Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TANÁCSOT KÉRTEM, NEM DORGÁLÁST II. és a III.

2013.03.01

február 24. (majd utána március 1.)

 

Ahhoz, hogy folytassam előző bejegyzésem – dorgálásom történetét és annak rám kifejtett hatását -, előbb mesét kell mondanom. Mivel mindenképp kollektíve letagadnák, legyen a címe:

Egy szava se igaz mese.

Történt egyszer nagyon régen kicsi hazánk még kisebb, nagyon távoli szegletében, hogy a jó szándékú tanárok még jobbat akartak a gyerekeknek. A gyerekeknek, akik terheltek voltak mindenféle fogyatékossággal, pszichésen és/vagy fizikailag is. Ők egy kisegítő, akarom mondani speciális iskola tanulói voltak, és szomorú, de elkülönítve tanultak az átlagos… akarom mondani normál gyerekektől. Ez, mint tudjuk nem jó, és a tanárok nagyon örültek, amikor rátaláltak egy pályázatra. Az utófinanszírozású pályázat azzal a csábító lehetőséggel kecsegtetett, hogy végre ezek a gyerekek, együtt lehetnek majd az átlagosakkal. Semmi mást nem várt el a pályázat kiírója csak azt, hogy előfinanszírozás gyanánt kellő létszámú gyereket integráljanak be a többségi iskolákba és akkor majd megy a pénz gyógypedagógusra, tanársegédekre, szociálpedagógusokra, iskolapszichiáterekre, akarom mondani mindenki fejlesztésére.

Az integrálás megtörtént. Csak vagy 8-10 gyerek maradt ki a rendszerből, nekik nem találtak megfelelő befogadót, ezért a szülőknek javasolták: adják be gyerekeiket valami bentlakásos oktatási intézménybe, könnyebb lesz a napi életük, elmehetnek dolgozni is, és a hétvégén meg láthatják a gyereküket. Hogy miért is? Ja, ne feledjem elmesélni, azért, mert a fenntartó, látva az iskola létszámának nagymértékű csökkenését, bezárta a speciális iskolát.

A pályázat azonban valamiért nem nyert.

Így eshetett meg az a szomorú tény, hogy most gyógypedagógus, tanársegéd nélkül tengetik a fogyatékkal élő gyerekek az életüket a többségi iskolákban. A többségi iskolák átlagos, akarom mondani normál gyerekei pedig szociálpedagógusok és iskolapszichológusok nélkül kell, megküzdjenek a szokatlan helyzettel.

A jó szándék kevés. (http://www.komplextrade.hu/Vaci_Mihaly.Meg_nem_eleg.htm )

 

Pedig e mese éppen a jó szándékról szólt, és mindez azért, mert (bocsánat, ha vulgáris lennék) a pályázat kiírója idióta volt, illetve olyan távol állt az íróasztala a valóságtól, hogy a felhők felett is lebeghetett volna.

Most aztán mindenki szenved, aki csak kicsit is érintett az ügyben kicsike országunk, parányi szegletében.

 

Ennyi volt a mese.

 

És most megint itt egy pályázat, ami arról szól, hogy akkor lesz pénzt, ha az autistákat kollégiumba integrálják.

Húsz év pályázati tapasztalat áll mögöttem. Sok mindent láttam, olvastam, tapasztaltam. És nem csak a közművelődés, de a szociális tevékenység- és az oktatás terén is. Engem ilyesmivel, ilyen csupa szívjóság ígéretével nem lehet a csőbe húzni.

Az utófinanszírozás teli van buktatókkal.

Az, hogy szerezz be egy adott mennyiségű autistát, aztán majd kapsz pénzt, hogy ellásd őket? Röhögnék, ha nem tudnám, hogy ez véresen komoly, és életekről, sorsokról dönt.

Tudom, hogy miről szólnak a pályázatok. Előbb mindig a szakemberek kiképzéséről, majd a munkahelyekről, a tárgyi eszközök beszerzéséről, és ha mindez együtt van, akkor szólhat majd a gyerekekről is, csakhogy közben mindig, de mindig elveszik valami Egy csomó kihasználatlan idő mindenképp. És az idő, nagyúr a fejlődésben, gondoljunk csak arra, hogy ha valaki balett táncos akar lenni, akkor már 4-5 évesen tanulnia kell a táncot, a mozgást, máskülönben „labdába se rúghat” ebben a művészetben.

