Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÜZENET F.P.-NEK!

2012.06.03

Június 3.

 

Üzenet F.P.-nek, avagy amiben óriásit tévedtem

 

Semmi kertelés. Azonnal rátérek a lényegre, mert olyan érzésem van, hogy semmi idő nem maradt, hogy az üzenetnek haladéktalanul el kell jutni mindenkihez, aki olvassa a bejegyzéseim, de legfőképp F.P.-hez.

Péntek délután átjött hozzánk Edina. Nagyon örültem neki, mert már rég beszélgettünk. Csabával kettesben voltam, közelgett az este és megint kavargott a belsőm, lázadozott, kitörni készült ismét a „vulkán”. Ezért is volt duplán jó, hogy Edi jött, mert lefojtotta a kitörni készülőt.

Hát persze, hogy azonnal Péterről kérdeztem, aki már hazamehetett a kórházból és tudtam: Edi és párja meglátogatták valamelyik nap.

Peti lelke megviselt, rosszabbul van, mint a kórházban volt.

Igen, tudjuk: a kórházban testeket talán tudnak gyógyítani, de a lélek gyógyulásához igazából sehol a világon nem értenek, még ha bármely kitüntetett elmeprofesszor is az orvos.

Hallom Editől, hogy Péter mindenben követni akarja Tomi és Enikő terveit, javaslatait, ami nem más, mint, hogy élni akarja a saját életét.

Igen, ez egy kiváló terv. Azonnal helyeseltem, hiszen én is ezt mondtam Enikőnek… és itt a naplóban is sokszor leírtam, hogy nem azért szültem harmadik gyermeket, hogy annak esetleges problémái a testvéreinek a gondja legyen. Az autista fiamért való harc pedig legyen a szülők gondja, nem pedig a másik, az egészséges gyermeké. Enikőt mindig arra biztattam, hogy ne törődjön velünk, alakítsa, élje a saját életét. Ha arról van szó, akkor bátram menjen az ország más tájára dolgozni, vagy akár külföldre, mert nem az ő életét tönkretenni szültem a harmadik gyermekem.

Pénteken este is erről beszélgettünk.

Azután eljött az éjszaka. Az álmomra nem emlékszem – ahogy már megszokhattam -, de egy egészen más életlátással ébredtem. Magam is meglepődtem, ezért Etesre menet a buszon, meditációban erről kérdeztem a segítőimet és Enikőt, meg Tomit is meghívtam erre a „beszélgetésre”.

Nehéz lesz leírni.

Az elfelejtett álom tartalmát elevenítették fel, és ismételtették át velem.

Egy cselekményekben gazdag álmot is nehéz szavakká formálni, de egy ilyen álmot, ami életem egyik legnagyobb tévedésére mutat rá… hát nem tudom, hogyan fog ez most nekem sikerülni!

„Emlékszel anya a halálom utáni első meditációra?” – kezdte Enikő. „Karon kaptalak, lemutattam a Földre, és azt mondtam: Ez az a bolygó, ahol senkinek a sorsát, senki nem írhatja át.”

Jól emlékszem.

És akkor már minden egészen világosan állt előttem.

„Tévedtél, nagyot tévedtél, amikor azt hirdetted, hogy a problémás gyermekért való harcban a testvéreknek, a rokonoknak, az ismerősöknek, vagy akár a szűkebb és tágabb lakókörnyezetben élőknek nincs semmi feladatuk.”

Tomi is megszólalt:

„Enikő azért gondolta, hogy helyes ez az út, mert Ildikó néni ezt nevelte belé. Pedig mindenki – nagyon kevés kivétellel -, megtervezi a segítőkkel a következő életét, és a lélek helyes fejlődésének rögös útján betervezett egy autista testvér életének a segítése is.”

Leírhatatlan bűntudat ébredt bennem, mire mindketten átöleltek, hogy vigaszt adjanak.

