Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utazás

2008.03.18

2007. december 17.

Meglátogattuk Csaba apai nagymamáját, akit már 2 éve nem láttunk. Attila, a legidősebb fiam, és menyasszonya, Csilla vittek el kocsival, mert hát a busz és a vonat… arról inkább jobb nem beszélni!

 

Csaba meg volt illetődve. Több mint három órába telt, amíg csak kicsit, megközelítette átlagos önmagát. Mondom, megközelítette. Erre azt mondanák az „átlag” emberek, hogy szerencsésnek érezhetjük, mondhatjuk magunkat – azok is vagyunk, de egészen más miatt! -, mert a mi autista gyermekünk ettől az óriási másságtól, változástól nem kezdett el hisztizni, még csak nem is nyafogott. Mindezek tetejében még hazafelé menet, este fölmentünk Csilláékhoz is, hogy a férjem lemérje, mekkora ajtót kell készítenie a fürdőszobára, mert hogy az nincs. Húsz perc eltelte után fakadt csak ki Csaba:

 

- Soha nem fogunk hazamenni! Mindig itt fogunk maradni! – arcocskája elkeseredésről tanúskodott. Nem hibáztatom  Attila fiam, de még ő se értette, pedig ő is itt volt velünk 12 évig. Mintha ez valamiféle rosszaság lenne, csak a magunk érdekeit nézzük, azt, amit mi szeretnénk. És akkor én vagyok a hibás, mert én rontottam el. Hibás lehetnék, ha kimutatott tény lenne, hogy attól autista egy gyermek, ha elkényezteti az édesanyja.

 

No igen! Mit várhatunk a társadalom többi tagjától, ha az, aki benne volt a dolgokban, is azt gondolja, ez valamiféle elkényeztetés.

 

Vannak nevelési elméletek, meg lehetnek elvek, de hogy ezek hogyan, miként illeszthetők egy autista nevelésébe, arról nem szól az irodalom.

 

Már felfelé menet a liftben nagyon gyors tempóban morzsolta a pulóverét Csaba. Azonnal láttam, hogy ez azért már több, mint ami elvárható. De nem szólt. Pedig olyan izgatott volt, hogy csaknem elsírta magát. Talán nem is kell mondanom, hogy én is csaknem elsírtam magam, ahogy ezt néztem. Szóltam is a többieknek, de nem vette senki komolyan. Elkezdett fájni a feje. Ezt már akkor mondta, amikor a lakásban voltunk.

 

- Majdnem fáj a fejem. – mondta halkan. Megnyugtattam, hogy apa megméri még a csöveket, aztán megyünk. Csilla készített volna bundás kenyeret, de Csaba azt válaszolta: Nem. Majd otthon. És elgondolkodtató, hogy az a bizonyos elsőszámú alapszükséglet, ami az evés, ami ösztönös, létfenntartás, miként nyomódik el az autista gyermekemben, annak érdekében, hogy meg legyen a megszokott hely, vagyis kell a „komfort is”.

 

Kínálták csokoládéval. Abból jöhet bármekkora mennyiség, más körülmények között, de most azt felelte: Haza viszem.

 

Amikor este végre ágyba kerültünk, szívet-lelket melengető volt, ahogyan szeretgetett. Azt se tudta, hogy mutassa ki, hogy boldog, hogy végre az van, ami szokott lenni, hogy fekszünk egymás mellett, és biztonságban van, itthon, velem, hogy megint csak az övé vagyok. Volt kobakvakarás – azt mondta, a vakarás olyan, mint a fésülködés -, volt ölelés, kicsi és nagy, volt lapogatás, ahol csak elért. Betakarózott, fejére húzta a paplant, bebújt, hogy szinte azonnal kinyúljon onnan, mert ismét hozzám kellett, hogy érjen. Simogatás, lapogatás, kobakvakarás.

