Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy nap ez a mai

2008.02.19

Február 19. kedd

 

Nagy nap ez a mai! Az első nap, amikor taníthatok. Már fél 3-kor felébredtem és kijöttem ide a géphez, hogy a neten olvasgassak, tájékozódjak kicsit az újabb politikai ármánykodásokról. Megállapítottam, hogy a helyzet nem változott. Vezető politikusaink még most sem látják az igazságot. Persze, akik olyan körökben forognak, ahol a napi családi bevétel több mint a magyar családok zömének éves bevétele, az a világ működését torzan látja. E torzkép láttán úgy gondoltam jobb, ha a saját ügyeimmel foglalkozom.

Tizenkét éve nem dolgoztam, hiszen Gyes-en vagyok. Ez a munka is csak heti 6 óra lesz. De legalább van a tanév végéig. Négy hónap. Nagy dolog ez a számomra és még nagyobb kihívás.

Az utóbbi napokban elhanyagoltam netes oldalam, mert lefoglalt a tervezés. Terveztem az órákat, töprengtem, milyen feladatokat találjak ki a rám bízott kis emberkének, aki az igazat megvallva még az én autista kicsikémtől is öntörvényűbb.

Pozitívan gondolkodom, igyekszem gondolataimat arra irányítani, hogy a gyermekek alapvetően kíváncsiak. Szeretnek kutatni, felfedezni. Alapvetően empatikusak, és ha azt látja, hogy őt elfogadják, megértik, akkor, mint a tükör, azt fogja visszaadni. Ez a Pygmalion-effektus. Még a jó képességű osztályokban is képes lerontani az átlagot, ha a tanár azzal az előfeltételezéssel megy be az osztályba, hogy az az osztály rendetlen és nem akarnak tanulni.

Persze nem csak ez a dolog akadályozott az írásban. Itt van a sci-fi Egyesületünk, amelynek a vezetője vagyok, és amely munkát természetesen szívszerelemből végzem. Sokszor tízesével jönnek az e-mailes levelek, de készül az antológiánk, melyet Éva szerkeszt, de folyamatosan tájékoztat és van, hogy segíteni kell neki, bár örömmel tapasztalom, hogy komolyan átgondoltan dolgozik és következetes. Megérkezett a hír is, hogy az országos találkozóra mennyi támogatást fogunk kapni az Önkormányzattól. Egy hajnalom azzal telt, hogy lehúzgáltam az eredeti költségvetés tételeit, hogy kisebb legyen a hiány. (Úgy tűnik ez már csak egy ilyen ország, ahol állandósult a hiányok tervezése! L )

Egy másik reggelen megcímeztem a borítékok tömegét, amelyben a februári Avana SF Hírleveleket csomagoltam. Áldom a napot, amikor Tibor átvállalta tőlem a szerkesztést, mert bizony arra is elment volna négy másik reggelem. Tervezgetjük a májusi Arcképcsarnokot, azt Béla szerkeszti, amely egyúttal emlékezik Preyer Hugora is, no és persze terjeszti majd a HungaroCon hírét is. De már lelkileg készítem magam a pályázatírásra is, mert a március 12-i határidő képes nagyon hamar megérkezni.

És hála az „Égieknek” itt van a család is, akik számítanak mindarra, amire eddig, tőlem. Nem igen vennék jónéven, ha őket elhanyagolnám.

Itt van a lányom, aki munkanélküli, és most beteg. Egy hete. Ez a hét már hétezer forintban van. A segélyből, a Gyes összegéből és a férjem minimálbéréből telik.

Persze ez a kutyát nem érdekli, legfőképp vezető politikusainkat nem. Nekik ez az összeg meg se „kottyan”. Az ő pénzük már oly magasra repítette őket, ahonnét nem látni le a mélységekbe. Amikor még ők is idelenn jártak és magukba szívták az itt látható képeket, az megfakult, vagy ami még rosszabb elfelejtődött. Az is lehet, hogy a gyorsulás – melyet a "földönjárás" után az emelkedéssel el kellett szenvedniük – ejtette ki elméjükből, mintha csak hevenyészve rájuk aggatott díszítés volna.

