként kapok a két fiú mellé egy tündéri lányt, de akit aztán elragadnak gonosz kezek!?

Most, ha felnézek az égre, epekedek megint, de azért, hogy mehessek és soha többé ide vissza ne jöjjek!

Amikor Sanyi bevéste a házunk melletti fába a nevünket a szívbe, még nem tudtam, hogy nem sokáig tart a szerelem, és nem sejtettem, hogy létezik olyan lélek, amelyik képes átkot is mondani és életem „háza” romhalmaz lesz.

Akkor, amikor a létra tetejéről szalmaszállal fújtam egymás után a szappanbuborékokat csodálva színük, táncuk-repülésük… akkor még nem sejtettem, hogy lesznek gyerekeim, és hogy a világszokással minduntalan szembemegyek.

Nem gondoltam… rémálmom se volt róla, amikor éveken át ölelhettem, vele sírhattam, vele nevethettem… hogy nem látom menyasszonyként a lányom, nem dajkálhatom kicsi lányát…

De az életem más lett. Nem olyan, miről álmodik a lány.

Nem, hogy menyasszonyként nem ölelhettem, de szemfedőjét se emelhettem, hogy holtában egy utolsó csókot leheljek arra a szájra, mely millió csókjával életem vidította.

Ma már, vágyi-mákat küldök Istenhez…

Előtte naponta térdepel lelkem…

Ha hozzá megyek, és imáimmal zaklatva könnyeimmel áztatom a végtelen űrt, van, hogy levegőt se veszek, míg csak testem ösztöne fel nem visít: oxigént!

Szemem tágra nyílva keresi Isten légrezdüléseit, míg szemem kiszáradva, porosan nem követeli a pislogást.

Lábam, mint gyökeret vert fűz, bénán, döbbenten áll és agyam halmozza egymásra ugyanazt a kérdést: ez hogy történhetett?

 

Keresem életem bűneit, hol lehetett benne gonoszság, de semmi ilyet nem lelek. Szeretetet látok, igazságkeresést, ami nem volt önző, hanem másokért is, a többi emberért történt…

 

Ki gyilkolt, másokat leigázó, kifosztó, ki hazugságot hazugságra halmoz, ki embertársait kínozza, aki elveszi másoktól a reményt is… az érdemel ilyen soha el nem múló kínt!

 

A régi álom-vár, melyet megértő, segítő szeretetből építettem, romokba hever, köveit hordja, aki éri, segítőjük a múló idő, a felületes, nemtörődöm bevett szokás, az erkölcstelen életet ajnározók…

 

Kérdéseimre senki nem felel:

Ki rabolt ki?

Miért nem védtél meg Istenem?

Miért? Istenem! Miért?

 

img_0009.jpg

Június 27. csütörtök

 

„… megérteni és megértetni…”

 

Hétfő óta nem voltunk Csabával sétálni, az esőzés miatt a játszótérre se mentem el vele. Igaz ez utóbbi látogatásáról már próbálom leszoktatni. Annyit elértem, hogy a játszószerekre már nem megy fel, csak a kosárlabdáját rúgja, vagy járkál vele, feldobja és elkapja.

Egyedül, mert kortársai már nem a játszótéren töltik az idejüket, de ha töltenék, akkor se tudnának vele kapcsolatot teremteni. Olyan gyerek nem született a környékre, akinek lenne annyi türelme, kitartása, hogy Csabámat kommunikációra bírja.

Van egy egyezségünk is: amint betölti a tizennyolcat, már csak a focipályára mehet. Addig még van három hónapunk.

A városba is csak egyszer voltunk, amit imád, mert buszozunk és oda meg vissza előszeretettel vegyül el az emberek között.

