Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MI TÖRTÉNIK EBBEN AZ ORSZÁGBAN?

2013.03.08

 

banatocean.jpg

Bánatóceán

 

 

Március 8. péntek

 

Beleragadtam a múltba. Időközben szinte minden kapcsolatom elveszett, vagy átértékelődött. A bánat, a szívfájdalom nem az az érzelem, ami vonzóvá teszi az embert. Meg nem is akarok senkit örökké a gondjaimmal traktálni. Hazudni meg nem érdemes. Mert ha beszélgetek is bárkivel, az elmém hátsó taktusában tovább folyik a kutatás, továbbra is, mint örökkön örökké tartó tűzijáték ott szikráznak szünet nélkül a kérdések arról az áprilisi hajnalról…

Belesüllyedtem a kérdések óceánjába és beszélhetek bármiről… a csikket kukázó férfival arról, hogy szívesen adom a töltött egy szál cigit… a most végzett villanyszerelő fiatallal arról, hogy ő nem adná, mert drága… utána meg elmeséli, hogy még a vizsga előtt 3600 eurót keresett az osztrákoknál eltöltött szakmai gyakorlaton.

Én meg tudom, hogy már két hónapja nem fizettem ki a közös költséget, amit most muszáj pótolnom, de akkor is csak azt kérdezem a fiatalembertől:

 

-         Mit ér a pénz, ha nincsen szív?

 

Ha a szív minden áldott nap úgy dobbangat, hogy tudja: oly kevés a szeretet ebben a világban.

 

Mit ér a pénz? Ha… Nincs lányom, kivel beülnék a szobájába és órákig beszélnénk a romlott világról és támogatnánk egymást lelkileg: hogy mi azért még itt vagyunk egymásnak és van egynéhány barátunk még, aki nem hiszi el rólunk, amit a romlott világba süllyedtek híresztelnek.

 

Mit ér a jólét? Ha… a fiamnak nincs iskola? Illetve mondják, hogy van, de én tudom, hogy nem veszik az oktatását komolyan! Mit ér ez az egész, ha a dolgozat írásakor elé adják a válaszokat is, csak mert nincs szakember, aki mellé ülne és biztatná, hogy azt írja, amit „fejből” tud? És adják és osztályozzák, csak hogy ne zavarja az órát.

 

Beszorultunk két világ közé, ahonnét a világok, a dimenziók, egészen élesen látszanak és olyan oldalukról, amilyennek senki nem láthatja abban, ott… igen kedves olvasó! A te világodból!

 

Se pénzt, se vagyontárgyakat oda átvinni nem lehet, ahová a Napocskám költözött. Az elszámolásnál se pénzt számlálnak élet-érdemként, hanem szeretetet osztanak, és aki itt és most nem képes sem adni, sem fogadni… aki mindent meg akar fizettetni… aki nem képes szívességet elfogadni és nem engedi meg a másik embernek, hogy önzetlenül megtegye… az szeretet órákon kell még, hogy részt vegyen.

Ha nem itt, akkor ott!

 

Persze, ha pénzem lenne, akkor vennék órákat a fiamnak: kommunikációs- és viselkedésterápiát, meg német-nyelvórákat, meg informatikát.

Sokan vannak így. Van pénz és van fejlesztés.

A többiek meg?

Pusztuljon a férgese?


Egy autista fiatal szülője mondta: Meg kell várni, amíg a fejesek közül is lesz valakinek autista gyereke, akkor majd történik változás.

 

Hahaha!

Volt ilyen.

A régi oktatási miniszternek. Csakhogy neki volt pénze és magasan leszarta, hogy kinek mi a baja az autizmussal. Megfizette a magánintézetet, vagy az órákat és még rosszabb lett, mint volt a helyzetünk.

 

Négy autista közül három értelmi fogyatékos.

Ez tény.

De mi van azzal az egy autistával, akinek oktatásra is szüksége volna, nem csak arra, hogy elpepecselje az idejét? Mi legyen azokkal, akiknek nem csak az kellene, hogy elszöszmötöljön a gyurmával, az agyaggal, a szövéssel, a fonással és megannyi más tevékenységgel, amit még az autista csinálni tud?

Nekik nem jó a kollégium, mert nem annyira autisták, hogy az otthon biztonságát gond nélkül feladják, nekik a szülői szeretet úgy kell minden nap, mint a víz, mert ez élteti őket.

Nekik több kell, mint elütni egyik napot a másik után, úgy várva a halált!

 

Nem kell külön iskola emberek!

Van ilyen autista megyénként durva sacc, nyolc. A legközelebbi középiskolába melléjük kell egy-egy tanársegéd, vagy gyógypedagógus, vagy szociálpedagógus és meg van oldva a továbbtanulásuk. Ez kb. 19X8 ember.

Miért fél minden tanár az autistáktól?

Miért nincs ennyi akarat, kitartás… vagy inkább mondjuk ki az igazat: SZERETET bennetek?

 

Beszorultunk két világ közé, ahonnét a világok, a dimenziók, egészen élesen látszanak és olyan oldalukról, amilyennek senki nem láthatja abban, ott… igen kedves olvasó!... a te világodból!

 

Miért nem tudom még most sem, hogy miért és mitől halt meg a lányom?

Mert olyan jól dolgoztak a hatóságok?

Kiment a fővezír… ránézett a házra… megnézte a naptárt… és a szél irányát, a Nap- Hold állását és kimondta: baleset.