„Még nem késő anyuci.” – mondta nekem Enikő. „Éreztem én, hogy nem jó ötlet elmenni és titeket magatokra hagyni. Ezért is nem indultam el, se Pestre, se Győrbe.”

Nem értettem, azt, hogy nem késő, hiszen mindketten olyan messzire költöztek, hogy most aztán már tényleg nincs semmiféle visszaút.

Sírtam.

„Muszáj megértened, hogy ez nem egyedül a te feladatod! A hibát abban vétetted, hogy nem akartál senki terhére lenni, és azt gondoltad egyedül is meg tudsz küzdeni ezzel. Csaknem minden problémás gyereket nevelő szülő ezt a hibát véti. Nem vagy egyedül ezzel, de ez a világunk egyik hibája. Belesulykolják az emberekbe, hogy a szülő az, aki elsősorban felel a gyerek betegségeiért, pedig nem igaz. És ha a szülőben lelkifurdalás ébred, ha úgy érzi a gyerek miatta beteg, akkor azt gondolja, neki kell a vele kapcsolatos problémákat megoldani, helyre tenni.

Neked most ezt a felfogást ki kell javítanod!

Muszáj megírnod!

Mindenkihez, de leginkább Blackhez eljuttatnod az üzenetet: A saját életét kell élnie, de úgy, hogy abban oroszlánrészt kell kapjon, az autista nővére életének egyengetése, mert  tud tenni, éppen azért született be abba a családba. Vállalta, még a leszületés előtt ezt a feladatot, és nem küzdhet ellene, mert akkor nem teljesül az eltervezett fejlődése. A tervek felborításának pedig kemény ára van.”

Megértettem.

Már csak azt kellett kitalálnom, hogy a hallottakat miként alakítom át szavakká, mert mindezek, amiket fent leírtam érzések voltak eredetileg.

Egy példával illusztrálták a történetet.

„Képzeld el, hogy ki kell alakítania egy rendszert, amelyben az autisták oktatása, foglalkoztatása, lakhatása, időskori ellátása a feladat! Ha csak a szülők, vagy rosszabb esetben csak az anya próbál alapot építeni, majd egyenként téglát hordani ehhez a házhoz… lelki terhei, problémái mellett… akkor hány megkezdett, ámde lakhatatlan, tető nélküli ház lesz az országban?

Sok.

És a probléma örökre probléma marad.

Egyedül senkinek nem megy.

És ez nem csak erre a konkrét esetre érvényes.

Másra is.

Az összefogás a lényeg. Mindenben.

A problémákkal élők, nem csak egy családba születnek, hanem egy rokoni, baráti közösségbe, egy adott lakókörnyezetbe, akik életterveiben szintén szerepel – még ha csak elenyésző, az egész életéhez képest elenyésző feladatként is - ennek a gondnak a megoldása.

Mindazok, akik a problémát látják, feladatul kapták, hogy a megoldást jelentő „házat” segítsék felépíteni. Senkinek nem jelenthet nagy terhet, ha egy-egy „téglát” beépít, és ezzel hozzájárul a „házak” felépüléséhez.”

 

Ez az Üzenet lényege.

 

 

Aggódások

Május 30.

 

Attila fiamnak kettétört a foga. Néhány napig halogatta, majd a hosszú hétvégén annyira begyulladt az ínye, hogy telefonált a fogorvosnak. Tegnap, vagyis kedden egy hétfői időpontot akart a nővér adni neki. Szerencsére a fiam nem nyugodott bele, mondta, hogy ne tegye ezt vele, hiszen most már még a mandulája is fáj. Akkor kapta a csütörtök déli időpontot. Még addig is sok az idő, olyan esetben, ha már napi két Cataflam se mulasztja el a fájdalmat. Nem értem, hogy ilyenkor miért nem lehet soron kívül, egy gyors segélyt adni, ami közben közölte az egészségügyi dolgozó, hogy úgy is szájsebészet lesz belőle.  Most már csak azért aggódok, hogy csütörtök délután legyen rendelés a szájsebészeten, mert ha nem, akkor tovább tart a szenvedés.

