Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Levélözön után...

2008.11.30

November 30. vasárnap

Kedves Barátom!

Azt írtad legutoljára, hogy: „most rengeteg a dolgom, de majd írok”. Én meg vártam, hogy kevesebb lesz a dolgod, vagy szakítasz egy kis időt arra a bizonyos levélre. Ha kicsit is ismersz, akkor tudnod kell, nem szeretek tolakodó lenni. Vártam hát. Azt nem mondom, hogy türelmesen, mert ahogy telt az idő, egyre többet gondoltam arra, hogy talán csak el akartál „hárítani” és igazából már unod a levelezést. Ezt éreztem, hiszen többször is írtam, hogy mi van veled, de a válaszok mindig igen szűkszavúak voltak. Másoktól érdeklődtem, hogy mi van veled, de ők is csak annyit mondott állandóan, hogy vállalkozásba fogtál és éjszakánként érsz haza. Gondoltam, akkor hagylak, mert a vállalkozást beindítani, főleg az első hónapokban, nem kis munka.

 

Tegnap szólt valaki, írjak Neked. Mivel tegnap egész nap anyáéknál voltunk, majd amikor hazaértünk, Marika telefonált, majd skynem kerestek (Egyiknek irkáltam, a másikkal beszéltem  ) közben letöltöttem a leveleket … a gyerek 6-kor már itt rágta a fülem, hogy éhes … hétkor kapott is enni szegény… közben egyenként olvastam a leveleket   … hol sírtam, hol meg dühöngtem … volt, amit nem értettem, mert  a levelek valami ismeretlen káoszelmélet szerint sorakoztak fel előttem.  Este már nem volt időm írni, és nagyon fáradt voltam.

 

Ami azt illeti, sokat káromkodtam tegnap. Igen szégyenlem. Sokkal jobban kellene állnom a sarat, és többet kellene nevetnem, amikor hülyeségek nyilvánulnak meg a listán, mert nagyon közel áll a tudatomhoz az elmúlás ténye. (Mivel sok a probléma manapság a testemmel, nem akar úgy működni az istennek se, ahogyan szeretném!) És amikor így tekintek az életre, akkor egy csomó mindennek az „éle” eltompul. Mindezek tetejében többször választani kellett mostanság aközött, hogy étel vagy számlák kiegyenlítése, illetve ruhanemű vagy számlák kiegyenlítése (?). És akkor még nem is beszéltünk az olyan szívbemarkoló tényekről, mint az autizmus jelenléte. Mert ugyebár itt van egy gyönyörű gyermek, aki 7. Osztályos és hamarosan jelentkeznie kellene továbbtanulásra, szakmát kéne választania, meg kellene alapoznia a további életét, hogy ha majd a testem végérvényesen „beadja a kulcsot”, akkor Ő tovább tudjon élni.

 

Tehát az életnek ezen a szegmensén, én másként szemlélem a világot, illetve hát nem is tudom más szemszögből érzékelni. Nehezen persze behelyezkedek mások életlátásába, több-kevesebb sikerrel.

 

Helyzetemből adódik, hogy vannak dolgok, melyek számomra egészen kicsike lényeggel bírnak. A harcom, a fájdalmaim, sokmindent lényegtelenné degradálnak. Sokszor érzem azt, amikor beszélget velem valaki és panaszkodik, akkor csak elmosolyodok belül, és azt látom, mennyire könnyű az élete, és ő, ezt nem tudja. Olyankor biztatom ezeket az embereket, próbálok lelket önteni beléjük. Általában sikerül is.

 

Nagyon nem szeretem a veszekedést, mások becsmérlését, mert én azt látom, hogy ezek a dolgok beteggé tesznek. Sőt! Sok esetben éreztem már úgy, hogy az én betegségeim valamelyikét éppen az okozza, hogy rengeteg negatív gondolat érkezik felém, hogy valaki szidalmaz, becsmérel. Mivel szoktam meditálni, olyankor gyorsan sort kerítek egy „gyógyító, elhárító” meditációra és általában jobban is leszek. Tudom, hogy Te nehezen hiszel ezekben a dolgokban, de nálam működnek. Irtózatosan érzékeny vagyok az emberek szándékainak érzékelésében. Sokszor fenyegetem is magam:  „hogyan lehetsz képes Ildikó feltételezni másokról a rossz szándékot?!”

 

Nem értek egyet azzal, hogy Neked most és éppen most kellene kihátrálnod, megadni magad, vagy éppen most kellene feladnod. Amikor elolvastam a reagálásod … No akkor sírtam el magam.

 

Az első két mondatod szuper volt. Még a beidézések is. De ez …!

 

Valaki elérte, amit el akart érni. A züllesztést. És egy nappal korábban még azt írtad: Nem hagyom el az Egyesületet. Miért tenném. No az volt a szuper válasz.

 

De ez a mostani…!

 

Olyan érzést váltott ki belőlem, hogy ez már valami mondvacsinált indok… olyan érzés, mintha oda dobtál volna minket a vad elé.

 

Persze ezek csak pillanatnyi érzések, melyek elillannak és tudatosul az emberben, hogy valakinél elszakadt a cérna. Utána jönnek azok a gondolatok, amelyek kérdésessé teszik bennem, az ösztönző erőt, hogy foglalkozni kell az Egyesület dolgaival.

