Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ordíthatunk, ha némán már nem megy!

2008.05.25

Május 25. vasárnap

 

Hangos és artikulált hangja volt. Nem is értettem, hogy mit mond. Azóta se tudom. Nem is érdekel. Az élet megy tovább. Mintha mi sem történt volna. Megszoktuk. Így szoktuk meg. Mi már csak ilyenek vagyunk. Összetart minket életünk különleges „börtöne”, meg a közös felelősség, meg a … igen: a félelem. Néha arra gondolok, hogy mindez képmutatás. De nem. Ez valami más. Valami olyan, hogy ha már együtt alkottuk, együtt kell befejezni. Valamiféle tisztelet. Embertisztelet.

 

Azt mondtam, megszoktuk. Nem, nem az ordítozást. Az a tizenhárom együtt töltött év alatt talán most esett meg harmadszor. Néha kijön a fáradt gőz. Néha még mi is kimondjuk. Néha…

 

 Néha, mert a „csillagok küldötte” döbbenten hallgatott. Nem nézett sehová - nem mert -, csak az asztalterítő mintáit bámulta, rezzenéstelenül.

 

Az ordítás nem fáj. Ordíthatunk, ha némán már nem megy. Az se fájhat, amit akkor mondott, mert csak a magas és szokatlanul durva hangra figyeltem… Istenem! Ez is ő? Mennyi elfojtott agresszió! Micsoda energia! Ha ez kiszabadulna…

 

Akkor ott, tegnap sejtéseim támadtak arról, miért is szakadnak szét azok a családok, (százból kb. nyolcvan), ahol autista vagy más hasonló mélységű problémákkal születik a gyermek.

 

Hullott a vakolat, mert azt mertem mondani, hogy nem bírom tovább, hogy most elég, kellene egy kis pihenő.

 

Még mi is más „nyelvet” beszélünk. Még mi is egy külön világban élünk. Ha néha mondok valamit a háztartásunkról, ő a munkahelyét emlegeti. Ha említést teszek, arról, mi történt aznap a „csillagok küldöttével” és velem, akkor a munkatársáról kezd el beszélni. Ha aggódom, hogy mi minden van a társadalomban, minket az hogyan fog érinteni, hogy megnyomorít sokezer családot, és a fizetés két hétre elég, akkor jön a reakció, hogy mit  és hogyan hablatyoltak a műsorvezetők a rádióban, hogyan figuráztak ki valami húsbavágó kérdést.

 

Máris a Himalája tetején vagyunk, pitiánerré válik a bennem félelmet keltő rémséges lehetőség, de a gond az marad, és az enyém…

 

Van ezer meg ezer pillanat, amiről nem szólok, mert … minek? Tudom ő is fáradt, tele a feje más ügyekkel és tudom, úgyis csak az lesz, hogy : jaj, erről az jutott az eszembe, hogy olvastam egy könyvet… láttam egy filmet…

 

Úgyhogy küzdök a saját lidérceimmel. Mindenki ezt teszi. Vagy mégsem? Nem tudom, mert … Elszeparálva vagyok a világtól, egy másik emberkével, akinek még ezen felül is van egy másik börtöne.

Függő helyzet.

De még mennyire függő!

Függünk a Nap és a Hold állásától. Függünk a frontoktól. A Föld klímájától. Az EU tagállamok és saját kormányunk „vakledo” döntéseitől, a helyi „hatalomtól”, ahol nincs ellátás, nincs lehetőség, nincsenek jogok, nincs és nincs… semmi nincs. Függünk a családtagjaim programjától, kedvétől, belátásuk, megértésük, szánalmuk mértékétől.

 

Már halkabban üvölti – már értem mit mond -, hogy mindent fel kell adni, az egyesületet is, és csak az autizmus kérdésével kell foglalkozni. Össze kell pakolni és elmenni oda, ahol tehetnek valamit a gyerekünkért…

 

Nem számít a tény, hogy a legtöbbet mi tehetnénk! Szeretettel megértéssel...

Ezt meg ő nem érti.

 

Azt mondja, hallom, mert már rég a másik szobában ülök, hogy én nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy a gyerek autista. Ő, mondja nekem. Ő, aki a nap 24 órájából jó, ha félórát beszél vele! Most tudtam meg, hogy Ő az, aki a mai napig sem képes elfogadni ezt.