Tegnap végre rávettem magam, hogy a körúton körbe megyek vele. Kellett pár dolog a boltból, hát elsőként oda tértünk be. Amikor a pénztárhoz értünk Csaba kislisszant. Mindig így szokta, mert akkor már nem fél a kutyáktól tudja, hamarosan megyek utána. Talán a biztonságérzete lesz nagyobb. Amíg a szatyorba pakoltam, meg még vagy 2 percig utána, beszédbe elegyedtem a pénztárossal. Mondtam neki, éppen annyi pénzem maradt, hogy befizessem a villanyszámlát a postán. Panaszoltam, mennyire furcsa, hogy mióta bevezették a rezsicsökkentést a szolgáltató előbbre tette a befizetések időpontját, olyan időre, amikor ebben a kicsi hazában senkinek nincs fizetése. Mintha nem is a saját hazánkban lennénk. Az idegenek nem tudják csak mikor szoktak a cégek fizetéseket osztani. Találgattuk, hogy tán azért tette a hónap 25. napjára a fizetési határidőt, mert éppen hogy nagyon jól tudja, nem tudjuk befizetni és tervezi, hogy a késedelmi pótlékkal esetleg visszaszerezheti az elvesztett 10 százalékot.

Mivel már negyedik napja én is csak Csaba társaságát élvezhettem reggeltől estik, kicsit jó volt beszélgetni. Bevallom.

Mire a boltból kiléptem Csaba már a posta előtt, egy alacsony nőre mutogatott, aki a négyéves háromkerekűn ücsörgő gyereke fölé hajolt.

Az én autista kicsi fiam egész testén látszódott: feszült és kavarog benne az egész, érthetetlen világ. Gyors egymásutánokban, többször ismételgette:

- Mi a te neved? Józsi néni? Ez a neved? Mi a te neved…

Odasiettem. Megöleltem, de kisiklott annyira feszült volt.

Tudtam, hogy az asszony nevét szeretné megtudni, de a nő se nem nézett rá, se nem válaszolt neki és nekem se. Próbáltam Csabát megnyugtatni, mondtam, hogy valószínű a kisfiú neve Józsi.

Beszéltünk már arról, hogy le kell szoknia mostanság rendszeres szokásáról, hogy néhány embert kipécéz magának, és nekik bemutatkozva a nevüket kérdezi. (Megtanulta már tőlünk, hogy illedelmesen köszönni kell, bemutatkoznia illik, és csak utána kérdezheti: Téged hogy hívnak, vagy amit az apja tanított neki: Benned kit tisztelhetek?)

Egyébként érdekes, hogy nem mindenki nevére kíváncsi, csak azokra, akik bensőségesen beszélgetnek, vagy anya, apa és gyermeke kelti fel az érdeklődését. Csak sejteni tudom, hogy ezzel pótolja valamennyire a közöttük való átugrást, amiről sikerült leszoktatni. (Ez az a bizonyos ezüst szálas összeköttetés, ami Csaba szerint láthatatlanul van az emberek között.)

Hiába is mentem oda, hiába mondtam, hogy: az Ön nevét szeretné megtudni. Az asszony rám se nézett. Egy villanásra arra gondoltam talán nagyot hall az asszony, annyira nem vette figyelembe a szavaim. De ha úgy lett volna, akkor is néznie kellett volna, hogy szájról olvasson.

A hölgyike e helyett elsietett a bicajozó gyerekével együtt és nagyokat nevettek mindketten. Akkor feltornyosult bennem a harag. Nem tudtam legyőzni. Utólag már tudom, hogy meg kellett volna őriznem a nyugalmam, de Csaba nem nyugodott bele és beroggyantott térdekkel (érdekes ez a tipikus hajlított hát, és térd állára, amikor ideges) utánuk sasszézott. Visszaparancsoltam elég nagy hangerővel, és közöltem vele, hogy senki nem köteles neked megmondani a nevét.

(Máskülönben, aki ilyen az nyugodtan hazudhatna, mert Csaba még órák elmúltával is arra akart rávenni, hogy adjunk nevet a néninek. A valódi neve tehát nem izgatta voltaképp, csak megnevezni akarta.)

