Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TANÁCSOT KÉRTEM, NEM DORGÁLÁST

2013.02.24

Február 24. vasárnap

 

Nehéz, nagyon nehéz arról a dologról írni, ami már napok óta egyre több helyet foglal el gondolataim mezején. Pedig jócskán van min elmélkedni, kezdve Enikőm és szerelme máig ki nem nyomozott halálának körülményein, egészen a napi megélhetési gondokig.

 

Az ember sokszor szinte már kétségbe esik, és ha így történik, akkor legjobb, ha nem tesz semmit, mert ha tesz, akkor egyre nagyobb badarságokat cselekszik. A pánik ugyanis nagyon rossz tanácsokat ad.

Bepánikoltam én is, és felírtam a facebook oldalamra, hogy mit tegyek Csabámmal, hová vigyem tanulni.

 

A pontos szöveget már nem tudom, mert végül az egészet a hozzászólásokkal együtt kitöröltem, de valahogy így szólt a segélykérésem: Mit tehetnék, milyen lehetőségei vannak autista kisfiamnak, ha nem akarom kollégiumba adni, mert még alkalmatlan az ilyen életre?

 

Egy hozzászóló írta csupán, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés és talán, majd, ha betölti a 18-at lesz valami tanfolyamra lehetősége. (Ehhez még van 7 hónapunk.) A többiek pedig hozták a tippet: kollégiumba kell adni. Nincs más út. Nincsenek más lehetőségek. Engedjem el, engedjem el a gyerek kezét, bízzam a pedagógusokra, legyen végre bizalmam, ne ragaszkodjak annyira a fiamhoz, hagyjam önállósulni… és lehetne még sorolni a szinte már „mindenért te vagy a hibás” fejemre olvasásokat.

 

Amikor azt emlegettem, hogy jó volna itt a városban legalább egy iskola, ami befogad és nem csak az Alapító okiratban kellene vállalkozni erre (két középiskolának az Okirata tartalmazza az autisták befogadását - Kirakatpolitika?) és akkor nem éppen a leghátrányosabbaknak, a magukat megvédeni-, a magukért kiállni képteleneknek kellene elhagyni a biztonságot adó otthont, akkor a kollégiumi élet fejlesztő hatásairól kaptam oktatást.

Ha erre azt mondtam, hogy rossz a rendszer, akkor az orromra koppintottak, hogy én mindig lázadok és változtatni akarok, pedig szelídséggel, szépen lassan, türelemmel kell a rendszer változásait elérni.

 

Simán arra kellett gondolnom, hogy velem van a baj. Talán bizony rosszul fejeztem ki magam, amikor a kérdésem leírtam, vagy a válaszokat nem értem… mondtam is, hogy meg kell tanulnom magyarul, mert én azt kérdeztem, hogy ha nem akarom beadni, akkor mit kellene tennem…

Mire jött a válasz: „R. a saját példáján keresztül mutatta be neked a helyes utat.”

(Mindegy, hogy R-ről az illető semmit a világon nem tud és az Ő autista gyerekéről se, a különbözőségeket ne is emlegessük, de erről majd később.)

No, végül ez tette be nálam azt a bizonyos „kaput” és megnémultam, majd töröltem az egész bejegyzést, úgy, ahogy volt.

 

Számomra nem kérdés, hogy a saját gyerekem, akivel a nap 24 órájában együtt vagyok és az elmúlt 17,5 évben távol tőle fél naptól többet még nem töltöttem… szóval őt, én ismerem a legjobban.

Úgy tűnik mások számára kérdéses.

Mi több!

Mindaz, amit elértem, az nem is az én nevelésem eredménye, és amit tettem, az nem sokat ér, ha most nem kockáztatom mindezek lebontását, hogy egy vegyes összetételű, vegyes viselkedésű, morálisan is különböző nehezen ellenőrizhető kollégiumba be nem adom a gyereket.

 

Jelenleg nagyon úgy tűnik (terhelve mindez az oktatási intézmények körüli változásokkal): rosszkor, rossz időben és rossz helyre születtünk.

(folyt.köv.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Egy 25 éves autista lány tanácsa (folyt.)

(Pdzs88, 2013.08.21 21:28)

Ha a fiad jár pszichiáterhez, vagy valakihez aki autizmust diagnosztizált nála, meg lehet kérndezni a rokkant járadékot(amíg nem dolgozik elvileg jár neki mert én is kapom), meg az emelt összegű családi pótlékot 18 éves koron túl, de ahhoz papírt kell kitölteni(amúgy aki a szüleivel még eggyüt lakik kapja, csak nevelési támogatás cím alatt idéntől). CSak mielőtt valaki megkapja orvosi bizottság megvizsgálja és úgy dönt. A pontos menetre amúgy így hirtelen nem emlékszem, de mint mondtam utána lehet kérdezni...Csak az a baj, hogy nem sok autista gyerek szülője tud erről, és a gyermekük tizennyolc éves korától nem tudják merre lépjenek. pedig néha a kis segítségek is soakt segíthetnek.

Egy 25 éves autista lány tanácsa

(Pdzs88, 2013.08.21 21:21)

Én autistaként normál iskolákba jártam, és elvégeztem két kétéves képzést a Debreceni Agrár Egyetemen. A lehetőségeket vadászni kell. Pedig hozzátenném, hogy a saját áltsulis tanárom - az elsőosztályos - nyíltan lehülyézett -, oviban meg a nevelőpedagógus megpróbált átszokatni balkezességről jobbkezességre, minek eredményeképpen néha kétbalkezes vagyok. Próbáljatok olyan szakot, vagy OKJ képzést találni, ami olyan téma, hogy érdekli a gyermekedet. Én amúgy nem voltam soha kollégista, csak bejárós. Igaz, mi Debrecentől 10-15 kilométerre lakunk, szóval nekünk csak kb. tíz perc Debrecenbe, onnan meg tömegközlekedés, vagy egérutak. Amúgy szerintem az autizmus nem betegség, csak egy különleges állapot, ahogy édesapám hívja.