Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sci-fi napok és a kerekasztal

2010.07.20

2010. július 20.

A budapesti Szíriusz Sci-fi Napok annak ellenére, hogy elfáradtam, mint a szánhúzó kutya, pedig nem is voltam rendezője - csak egy egyesületi bemutatkozást és egy díjátadót bonyolítottunk -, mély nyomokat hagyott bennem.

Egy ilyen és hasonló rendezvényen mára már megszokott módon több teremben, egymással párhuzamosan, egy időben több előadás zajlik. Ez korunknak valamiféle tévesen értelmezett sokszínűsége akar lenni, az ezerféle érdeklődőt akarja bevonzani, meg a „szabad választás” lehetőségének szeretne megfelelni. A túlzsúfolás azután odáig vezet, hogy az előadások kiscsoportos foglalkozásokká szűkülnek, ami önmagában még nem lenne baj, hiszen igazán körbejárni egy témát egy interaktív beszélgetés keretében leginkább kiscsoportban lehet.

Éppen ezzel állítom párhuzamba a Sci-fi kerekasztal beszélgetésen felvetett témát, tudniillik, hogy miért is látszik úgy, hogy a sci-fi valamiféle harapófogóba került, és nem tud megújulni, előrehaladást felmutatni. Szó volt itt arról, hogy tán az a hiba oka, hogy a tudományok olyannyira szakosodtak, feldarabolódtak, hogy még az azonos területen dolgozók se mindig értik egymást. A témát érdekes módon B. Kósa Katalin is felvetette, csak éppen oly módon, hogy a sokféle televíziós műsor miatt mindenki másról beszél másnap reggel és nincs közös témájuk az embereknek.

A sokféleségre törekvő, bevétel-orientált rendezvények jó példái ennek, hiszen ott voltunk mi tizenöten, de a másik három teremben másik 10-15 ember valami egészen másról beszélgetett. Az előtér telve volt különféle játékokat forgalmazókkal, könyvárusokkal, negyvenen nyolcféle játékot játszottak.

Ha az egészre kívülről rátekintett volna egy Földünket meglátogató idegen intelligencia, mit gondolhatott? Azt láthatta, hogy itt van egy állítólag sci-fi iránt érdeklődő kb. száz-százötven fős embercsoport, mint a hangyák nyüzsögnek, mindenki másról beszél, másféle játékot játszik, más könyvet lapozgat, más filmet néz, és vannak, akik csak lézengenek, van, aki dohányzik, és kávét iszik, mások bóbiskolnak a sarokban. És nem értené. Nem értené, hogy mi az az összekötő kapocs, ami ezeket az embereket egymás közelébe vonzotta. És ha már vonzotta, és megadatott a számukra, hogy nem, mint ismeretlen idegen találkoznak a villamoson, akkor miért nem érdeklődnek egymás hogyléte felől, miért nem akarják megtudni, ki az a másik?

De mi, vajon tudjuk-e?

Persze most sokan felhördülhetnének, hogy bizony ők aztán érdeklődtek, és barátságokat is kötöttek. És valóban igazuk lehet. Viszont lássuk be, hogy nem ez az általános tendencia, ez csak ritka kivétel, mert leginkább a bábeli zűrzavar érvényesül napjainkban mindenhol, még egy ilyen „közösséginek” mondott rendezvényen is. Olyan sokfelé tagozódott már a sci-finek kikiáltott műfaj, hogy lassan megérett az idő arra: tisztázzuk. De ha külön rendezvényeket szerveznek a különféle irányzatok képviselői, akkor se jutunk előbbre, hiszen maga a lényeg vész oda, mégpedig az ember. Az ember, aki ezért, vagy azért éppen azt a játékot, azt a rajzstílust, azt a fajta könyvet, és azt a filmsorozatot rajongja. És a lényeg: a miért éppen azt, és miért éppen ezt. Mindenki önmagát keresi. És mindenki másként, és másban keresi. De keresi. Elveszett a harmónia, az egyensúly, a környezethet, a másik emberhez, az önmagunkhoz való biztonságot adó normális viszonyunk, a valódi értékek. És ez a baj.

Hiány van. Nagyon nagy hiány. Ezért vagyunk oly sokan betegek.

Mondtam is a kerekasztal beszélgetésen, hogy a sci-fiben nem az érdekel engem, hogy milyen hatalmasat fejlődött a technika, és milyen hipergyorsak benne az űrjárgányok, hanem az, hogy miként hat mindez az emberre. Azt hisszük, hogy hatalmasat fejlődtünk, zseniálisak vagyunk és roppant okosak, holott igazából éppen fordítva van. Elfelejtettük hogyan legyünk emberséges emberek, elfelejtettük ősi tudásunkat, és ha egy napon megszűnne az elektromos energia-, a gáz- és a vízszolgáltatás, mi belepusztulnánk. Nem tudjuk ugyanis, hogyan kell vadászni, vadászó fegyvereket előállítani, tüzet csiholni, és gyertyát önteni. Igazából kiszolgáltatottá lettünk, manipuláltak minket, elkényelmesedetté tettek és mi azon siránkozunk, hogy unalmas az életünk. Ezért azután rohanunk és belevetjük magunkat a sokszínű világba, tobzódunk a választási lehetőségek között, és este csodálkozunk, hogy valami legbelül még ezek ellenére is üresen maradt.