Amikor már Csabára veszekedtem, a nő és a gyerek kacagva visszanéztek. Akkor elvesztettem azt a józanságot, amit régóta próbálok magammal vinni, ha kilépünk otthonunkból. A nő után kiáltottam: „Azért nem kellene a gyerekemet kinevetni, mert senki nem tudhatja mi lesz a gyerekével pár év múlva!”

Rosszul esett, na; de nagyon.

A postán egy férfi állt előttem, aki, amikor beléptem, jó nagy hangerővel közölte velem, hogy már kétszer meg lett mondva a gyerek neve. Gondoltam rögvest, hogy a férj. Elmondtam, hogy sajnos Csaba autista, akinek rossz az arcfelismerése és a névmemóriája.

Az volt erre a válasz, hogy a gyereke fél Csabától. A gyereke, aki négy éves.

 

(Mellékesen tájékoztatom a kedves szülőket, hogy a négyévesek nagyon bátrak. Csak attól szoktak félni, amitől a felnőttek mondják nekik, hogy félni kell, vagy ha nem mondanak semmit, akkor megérzik és visszatükrözik szüleik félelmeit.)

 

Mondtam, most az asszony nevére volt kíváncsi, de mivel nem mondta meg, Csaba nagyon ideges lett.

Erre kaptam meg a beosztásom, hogy:

-         Akkor nem kell egyedül hagyni.

-         Mit kellene tennem? – kérdeztem. – Láncoljam magamhoz?

 

Felrémlett előttem egy kép a pórázon vezetett kutyákról, és a vérnyomásom a kétszázhoz közelített.

-         Hogy nem lehet megérteni, hogy fél a gyerek, a faszomba!

 

Szó-szó. Ez a „nemes” testrész emlegetése azért már nem kellett volna. Közöltem, hogy szégyellhetné magát, de erre ő még inkább ordított és én kitörtem, hogy nem elég a sok baj, hogy meghalt a lányom, még a fiam is kiutáltatik a társadalomból. Addigra álltak már mögöttem még ketten és a hölgyike is visszabicikliztette a gyerekét és betódultak a postára, gondolom megvédeni a védtelen férjet.

-         Mi a gond? – kérdezte fenyegetőn.

-         Semmi – feleltem. – Összevesztem a férjével, nem akarok még magával is összeveszni – közöltem vele.

-         Nézze és tolerálom a maga gyerekét a játszótéren is…

-         Köszönöm! Igazán hálás vagyok – vágtam a szavába, akkor már sehová nem néztem és nem is hallottam már semmit.

Megszűnt a külvilág. Csönd lett lelkem legmélyén. A két, vitába becsöppent asszony is néma maradt, minek is folynának bele dolgokba, ami kezdetéről, okairól fogalmuk nincs. A postás is a csöndet választotta. Valamit mondott a férfi és valamit mondott a nő, a négyéves meg csodálkozva nézett fel ránk.

Akkor döntöttem úgy, hogy ez itt a finálé.

 

Muszáj volt… mert ha részemről hála és köszönet jár azért, mert tolerálják a gyerekemet, azt a gyereket, aki előbb üti meg önmagát, mint leüssön egy legyet… ha érdemrend jár azért, mert még nem zavarták el a fiam a játszótérről, vagy nem ürült ki, amikor mi ott megjelenünk (amire régebben volt példa nem is egy alkalommal), akkor nincs miről beszélnem többé.

Egyetlen szót se kell szólnom, mert kár minden hangért… főként nem túlerővel szemben, olyan túlerővel, akik meg vannak arról győződve, hogy kiváló emberek, és akik szerint, az olyan tolakodó gyereket, aki megszólítja őket és a nevükre kíváncsi, aki gyanúsan mutogat, azt pórázon kell tartani és nem szabadna emberek közé engedni.