 

Miért van az, hogy a fiamnak, a nagyobbiknak, nem tudom elmagyarázni, hogy a könnyek az nem szégyen? Miért nem hisz nekem, amikor azt mondom: nem mindenki barát, aki annak mondja magát? Miért nincs még most sem normális 8 órás munkája? Miért nem tud 32 évesen a saját lábára állni és saját családot alapítani, saját lakásban élni?

 

Ez a sok kérdés mind-mind ott szikrázik elmém hátsó taktusában és elsírom magam, amikor a 3D-s műszempilla hátrányairól, vagy a lepattogzott körömlakk miatt siránkoznak a fiatal lányok. És elsírom magam, amikor a fiatal fiúk arról beszélnek a buszon, hogy kellene már valami izgalom és keresni kéne már valakit, akit „jól meg lehet rugdosni”, vagy arról álmodoznak, hogy mikor lesz már az a pillanat, amikor a Roland oda megy valakihez a buszváróban, lekever neki egy nagymarhást, mert ránézett, és az illető csak meghökkenve bámul, amikor a Rolli szó nélkül ott hagyja.

 

Ez a hely nem Csabának való!

Miért pont ide akarja hozni a gyereket?

Itt sok a fiú, és kegyetlenek.

Egy másik iskola jobb lenne neki, ahol több a lány.

Miért nem jó a hatórás munka, ahol tíz órát kell dolgozni?

Miért akarod tudni, hogy mi történt a lányoddal? Úgy se lehet már rajta változtatni!

Hagyd már őket!

Ne piszkáld a hatóságokat!

 

Agyam hátsó taktusa szikrázik. Beszélhetek bármiről.

 

Barátnak hitt emberek távolodtak fényévekre.

 

Nincsenek már… elnyelt mindenkit… vagy engem? … egy fekete lyuk, ahonnét, ha a fény nem tud kijutni, hogyan és miként érhetne bárkihez is el a hangom, vagy inkább az írásom, mert lassan már szólni se szólok senkihez... ????

 

Január 16. szerda

 

A sok nélkülözésekkel teli év után – ahogyan gazdag politikusok évtizedekig mondogatták népünknek: „nadrágszíjhúzás” – tavaly márciusban azt hittem, hozzánk is beköszönt végre a jobb, a szebb élet.

Szemem fénye, az egyetlen lányom, az egyetlen barátnőm élete egyenesbe kerül, hiszen megtalálta a férfit, aki szerette őt, és akit ő is szeretni tudott. Tervezgették a májusi költözést. Mit visznek, mit kell venniük, hogy mindenük meg legyen az új helyen. Költségvetések születtek és arról beszélgettünk, hogy majd skypen pótoljuk a személyes találkozások hiányát, aztán meg havonta kétszer biztosan találkozni fogunk a hétvégéken.

 

Azt hittem a sírásokkal teli évek után, a rossz dolgok után végre eljönnek a szebb napok. Már láttam is boldog mosolyát az én kicsikémnek, hogy végre olyan munkája lesz, amire mindig vágyott, végre saját lakásában, saját háztartását vezetheti és láttam az unokámat, aki olyan gyönyörű kék szemű, mint amilyenek ők voltak. Már szinte láttam magam előtt a hétvégéket, amikor nálam lesznek és hallgatom fiatal életük eseményeinek meséit.

Nem!!!!

 

Nem igaz a mondás, hogy a rossz dolgok után, csak jobb jöhet!

A rossz dolgok után még rosszabbak jöttek és most már látom: ez így is marad.

Amíg csak utolsó sóhajom ki nem lehelem.

A kín, a szenvedés, a borzalom végérvényesen lelkembe égett.

 

Feltámadáskor minden reményem elröppent arra, hogy valaha még boldog lehetek.

Lehet, hogy jönnek percek, amik örömöt hordoznak, de az Ő haláluk olyan pecsét testemben, lelkemben, ami örökre elkísér.

Nincs Húsvét ünnepe.

Számomra nem létezik többé.

Enikő és Tomi!

Elmentetek.

 

Valaki elvette az életük, aki még ma is szabadon jár. Nem tudom ki, akár naponta is találkozhatok vele az utcán…

A látó azt mondta: nem várta odaát őket senki és ők órákon át bolyongtak, csapongtak, nem értették, hogy mi történt velük. Még „odaát” se értették, hogy mi történhetett itt a földi létben. Idő kellett, míg hozzájuk a segítő iránymutatók megérkeztek.

Ha sorsszerű lett volna a tragédia, akkor várták volna őket odaát. De nem volt.

 

Az atombomba robbanása égethet falra árnyékot. Az én lelkembe így égett be az a nap, és nincs anyag, ami azt onnan kitörölhetné.

 

Csak nézem és nézem a képeiket… és nem értem, nem vagyok képes felfogni, hogyan történhetett meg mindez! Hogyan lehetséges az, hogy míg vannak, akik sok emelet magasból is kiugranak félelmükben a tűztől, addig ők, az erős, egészséges fiatalok hogyan nem tudtak egy szintről kiugrani? Mi volt az, ami őket akadályozta?

...

 

Kacagásuk többé nem csendül.

Nem szépíti meg ezt az elátkozott világot hangjuk, mosolyuk!

 

Soha többé nem tudok mosolyogva elaludni, mint akkor tettem, míg a szomszéd szobából áthallatszódott hangjuk.

Az én életem is véget ért.

Élő halott állapotban leledzem, látomás vagyok. Vagyok, mert lennem kell. Másokért. A fiaimért.

Ijesztő ugye? Akkor gondold csak el, megélni milyen!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.