Vannak, akik el se jönnek ezekre a rendezvényekre. Egyik része nem hiszi el, hogy a rendezők valóban meg tudták azt szervezni, amit hirdettek, és úgy érzik valaki, megint be akarja őket csapni, és a gyanúval a lelkében inkább a számítógépe mellett marad. A másik csoport azért marad távol, mert elhiszi, hogy ott olyan tömegek mozognak majd, amit ő nem tudna elviselni, az ettől való félelem otthon marasztalja.

És mindkettő véleményének igazat kell adnom. Mert mindig van változás. Valaki lemondja az előadást, a másik meg nem fejezi be időbe, ami miatt csúszik minden más program. Mindkettőnek lehetnek racionális magyarázatai, de a kártyalapok között ott található az egymás iránti felelősség hiánya is. Az a tendencia, hogy nem érdekli, mit akar a másik csoport, annak mi a jó. Egyetlen dologra összpontosít, arra, hogy ő maga mit akar.

Nem éreztem, azt, amit szerettem volna: az összetartó erőt, az egymásra való odafigyelést, a lelkeknek azt a kapcsolatát, amiért érdemes egy ilyen rendezvényen megjelenni.

Közösség. A sci-fisek közössége. A közös gondokról, a közös örömökről való együttgondolkodás. Közös cél, közös akarat. Ezek nélkül nem sok értelmét látok semmiféle rétegrendezvénynek.

A káosz, a széthúzó erők sokakat elriasztanak, másokat meg éppen az, hogy beszélgessenek.

Mindez a kerekasztal beszélgetés közben cikázott át gondolataimon, amikor a beszélgetést vezető férfi barátnője hanyatt homlok kirohant a teremből. Már korábban is felfigyeltem a fiatal lányra, aki fenn ült a színpadon a függöny előtt, de a hangfal mögött. De azután besétált Csabám és miután két puszival nyugtázta: nem vesztem el, meglátta a magányába roskadt leányzót a színpadon. Mivel őt aztán tényleg nem zavarja, hogy ki, és mit gondol róla simán átsétált körünkön és fölment a színpadra. Megpróbálta közelről is megnézni azt a valakit, aki hozzá hasonlóan inkább az elkülönülést választotta. Megijedt, amikor a lány, mint akit éppen tüzes vassal égetnének, fölpattant és az ellenkező oldalon leugrott a színpadról. Kétségbeesett levegőkapkodás közepette, rémült arckifejezéssel egyenesen csoportkörünk egyik székére, az előadó mellé huppant, hátizsákját pedig úgy szorította ölébe, mintha az lenne az egyetlen mentsvára. Hát persze, hogy fájt ez az én anyai szívemnek! Döbbenten figyeltem a jelenetet, és ahogyan azt már az évek során megszoktam, őt is meg akartam nyugtatni, hogy bár ez tényleg fantasztikus, de a gyermek csak autista és nem harap. A lány gyorsan azt mondta: tudom. De ő meg fél az emberektől.

Gondoltam, látszik is mindez, hiszen inkább választotta a mi tíznél több tagú csoportunkat menekülési helyként, mint Csabát ott egyedül a színpadon. De nem mondtam csak azt, hogy anyai szívem megnyugtatja, hogy vannak emberek, akik még a fiamtól is jobban félnek az emberektől. Erre a leányzó ismét fölpattant, zsákját se vitte magával és kifutott a teremből. Csaba meg utána. Nem néztem meg mi történik, a helyemen maradtam, sejtettem, hogy Csaba nem fogja hosszú ideig üldözni. Később mondta csak, hogy a lány félt tőle, és már csak azt kellett tisztáznunk, hogy a lába közelebb volt a hangfalhoz, mint a háta a függönyhöz.

A lányt viszont már csak az esti tábortűznél láttam ismét, amint a kijárati ajtó mellett ült (tömegek jöttek-mentek el mellettük) a beszélgetésünket vezető férfi térdét átölelve és egy másik nővel beszélgetett. Gondoltam talán elnézést kellene kérnem tőle, amiért azt találtam mondani, amit, de letettem róla, mert ez egy sci-fi találkozó volt, fantasztikusan sokféle programmal, fantasztikusan sokszínű emberekkel, elkülönülést igazolni látszó fóbiákkal, különlegességet igazoló félelmekkel, sokféle értékkel, célokkal, és nem akartam elvenni senkitől, a látogatóktól sem, és később a rendezőktől sem, a maguknak szépen legyártott igazolásokat. De ez utóbbi, egy egészen más kérdés.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.