Megértettem, ám megértetni nem tudtam.

Kudarcként éltem meg.

 

Amikor üres lett a posta, csak akkor mentem vissza befizetni a csekket.

 

Június 24. hétfő

 

“Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni…

 

Így kezdődik.

Itt és most szeretni. Ez kell. Ez adatott.

Ebből az anyagiasult világból még soha senki, semmit nem vitt magával. Még az evilági testét is hátrahagyta.

Amit elvitt, az a mi érzékszerveinkkel (amit érzékszerveknek a tudomány elismer), nem érzékelhető.

El lehet vinni a tudást, megélt életének gondolatait, érzéseit, bölcsességeit, barátságainak tiszta érzéseit, a világ csodálatát, mindeniránti szeretetét és… mindezek ellentéteit. Mert világunk az ellentétek egysége és minden kín, fájdalom, a harag, a gyűlölet, az utálat, vagyis a jónak a hiánya, ezek is érzések, melyeket a lélek a maga épülésére használhat.

A teste halála után a lélek bizonyosan tisztába van vele hol hibázott, mikor hagyta ki a „látás” és a másokkal való „láttatás” lehetőségét. Mikor hunyta be a szemét, és nem akarta észrevenni a megbújt igazságot, és mikor volt bátortalan felszólalni érte.

Nem lehet, hogy vége legyen mindennek a test halála után, mert akkor élni nem érdemes. Kell, hogy legyen a végtelen. Kell, hogy legyen egy ismeretlen anyagú világ, ahol ismeretlen anyagú lelkünk beszámol a testben töltött életről!

Mindezek a szépségek és kínok, min mi itt keresztülmegyünk, csak akkor kap értelmet, ha létezik egy hely, ahol tapasztalataink hasznosakká válnak.

Bizonyos, hogy a lélek elmeséli:

„… tudom már mikor nem gondolkodtam, mikor hagytam magam elbutítani, megfélemlíteni, amikor megingott hitem, mert lusta voltam, gyáva, és féltettem azt, amit ide nem hozhattam el…”

Szeretek látni.

Szeretném megmutatni!

Itt és most érzem a bőröd kicsi fiam. Szeretném örökre bevésni emlékeimbe mennyire jó is, amikor ölellek! Ezt magammal kell vinni, bárhová megyek, bárhová kerülök!

Érezni ölelésed jó.

 

Hallani csodás, ahogy fülem csiklandozza lélegzeted. 

 

Kezed, kezem.

Egyenes hátadon tenyerem. Érzések tömkelege áraszt el és szívom magamba illatod… ez te vagy… az én kicsi fiam. Egy csoda vagy, egy megismételhetetlen pillanatban.

Itt és most.

Mert minden pillanat tovaszáll. Minden szívdobbanás előrehaladás a jövő felé, és távolodik vele az előző pillanat. Csak a lélek az, amely megőrizheti… örökre. Agyam elbutulhat, tönkre mehet és elfelejtheti a tanultakat, de a lelkem, az soha.

Kiröppenhetek a világűrbe, eltávolodhatok millió kilométerre, de az érzéseket, ölelésed emlékét, szívdobbanásaid ütemét, szusszanásaid, mozdulataid mind-mind magammal viszem, és ott leszel velem, bennem örökkön örökké.

 

És… ugyanígy viszem magammal a kínt is, hogy ha majd odaát leszek, se feledjem, milyen a hiány… micsoda borzadály, amikor vesztesként álltam Isten előtt, kit még nem láthattam, csak lelkemmel érezhettem, hogy a lányom… az egyetlen lányt, akik ajándékba adott nekem… és elvette életét valami szörnyszülött… így már nem érezhetem.

Lelkem szeret. Szeret látni, és szeretné megmutatni mindenkinek, hogy szeretni úgy is lehet, ha már nem foghatom, nem ölelhetem, nem hallhatom…

Június 20.   