 

- Szeretlek anya! Végtelenül szeretlek! Ki az én…? – ez utóbbit én szoktam mondani, és mindenre azt kell válaszolni: Csaba. Ezt most ő kezdeményezte! És én kérdeztem. Ki az én tündérem? Ki az én lelkem virágos kertjének legszebbik virága? Ki az én szemem fénye, aki megszépíti a napjaim? – és mondta, hogy: Csaba! Én meg helyeseltem és behunyt szemmel élveztem, hogy puha, erőt adó kicsi keze, a fejemen nyugszik.

 

Alig győzte bepótolni az elmaradt aznapi érintéseket, szeretet kinyilvánításokat. Annyira, hogy az már könnyekig megható volt.

 

Az autóban oda és vissza is, szinte megbűvölten, mozdulatlanul ült. Hallgatta a zenét, a mi beszélgetéseinket és csodálattal nézte a kék és piros lámpával világító műszerfalat. Szinte már materializálódott a tény, hogy mindenre kitárultan figyel, hallgat. A szeme se rebbent. Mire célunkhoz értünk, bevörösödött a szeme. Valahol legbelül azonban tombolt a félelem. Ott lebeget testének minden sejtjében, mert amikor kiszálltunk az autóból, a szeme rémült volt, a szája legörbült. Egyetlen hajszál választotta el a sírástól. És mégsem szólt. Egyetlen szóval sem tudta elmondani, hogy mennyire fél, mennyire nem érzi biztonságban magát. A szívem szakad meg. Borzalmas lehet, ha az ember nem tudja megfogalmazni, hangosan kimondani félelmeit. És mások sem kérdezik, hogy azzal segítenének megszabadulni a belül dúló démonoktól. Nem kérdik, mert nem értik, mi több azt se tudják, hogy létezik. Aki nem szól – szerintük – az nem is érti a világot, annak nincs véleménye, magyarul: értelmileg sérült.

 

Nem nagyon szólt hozzá senki, mit szóljon az ember egy autistához, aki válaszolni nem nagyon tud? Én mentem oda mellé, többször -  az asztal mellől, ahol folyt a „nagy beszélgetés”-, beléptem az ő világába, ahol fölrakta, majd leszedte a sakkfigurákat a tábláról. Megölelgettem, megpuszilgattam.

 

- Egyél meg anya! – kérte boldogan, hálásan, hogy végre valaki a közelébe megy.

 

Itthon kérdeztem tőle:

 

- Napsugaram, no, milyen volt mama? – azonnal tudtam, hogy rossz a kérdés, hiszen az autista szó szerint veszi a fogalmakat.

 

- Kicsi. – válaszolt Csaba. – Erzsi mama kicsi lett.

 

És tényleg! Ez is igaz. A mama soha nem volt vékony, mióta csak ismerjük, de most még szedett is magára, és ettől valóban olyan érzése támad az embernek, hogy kisebb lett. Ehhez még hozzá kell adni, hogy az öregség is összébb nyomja egy kicsit az embert, no meg az állandó betegség – cukorbeteg a mama -, és mindezek tetejébe ugyebár Csaba az elmúlt két évben nyolc centit biztos, hogy nőtt. Ezért „kicsi” lett mama.

 
 

A dolgok nem változnak semmit, ha nem teszünk azért, hogy változzanak. Ha változnak, akkor nem abba az irányba, ahogyan kellene. Ha nem mondjuk el az embereknek, hogy mi nagyon boldogok vagyunk, mert a világot képesek vagyunk – autista gyermekünk segítségével - más szemszögből is látni, és főként, ami lényeges ezt a világot is megérteni, addig az emberek nem mernek szólni, nehogy valami rosszat tegyenek.

A másik reakció meg az, hogy menekülnek. Nem tudják kezelni, mert nem ismerik, nem értik, és mint ilyentől, hát félnek tőle. Nehéznek tűnik váltakoztatni látásmódunkat, folyamatosan alkalmazkodni, az autista gyermekünk és  mások világszemlélete között, de amikor az ember ezt begyakorolja, rájön, hogy a világ, amelyet eddig ismertünk, nem olyan méretű, amilyennek eddig hittük, hanem sokkal, de sokkal hatalmasabb!

 

És amikor eddig eljutunk, fel is tesszük a kérdést: Mekkora lehet valójában?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.