 

Talán nem kellene. Naponta 2 óra. Ennyit töltök ügyeinek intézésére átlagban. Próbálok józanul, tudatosan gondolni a tevékenységeinkre. Megerősíteni a tagságot abban, hogy ebben a rohadt profitorientált, értékeket elvesztett, lezüllött, hazug és mocskos világban, ahol minduntalan valamiféle gazdasági növekedésről beszélnek nekünk – és az emberek el is hiszik, hogy ennek így kell lenni, meg hogy ez a normális (pedig ennek ugyanúgy határai vannak, mint az emberi test teljesítményének) -, és az élet minőségéről egyetlen szó sem esik, szóval próbálok rámutatni, hogy milyen nemes célokért tevékenykedünk! Önzetlenül teszünk azokért az alkotókért, akik magányosan alkotva, próbálják elmondani a többi embernek, hogy vigyázzanak az életre, az élővilágra, a környezetre, a lelkükre, a Földre. Lehetőséget adunk arra, hogy gondolataikat minél többen megismerjék, amivel azt szolgáljuk, hogy egyre több ember gondolkodik el az ember valódi értékein. Láthatatlan hatások ezek, amiket csak úgy érezhetünk, ha kimondjuk, hogy erre figyelj! Nehezen lehet meglátni azt is, hogy fontos a tudata, hogy a háttérben ott van két-három tucat ember még rajtunk kívül az országban szerte, akik tudják pontosan, hogy mi is létezünk, gondolnak is ránk, és hasonlóan gondolnak a jövőre, mint mi.

 

Tényleg ezt kell nekem csinálni? Valóban megéri? Meg egy sor, hasonló kérdés, ami felmerül még. Idő és sok-sok energia. Álmatlan éjszakák. Töprengő nappalok. Valóban ez az én valódi „küldetésem”? Lehet, hogy évek óta tévúton járok? És valami egészen más területen kellene segítenem? Mert, hogy itt van az az átkozott ösztönzés, érzés bennem: segíteni kell! De azt senki nem súgja meg hogyan és főleg azt nem, hogy az életnek mely területén! És leülök magammal megbeszélni, hogy nincs is kedvem mással foglalkozni. Nem lehet, hogy ez egy hamis, tévút! A következő pillanatban azonban megint ott a kétség, hogy talán mégse, mert akkor miért gördít a sors annyi hatalmas sziklát elém, miért hoz annyi rosszindulatot, értetlenkedést, meg nem becsülést elém?

 

És amint az látható, hosszú-hosszú évek óta viszem tovább a dolgot. A szidalmak, az éles kritikák, a támadások a nehézségek ellenére. Megismertem egy csomó olyan embert, akik tudnak örülni annak, amink van. Tevékenyek, hajlandók ugyanúgy ingyen dolgozni, sok ezer órát rászánni, segíteni. És ez jó. Csak nem lehet igaz az érzés, hogy rossz úton járok!

 

Mi az élet lényege? Én sem tudom a választ pontosan, csak kapizsgálom, hogy nem a feladás, és nem a magamba húzódás. Igen. Mondták már jó páran, hogy mert én odatartom a mások orcámat is. Tévedés azt hinni, hogy azért mert gyáva vagyok. Ha így van – pedig azért ez így igen nagy túlzás jó távol vagyok a szentektől még sajnos! -, akkor az azért van, mert nem kívánok aljassá válni, vagyis nem a pofozót féltem, hanem magamat védem. És hiába a vádak, hogy ökölre, ököl a helyes válasz, vagy hogy „szemet szemért”. Nem tudnék magammal szóba állni, ha olyanná válnék, mint az, aki eltiport. Skorpió vagyok, ha támadnak, támadok, de nem minden áron. És ha kilátástalannak találnám a helyzetem, mert körbe mindenhol tüzet gyújtottak körülöttem, akkor a mérgem engem szolgálna.

 

Ha eljönne az az idő – ne adja Yotengrit! -, hogy mindenkiben csalódnom kellene, nem haboznék vállalni, megadni lelkemnek a lehetőséget, hogy egy másik időben, egy másik testben kezdjem újra. De ez azt gondolom, hogy még távol van. Ha tévedek, akkor nagy lesz a baj. De én hiszem, hogy alapvetően, majdnem minden ember lelke jó, csak a körülmények rontanak, elvakítanak, tévútra vezetnek sokakat. Ebből a vakságból egyedüli kiút az összefogás, a türelmes hit, a megértés, hogy többeket lehet a helyes útra irányítani, mint akiket nem.

 

Nehezen szánom rá magam, hogy elvegyem valakitől a lehetőséget, hogy rájöjjön, rossz úton jár. (Remélhetőleg valamelyik másik közösségben mégis lesz rá lehetősége.) Bánt, hogy tegnap végül mégis ezt kellett tennem. Mert hiába írtam, hogy ne okozzunk másoknak lelki bánatot, amelyik testi bajokat is produkál… volt, akit mindez nem érdekelt. Ezt bizony valamiféle tévedésből ide jött lélek produkálhatja csak, akinek nincsenek igazi élettervei, aki nem egyeztetett a „segítő angyalaival és a többi lélekkel”, amikor leköltözött közénk.

 

Arra kérlek, gondold végig ismét, értékeld át újra lépésed. Nem hinném, hogy ez lenne a helyes megoldás.

 

Maradj velünk, még ha csak „csöndes” társként is, mert a csöndes társ is társ, akitől azért még józan tanácsot lehet kérni. Sőt! Ő egy picit távolabb áll, éppen ezért jobban rálát a dogokra, és nagyon sokat segíthet a helyes utak megtalálásában, hiszen nagyobb távlatokat tud áttekinteni.

Szívem minden szeretetével ölellek titeket!

Ildikó

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.