Próbálom leírni. Nem megy. Pedig akkor, ha tudnám, tán rendeződnének kusza gondolataim…


 “Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és felröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni – és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás.” (Tatiosz: Életbölcsességek)

Fenti sorokra akkor leltem, amikor Anett névnapjára kerestem egy hozzá, az ő valójához közel álló idézetet. És nem csak neki leltem… lám! Én is „tanítást” kaptam! 

Az élet, s benne a szeretet nem csak rólunk, és nem csupán a családunkról szól. 

 

A mindennapok igazi harcosai tudják, hogy életük célja nem a szűk magánéletben rejlik, az csak a kiinduló pont, a biztos menedék. Innen indulunk segíteni másoknak élni, és ide térünk vissza, amikor véget ér a nap, és manapság – sajnos -, gyakorta elmondhatjuk keservünk: ma megint gyanakvókkal találkoztam, akik nem hiszik, hogy életem róluk is, értük is szól.  

Szóval nem értem. 

A segítő kéz, a mosoly, a jó szó eltávolít. Miért?

 

 

Tán azért, mert már oly sokszor kihasználták, becsapták, hogy már nem mernek hinni az önzetlenségben, a jó szóban, a kedvességben, az igazság győzelmében? 

Azt nehéz lenne elmondani, hogy mit gondolnak mások, ha nem mesélnek róla. Csak azt tudom biztosra, amit én érzek, amit én gondolok. Miről-másról, és kinek másnak a nevében beszélhetnék?  

 

 

Próbálom leírni… de még nem megy…

 

Június 21.

 

Milyen kapcsolatom van a létező, érzékszerveimmel is érzékelhető világgal, amikor éppen csak kikelve az álmok világából, a tudatra ébredésnek a határán, csak nagyon apró tévedéssel, de meg tudom mondani mennyi az idő?

 

Hogyan lehetséges, hogy minap pontosan megéreztem, amikor Tamásom kiugrott az ágyból, hogy attól fél elaludtunk, és ki nem mondott kérdésére válaszoltam: Nem. Még nem lehet több négy óránál, maximum fél öt van?

 

Hogyan történhet meg, hogy Attilára gondolok, hogy hol jár, mit csinál, aztán nem telik bele fél perc és csörög a telefonom, ő hív?

 

Mivel magyarázható, hogy irtózatosan fájni kezd a csípőm, közvetlen oka, semmi, hisz nem terheltem, aztán beszélek anyával telefonon és elmondja, hogy aznap éppen abban az időben, amikor éreztem a fájdalmat rosszul lépett és megfájdult a csípője?

 

És az mire utal, ha megyek az utcán és egy ismerősöm jut az eszembe, aztán öt perc múlva szembe jön velem?

 

Hogyan történhet meg, hogy mosogatok, gondolkodom, hogy mikor tudnánk kimenni a temetőbe, mire Csaba, aki a szobában játszik, ki szól, és kérdi: Ma kimegyünk a temetőbe?

 

Jó volna tudni, mi történik olyankor a világban, amikor napközben rám tör a nyugtalanság, a lelkem szorong, eluralja valamiféle kényelmetlen érzés, ami leginkább ahhoz hasonlítható, amikor szorít a ruha, vagy a cipő! Olyan érzések vándorolnak akkor bennem, mintha valaki rosszallóan rólam beszélne.

Honnan tudjuk?

 

Gondolom a tudósok erre is gyártanának valamilyen ésszerű magyarázatot, amivel visszanyomnának az anyagba, melyet szerintük csak és kizárólag kémiai elemek tömkelege határoz meg, és elvetnék érzéseim, amely azt súgja: létezik egy még fel nem tárt, el nem ismert isteni középpontunk, amely valamiféle láthatatlan, ismeretlen anyagú kapcsolatszállal hoz információkat a közeli jövőről, illetve amivel „meghalljuk” mások gondolatait.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.