(és még lesz folytatás)

 

Március 1. péntek

 

Visszatérek az eredeti gondolatokhoz. Jó néhány nap eltelt. Már én is sokallom, de bizonyos dolgoknak meg kell történniük, hogy bizonyos gondolatok megérlelődjenek.

 

Hosszú napok teltek el mióta egyáltalán útjára indult elmém útvesztőjébe a gondolat, hogy mi itt mindannyian elég gyávák vagyunk ahhoz, hogy igazán változtatni tudjunk az életünkön. 

 

A rendszer elleni felszólalásaim nem pártok kritikája. Egyetlen pártnak se voltam, vagyok és nem is leszek a tagja.

Az életet az emberek oldaláról nézem és minden „hatalom” valamiért újra és újra „elromlik” induljon bármily jó szándékkal.

Vagyis a problémák gyökere valahol máshol van.

 

A gondolatot az indította el, ami az első 02.24.-i bejegyzésemben olvasható.

Aztán persze szóba került, hogy szerintem rossz a rendszer és azt találta mondani R. hogy én máshoz se értek csak a lázongáshoz.

Nem akarom letagadni. Igaz.

Soha nem úgy teszem azonban, hogy ne adjak mellé jobbító ötleteket. Mert tudnunk kell, vannak leszólók, kritikusok, akik csak szidni tudnak.

Utamba kerül, hát megvettem és olvasom a „Viskó” c. könyvet, és a minap megleptek B.gyarmaton is a Jézus-hívők és megint el akarták velem hitetni, hogy Jézus azért jött, mert hamarosan eljő a „békés, szép új világ”, már csak kicsit kell „tűrnünk”.

 

R. is hívő ember. Én meg a rendszer a felállított társadalmi rendszer ellen lázadok, a hierarchia ellen, a rossz megoldások ellen. A kritika, amit R. felém gyakorol, nem új keletű. Közel tíz évre vezethető vissza és most ismét előjönne, ha egyébként találkoznánk, de akkoriban az volt a téma, hogy nem akartam Csabát az autisták és más fogyatékkal élők számára létrehívott csoportba taníttatni. A családi házból kialakított iskola mindentől és mindenkitől elszeparálva a külvárosban működött. Mondtam a szülőknek, hogy tegyünk azért: ez változzon meg. Nem volt hozzá mersz, vagy akarat, vagy tán elegendő erő.

Egyedül maradtam.

Egyedül Csaba tanult magántanulóként egy többségi iskolában.

Már akkor is szóba került, R. hivatkozott arra, ti. hogy Jézus miért jött el az emberek közé. Ezt idézte:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával, és így az embernek ellensége lesz a háza népe.”

Már akkor se hittem, hogy a szövegszerkezetből kiragadott mondatot szó szerint kell érteni, de nem éreztem szükségét, hogy elmélyüljek benne. Most viszont úgy gondoltam elérkezett az idő.

Még a könyv, amit olvasok, az is erről tanított. És megint mondanom kell: Nincsenek véletlenek.

Mielőtt tovább mennék, álljon itt néhány idézet WM. Paul Young „A viskó” c. könyvéből is:

„Mihelyt felállítotok egy hierarchiát, szükségetek van szabályokra, annak védelmére és működtetésére, aztán szükségetek van törvényekre és a szabályok végrehajtására, és már benne is vagytok valamiféle vezetési láncban, vagy utasítási rendszerben, ami nem elősegíti, hanem sokkal inkább tönkreteszi a kapcsolatot.(125. o.) … A tekintély… pusztán ürügy az erősek számára annak elérésére, hogy mások alávessék magukat annak, amit ők akarnak… A ti világotokban az egyén értékét folyamatosan alárendelik a rendszer fennmaradásának, legyen az politikai, gazdasági, társadalmi, vallási… Először egyetlen személyt, aztán néhányat, és végül akár tömegeket is szemrebbenés nélkül feláldoznak az aktuális rendszer érdekében, és további fennmaradása céljából…(126.o.) A hatalom és a függetlenségi vágy olyan mértékben átitat mindent, hogy már normálisnak tekintitek… annyira általános és mindenütt jelenlevő, hogy észrevehetetlenné és megkérdőjelezhetetlenné vált. Ez a mátrix: egy ördögi rendszer, ami reménytelenül körbezár benneteket, úgy, hogy közben még a létezéséről sem tudtok… (127.o.)

(folyt.köv.)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.