Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sátortilalom

2008.07.10

Július 10. csütörtök

Amikor vasárnap, késő délután visszaértek a körúti sétájukról – apjával, az én szépséges kicsi fiam -, csak annyit éreztem, hogy mindketten feszültek. Gondoltam a szokásos „ismételd el még egyszer” procedúra, meg az „össze vannak kötve” furcsa megnyilvánulások miatt van, melyek egészen a tűréshatár széléig képesek koptatni a végtelen türelmet is.

Az egy órácska „szabadság” – míg ők a játszótéren voltak – engem sem pihentetett meg eléggé. Én is végtelenül fáradt voltam, és amíg oda voltak sírdogáltam kicsit. Gondoltam bolondság sírdogálni, hiszen azzal még nem lesz jobb az anyagi helyzetünk. Csak gyesen leszek már tizenharmadik éve, és csak nem tudok dolgozni, még ha kisírom mindkét szemem, akkor sem. Vagy én, vagy a lányom, mert nincs, aki Csabára vigyázzon, hogy én némileg kisegítsem a családi kasszát, ami a végsőkig kiürült, ha jobban megnézem kissé, mintha lyukas is lenne.

De ez mellékes. Mellékes, főként másoknak, akiknek nincs gond a két kereset környékén, vagy azoknak, akik egy keresettel is többet visznek haza, mint a mi családfenntartónk egy év alatt.

Isten mentsen meg attól, hogy országvezetőink csökkentsék a forgalmi adót, mert a végén még nem halunk elegen éhen és akkor meg miből élnek a temetkezési vállalkozók!

De mondom ez csak mellékes. Mellékes, hogy arcpirítóan kevés a gyes. Nem annyira vészes, ha csak egy évig kapja az ember, de szégyenteljes, ha tizenhárom évig. Persze, ha a szülő beadja intézetbe a gyerekét, akkor az nem kerül ennyibe az ország népének. Egyes híresztelések szerint egy gyermek állami eltartása nevelőintézetben négyszer-, ötször többe kerül, mint amennyi a méltányossági gyes összege. De azok a híresztelések bizonyára rosszindulatúak.

De mondom megint, hogy mellékes. Mellékes, mert ezek a dolgok, hogy az ember nem tudja „kitenni a lábát” a városából, mert nincs rá pénze, és húsz éve nem volt nyaralni, tizenhárom éve nem volt moziba, se színházba, se nem kapott egy nap szabadságot sem, amikor feltöltődhetne, hogy nyitottabban, nagyobb türelemmel nevelje gyermekét és tanítsa a társadalmi szabályok betartására, mert az ő másságát nem igazán akarja a társadalom befogadni… meg mit tudom már én, hogy mi mindent tehetnék és mi mindenre volna szükségem…!

Mellékes az is, hogy a tolerancia gyakorlását politikus elitünk éppen a homoszexuálisok kapcsán és az ő érdekeikben kívánják nagygyűlésre vinni, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy milyen élete lehet egy autistának és az ő családjának. Értük nem szólítanak fel semmiféle kampányra, értük nem szólnak a harangok.

De hagyjuk, hiszen ezek a dolgok mellékesek!

Csak azt tudtam, hogy Csaba feje megfájdult, mert jött, hogy masszírozzam meg. Meg azt tudtam, hogy a játszótér mellett négy sátrat állítottak fel a gyerekek és Csabát nem engedték be. Másnap azután elmentem én Csabával a játszótérre. Egyenesen a sátrakhoz. A gyerekek láthatóan helyi táborozást csaptak. Azonnal azzal kezdtem:

-         No, ki lesz az az aranyos, aki Csabát beengedi a sátrába, hogy belülről is megnézhesse?

Némi vonakodást láttam az arcokon, de az egyik kislány mondta, hogy az ő sátrát megnézheti Csaba. A vége az lett, hogy minden gyerek megengedte a betekintést és Csaba széles mosollyal vonult a mászókákhoz, többé ügyet se vetve a sátrakra, hiszen az a csöppnyi vágya, hogy egy-egy percre behasalhatott a titokzatos ponyvás építményekbe, teljesült.

Este elmeséltem a családnak a nagy boldogságunkat, hozzátéve, hogy az arab orvos apukával rendelkező fiúcska érkezésünkkor tüntetően behúzta sátra cipzárját, de a legvégén ő volt az, aki azt mondta:

-         Csaba! Az én sátramat is nézd meg!

Tamásból akkor bukott ki az előző napi feszültség, amit én másnak tulajdonítottam. Akkor mondta el, hogy bizony csúful elkergették a gyerekek Csabát, és éppen az arab származású kisfiú volt a fő szószóló:

-         Értelmi fogyatékosokat nem engedünk a sátrunkba. – jelentette ki.

Csaba édesapja nem tudta kezelni a helyzetet. Nem mutatta be, hogy hogyan kell egy fogyatékossal bánni, nem beszélgetett el a gyerekekkel, nem volt agresszív sem, csak megfogta gyermekünk kezét, és azt mondta:

-         Gyere kisfiam, menjünk innen!

 

Ismerem ezt a leforrázást. Átéltem már néhányszor, míg egy szép napon rá nem döbbentem, hogy nincs miért haragudnom senkire. A szülők nem ismerik ezt az életet. A tanárok sem, vagy ha mégis, nem értik, hogyan lehet így leélni egy élete, vagy ha ismerik is, meg értik is, akkor nincs sem helye, sem ideje ezeknek a szavaknak, hogy azt megfelelően el lehessen helyezni az átlagos gyermekek kicsi fejében.

Ismerem a forrázást, ismerem a fagyott állapotot is. Tudom milyen.

Tudom, hogy tébolyultan vergődik a lélek, toporzékolva veri a test börtönét, ki akar a szív szakadni, mert KELL! KELL, HOGY SZERESSÉTEK TI MIND AZ ÉN GYERMEKEM! HOGYHOGY NEM LÁTJÁTOK AZ Ő SZERETETÉT, AZ Ő VÁGYÁT A SZERETETRE, A MEGÉRTÉSRE?

Ismerem ezt a kínt, amikor megszégyenülten távoztunk a társaságból, ahol egyébként kirekesztve voltunk. Ismerem a kiürült játszótér szindrómáját is, amikor érkezésünk után néhány perc elteltével a föld nyelte el a gyerekeket és a szülőket is. Pedig nem bántott még soha senkit. Csak furcsa mód, oda mert menni egészen közel – talán túlságosan is közel -, hogy megkérdezze: Téged hogy hívnak? Hány éves vagy?

Ismerem, és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy nekem kell segíteni. Nincs, aki elmondja nekik, hogy ez az ismeretlen, nem fertőz, ez nem fenyeget, csak más, mint ők, nincs segítség, csak ha én vállalom fel a segítő szerepét.

Nonszensz. Igaz? Az segít, aki segítségre szorul.

De nem kell toleranciát és elfogadást tanítani a magyarság mai vezetőinek, mert ők elfogadók és toleránsak. Nem mondhatok mást, hiszen ez az igazság! Látjátok, nem ragadják ki kezeim közül a gyermekem, és nem vetik le a szikláról, és nem akarnak engem megégetni, mint újkori boszorkányt, aki autista gyermeknek adott életet.

Sőt, láthatja mindenki, aki nem vak, aki hall és szagolni képes, hogy mennyire együtt éreznek a mássággal élőkkel, a hangoskodó magamutogatókkal, a megbotránkoztatni akarókkal, a polgárpukkasztókkal…  naná…!

No comment.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.