 

És akkor jön az, amit soha nem fogok elfelejteni – pedig én olyan sok bántást elfeledek, ez egy jó tulajdonság, vagy önvédelmi reakció? -, hogy ne akarjak már mártír lenni!

Hoppá!

Ez súlyos.

Ez már más.

Itt valami nagyon nincs a helyén.

Amit utána mond már megint nem hallom.

Ízlelgetem a szót: MÁRTÍR…mártír…

Önfeláldozó…

Lekicsinylő hangsúly.

Hát ilyen álszent ember vagyok én, az ő szemében?

Tizennégy éve ismerem… Nem, nem ismerem! Csak azt hittem. Ez a látszat … Ez egy mátrix volt. Ideje kilépni a valóságba!

 

És arra kényszerít egy belső erő, hogy elfussak. Nagyon, de nagyon messzire. Megyek is, ki a házból, nem túl távolra, csak el… el, hogy ne is halljam. Nem bírom! Nem bírom ezt hallgatni már.

 

Hát ez vagyok én, az ő szemében.

Egy nő, aki már 13 éve otthon ül. Akkor olvas, tévézik, számítógépezik, eszek és iszik, amikor csak kedve szottyan rá, aki lopja a napot, és amikor haza tér a család, eljátssza a mártír szerepét. Eljátssza, hogy fáradt, ha nem fizikailag, akkor lelkileg. Eljátssza, mert semmi nem igaz az egészből, mert egyébként szabad, mint a madár…

 

Ha hosszú évek után azt mondom: „ELÉG!”… akkor mártírt játszom. Nem számít, hogy hetek óta alig alszom.. én, aki este nyolckor már a tyúkokkal aludtam, tizenegykor még a sötétet bámulom, és egyik oldalról a másikra fordulok.

 

Sírok. Jönnek a hónapok óta elfojtott könnyek. A Csillagok küldötte mellett nem lehet sírni, mert ha csak egyetlen sóhajt hall, ami „gyanús”, mert az a könnyek környékén szokott úgy hangzani, akkor már rohan kétségbe esve: ANYA SÍR! 

 

Tele a fejem. Apa másfél év után sem beszél és elfelejti azt is, mi az a liszt. Anyának találtak egy csomót a nyakában, tűboipsziás vizsgálatra kell mennie. Valahonnét ősi ösztöneim mélyéről előbukkan a rettegés, nem vagyok ura saját sorsomnak. Tehetetlen vagyok. Sötét gondolatok arról, hogy ha meghalnék, mi mindent tennének gyermekemmel…

Jaj Istenem! Ez a kínok kínja!

 

Gyász van a világban. Egyszerre több tízezer ember költözött át a másik világba. Negatív energiáktól fuldoklok. Százmilliók nyomorognak, több millió gyerek éhezik. Eltiporják a Magyar népet. Egyre csak fogyunk, mert másoknak gyarapodni van kedve… Még mindig nem elég, még kell egy gyémántberakásos telefon, még jó lesz egy kerékpár és egy autó is, ami megy a telefonhoz.

 

Mártír.

Jaj nekem!

 

De nem veszíthetem el a hitemet, hogy Istennek egy darabkája bennem lakozik!

 

De mégsem adhatom föl! Hinnem kell, hogy igenis én vagyok az, aki sorsomat alakítom, én tudok változtatni. Ha apró lépésekben is… És „Én Vagyok”!

 

Működik a varázshatalmam, mint ahogyan minden embernek működik, csak a szellem az anyag fogságába került és most azt gondolja: végem van, legyőzetek.

 

 

 

De a víz legyőzhetetlen. És mi is „Víz” vagyunk.

 

Áramlik, gyülekezik, kidönt, kikerül, alámos, átfolyik, árad, felold, kiválj, elsodor, elönt. Feltartóztathatatlan. Csak  addig tartható gátak között, amíg ők akarják, de rohannak tovább az óceán felé, testvéreivel az egység felé.

 

 

 

Nem  hitethetik el velünk, nem szűnhet meg örök időkre isteni eredetünk tudása. Egy napon fel kell kerekednünk, és át kell ömlenünk a gátakon.  Nem  történhet másképp! 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.