De nem csak ez a baj.

Ettől jobban aggódok attól, hogy egy héttel ezelőtt azzal fogadott Attila, amikor haza értünk B.gyarmatról, hogy vadul kalapál a szíve, nyom a tarkója, mindeközben pedig nagyon rosszul érzi magát. Persze egy felnőtt férfinak hiába is magyarázza az ember, hogy csökkentse az edzések intenzitását, ne igyon az edzőterembe mindenféle löttyöket, próbáljon meg ne sokat lenni a napon, és főleg azt, hogy ne nyomja el folyton a gyászát, a vesztesége fölötti bánatát, nyugodtan sírja ki magát, elvégre elvesztette a húgát.

Tegnap ismét megjelentek fenti tünetek. Pihenés közben 96 volt a pulzusa. Adtam neki egy gyönge nyugtatót, Valerianát, amit én kettesével szoktam beszedni. Félóra után azt mondta, már jobban érzi magát.

 

Magamról tudom, hogy ha elnyomom a feltörő gyászt, a veszteség felett érzett kínokat, mert végezni kell a napi feladatokat, intézni kell Csaba ügyeit, vagy éppen emberek között vagyok, akkor később, tízszeres erővel törnek fel az érzelmek, mintha halálos betegség ragadott volna meg. Olyankor már alig bírok elbotorkálni az ágyig. Összegömbölyödve vacogok, mintha mínusz lenne, zokogok, és sikoltozni kívánok. Persze nem sikoltozok, hiszen a panel falai vékonyak és mégse akarja az ember, hogy mind a négy emelet hallja hangokba is feltörő szenvedését.

 

Márpedig Attila Enikő és Tomi halála után nem sokszor engedte meg magának, hogy kiengedje a gyász tüneteit.

Tomi a „közfelfogás” szerint még nem volt a család tagja. Én mégis azt kérdezem: mégis mikor is válik egy udvarló a család tagjává?

Azt mondják, ha együtt laknak.

Miért?

Vagy akkor, ha összeházasodnak?

Nem.

Szerintem nem. Már akkor családtaggá válik, amikor a szívünkbe zárjuk az udvarlót, amikor szeretni kezdjük, amikor aggódunk, ha késő este érkezik, amikor látjuk, hogy fáradt, amikor megértjük problémáit, amikor örülünk örömeinek. És mi Tomit már családunk tagjának tekintettük, és ő is minket. Előbb gondolt arra, hogy anyukámnak meg kell javítani a virágoskert kerítését, mint Attila vagy a férjem, Tamás. Mindannyian szerettük Tomit. Enikő iráni szeretete kiterjedt ránk is.

Attila együtt nézte velük az autóverseny közvetítését, nagyokat beszélgettek, bolondoztak és így a gyászt nem csak Enikő elvesztése, hanem Tomi elvesztése miatt is érzi.

 

Egyszerre két szerettünket vesztettük el, méghozzá váratlanul, hirtelen. Amikor valaki idős, beteg, vagy mindkettő, a család tagjai egyfajta csodavárás mellett, de mégis lelkileg készülnek szerettük elvesztésére.

Mi, két egészséges, szépséges, ereje teljében, csodás jövőtervekkel rendelkező, zseniális embert veszítettünk el, egyszerre.

Ha a gyászt, a végtelen kétségbeesést, a fájdalmat, a bánatot, a dühöt, haragot, nem engedjük felszínre törni, ha nem merünk zokogni vigasztalhatatlanul, mert modern civilizációnk szerint „nincs idő a fájdalomra”, akkor fájdalmas veszteségérzetünk teljes erejével fizikai testünk ellen fordul.

Hát ezért aggódom.

Attila belevetette magát a munkába, elkeseredettségét befektette a munka utáni edzésbe, nem engedi magát szabadidejében sem lelke mélységeibe, hanem inkább barátaival tölti az idejét, az ő problémáikat segít megoldani, miközben saját gyásza tüneteit elnyomja.