Most persze, hogy minden összejöjjön szépen, ahogy illik, Csaba is beteg. Orvoshoz nem mentünk, mert most még dacos vagyok. Igaz ez már lassan egy éve tart, nem is tudom, elmúlik-e valaha!? Gyanús.

Oka, a közgyógyellátás igen szégyenletes rendszere. Alapból gyógyszerellenes vagyok, épp ezért semmilyen olyan gyógyszert nem vagyok hajlandó Csabának adni, amely az idegrendszert befolyásolja. Mivel így döntöttem – és viseljük inkább a nyugtalanságokat, és igyekszünk türelemmel százegyedszer is elmagyarázni azokat a dolgokat, melyeket egy autista nehezen ért, meg a kényszeres mozgásokat is inkább feladatadással próbáljuk csökkenteni -, a közgyógyellátási keretünk minimális.

Tavaly márciusban, amikor másodjára mentünk orvoshoz torokgyulladással, a gyógyszertárban figyelmeztettek: 285 forint maradt. Akkor dühödtem be, majd váltottam dacosra. „Ejnye, be csúf!”

Azt kérem, ne is legyen rá szükség! Elvégre van itt nekünk embereknek egy végtelen energiánk, és ez, a GONDOLAT. Mivel mérni nem tudják, ámbár működését még az amerikai űrhajózásnál is tesztelték sikerre, azt feltételezik, hogy kozmikus energia, aminek a mai elméletek szerint nem is „szabadna” a Földön léteznie.

Majd egy éve már, hogy megértettem igazából mit is cselekedtek velünk. Nem velem. Velünk, magyar emberekkel. Hát ennyi volt.  Ha nagyon, de nagyon nem muszáj – márpedig eltökéltem, hogy nem lesz muszáj -, akkor nem kell a közgyógyellátási keretük!

Ami velünk, Csabával és velem történt, az soha nem eshet a felejtés kútjába. A sugárszennyezést, vagy inkább annak következményeit az illetékesek kézzel-lábbal tagadják. Mégis igaz, hogy a pajzsmirigy problémák megtízszereződtek. Én is csaknem elvesztettem a magzatom. Hogy él, az nagyban az Isteni Energiáknak köszönhető. Egyetlen szem gyógyszert kellett volna adniuk a kórházban, hogy a pajzsmirigy-túlműködést megfékezzék, de ott mégcsak rá se jöttek, mert nem vizsgáltak, hogy ez az oka a heti rendszerességgel korán induló szülésnek. A szülés elindult, majd leállt. Senkit nem érdekelt ennek okának kutatása. Csaba a 30. hétre megérkezett. Nagyon akart élni, harcolt keményen. Mi is nagyon akartuk őt. Egy hónapon át, éjjel és nappal cső volt a torkában és a torokgyulladások egymást követik azóta is.

Ma használjuk a népi gyógyászatot. Gyógynövények, hagymahéj tea, vitaminok, pirított cukor, méz.

Kicsit sok volt most a gondból. Olyan órák is akadtak, amikor azon töprengtem, valamivel csökkenteni kellene az elintézendő feladatokat. Túléltük, és most már a megoldások útján járunk. A család az első, most jöhet a többi.

Nagyon jó lenne, ha vezető politikusaink is megoldásokat találnának, lehetőleg abban a szellemben, amely kimondja:

A magyar családok a mi Nagycsaládunk, ezért az ő érdekeik, minőségileg jobb életük az első és a legfontosabb dolog. A nadrágszíj teória ősrégi, durva, és főleg lejárt lemez, olyan szép, kerek, kívánatos csípőt szeretnénk, amelyről nem csúszik le a nadrág!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.