 

Tegnap letérdeltem mellé az ágyhoz, és szépen kértem arra, hogy merüljön el a bánatában, emlékezzen, engedje feltörni fájdalmait, sírjon, ha szégyelli, akkor legalább, amikor senki nem látja, mert nagyon könnyen baj lehet a szívével.

Ki kell engedni a feltörő érzelmeket, utat kell nyitni nekik, hogy ne forduljon ellenünk ez a mérhetetlen kín.

 

Aggódom anyáért is, mert ő meg minden nap egyedül van. Rengeteg ideje marad arra, hogy emlékezzen, és mindezt úgy, hogy nincs kivel beszélgetnie. Meghalt apa, és egy félévre rá, két szeretett embert veszített el. Mindeközben fáj neki az én fájdalmam is. Nekem is fájna, ha a gyermekemet ilyen óriási veszteség érné. Igyekszem hát úgy intézni a dolgaim, hogy ne csak szombaton, hanem a hétnek még egy napját vele tölthessem. Erősödtek a szívtájé fájdalmai és a lába is sokkal többször fáj, mint ezek előtt.

 

Az életünk végérvényesen megváltozott. Ezt el kell ismernünk.

Mindig változik a világ, de a változások nem ennyire nagyok, nem ennyire húsba vágók. Azokat fokozatosan adagolja a természet, a társadalom.

Gyermekem és az ő szerelmének az elvesztése azonban olyan hatalmas változás, ami lehetetlenné teszi, hogy a világot olyannak lássam, mint előtte.

Minden átértékelődött.

Ugyanez vonatkozik anyára, Tamásra, és Attilára is. Számukra is nehéz… és a gyász nem olyan érzelemköteg, amit egyszerűen át lehet lépni, mintha semmi nem történt volna.

Olyan ez, mint egy betegség, amiből gyógyulni hosszú folyamat. Olyan ez, mint egy hatalmas seb, amit csak úgy lehet begyógyítani, ha gondosan kezeljük. A kezelés pedig nem más, mint a leszorított érzelmek szabadon engedése, a fájdalom átélése, a kegyetlen valóság elfogadása érdekében. Amikor kisírjuk fájdalmunkat, csak utána, csak akkor léphetünk tovább elvesztett szerettünk felé, csak utána lesz lehetőségünk arra, hogy magunkba olvasszuk őt, és az ő identitásának egy darabkája általunk éljen tovább.

 

 

Május 03.

 

ÉLETFELADATAINK

 

Az élet történései befolyásolják életünket. Ilyenek az emberek tetteti, és az, hogy elmondják nekünk, mit gondolnak rólunk.

A bajok akkor kezdődnek, amikor a véleményező igazából semmit nem tud, de sérelem érte – akár vélt, akár valós -, és vagdalkozni kezd. Olyan ez, mintha lehuny pillával, éles karddal a kezünkben vagdalkoznánk.

Ha valaki nem tudja kiolvasni a sorok mögött megbúvó érzelmeket, akkor téves értelmezése savas szavakat szül, és ezt spricceli arra, akiről úgy véli, megérdemel még egy fokkal nagyobb fájdalmat.

 

Vannak persze más megoldások is, de azt egy sértett, büszke ego képtelen megcselekedni.

 

Sajnos jellemző napjainkra, hogy a földön fekvő (mert leterítette a sors), szenvedő embert senki nem segíti föl. És megint sajnos, hogy csak kevesek akarják észrevenni: ők is emberek.

Az ember szerintem nem arra született a Szellemhazából érkezett lelkével, hogy anyagi javakat harácsoljon össze mások szenvedése árán, hanem éppen arra, hogy szeretetet osszon, abból a végtelen szeretetből, amit magával hozott valódi hazájából. Nézzünk csak meg egy kicsi gyermeket, aki mindenkire mosolyog, és mindenkit megsimogat puha kezecskéjével, akit csak elér.

 

A végtelenből jöttünk a végesbe, szellemiből az anyagiba.

Testünk azonos a csillagok anyagával, lelkünk pedig még felderítetlen szellemi.

 

Azért jöttünk (szerintem), hogy ebből a létezési módból a lehető legtöbbet tanuljuk meg, szeressük és értsük meg embertársainkat.

Az a feladatunk, hogy legjobb tudásunk szerint tegyük képessé magunkat, arra, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik ember helyzetébe, de úgy… olyannyira, mintha velünk történne meg.

Jók, rosszak… mindegy.

A jó átélése több örömforrás, és igen… a rosszak bizony fájdalommal, könnyekkel járnak, de csak akkor leszünk lelkünkben gazdagabbak, ha életünk során nem csak a magunk örömének örülünk, és nem csak a magunk bánatait éljük meg.

 

Az én lányomGyönyörű Csillagom! – lelkileg dúsgazdag volt. Mindenkit meghallgatott, mindenkit megpróbált megérteni, mindenkihez volt egy-egy kedves szava, mosolya, és legtöbbször tudott tanácsot is adni.

A gyerekeim így nőttek fel. A fiaim is. Csaba persze más, hiszen ő autista, de ő se bántana soha senkit… még akkor se, ha ütnék.

 

Legtöbbször nem tudunk mást tenni, csak azt, ami semmibe nem kerül: meghallgatni. Kevesen szánnak erre időt, mert elnyomja ősi ösztönüket a belénk plántált téves hit: „Az idő pénz”! Vagy a másik mondat: „Nincs idő a fájdalomra”!

Valójában nincs is „Idő”.

Azt ugyanis mesterségesen, az emberek korlátozására találták ki.

 

A gondolatok csapongók. Nem, vagy csak nagyon nehezen állítható össze belőlük a helyes megoldás. Ezért van szükségünk egy másik emberre, aki meghallgatja szavakká formálva őket (érzések, feltételezések), akkor nem is minden esetben szükséges a másik tanácsa. A szavakká formált gondolatok ugyanis az agyban elindítják a logikai összefüggések láncolatait és kimondás után meg is születhet a megoldás.

Ha a mesélő, a gondokkal küzdő mégsem jut el eddig, akkor annak, aki meghallgatta őt, neki kell összefoglalnia mindazt, amit hallott, és rá kell mutatnia a fellelt ellentmondásokra, és el kell mondani az általa „látott” megoldásokat. Mindez nem megy másként csak úgy, ha:

 

Életünkből Időt szánunk a másik emberre…

Türelmesen végighallgatjuk, és nem küldjük el a bal fenéken, mondván, hogy hülyeségeket beszél…

Beleéljük magunkat az ő helyzetébe…

Tiszteljük őt, és egy velünk azonos értékű léleknek fogadjuk el…

A segíteni akarás élénken bennünk él, és azt egyik legfőbb életfeladatunknak tekintjük…

Elnézzük a másik embernek, ha fájdalmában esetleg minket sértő szavak is elhagyják száját…

 

Hát igen… az én Napsugaram, úgy ragyogta be életem, hogy igazából könnyedén vettem szegénységem. És ez, most, hogy már visszatért Szellemhazánkba, most látszik csak igazán. Ő volt, aki az én csapongó gondolataim meghallgatta, rendszerezte és rávezetett a helyes megoldásokra. Ugyanúgy tette, ahogyan én tanítottam neki, amíg kicsike lány volt.

Kiváló tanítvány volt, aki nem csak a családot, hanem a környezetében élőket is hajlandó volt meghallgatni. Kiváló tanítvány, aki túlszárnyalta tanítóját is.

 

Dúsgazdag lélekkel távozott. Másnak nem igen vette volna hasznát, ha lett volna is egyéb vagyona, de sokkal többet vitt magával - sokkal többet veszítettünk távozásával mi itt mind -,mint azt bármelyikünk egyáltalán el tudja képzelni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.