Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VANNAK NAPOK...

2009.03.07

Március 7. szombat

Vannak napok, amikor úgy érzed, jó volna már mindent magad mögött hagyni. Túl lenni a problémákon és visszatérni a lelkek dimenziójába, hogy ott, az Egységben, a közös Tudatban megpihenve, egymáshoz bújva, együtt segítsd a még fizikai testben emitt maradt „vergődőket”.

Vannak napok, amikor úgy érzed, minden összeesküdött ellened. A problémák vonzzák egymást, mint összekapcsolt vagonok, hogy valójában tévedsz: Te nem is vagy „JÓ”, mert Isten ezer akadályt, anyagi kárt küld a fejedre.

Vannak napok, amikor felülvizsgálni kényszerülsz életed. Mérlegre tenni mindent, ami volt és van, hogy bemérhesd azt, ami lesz. De te azt kérdezed, ez az „életbarométer” milyen mértékkel mér? Jó irányt mutat, vagy megtéveszt ez is, mint a politikusok, a média, a pénzemberek?

Vannak napok, amikor úgy érzed, a gonosz van túlsúlyban, és nem is Te szorulsz segítségre (hiába, az érzetek megcsalnak), hanem Isten maga a bajbajutott, akiről az előbb még azt hitted, „tévutaid” miatt büntet. Amikor megrendülve azt érzed, hogy maga Isten, az, aki csapdába került, nagyon magányosnak érzed magad, hiszen még benne bíztál, reméltél: a védelmébe vesz. De nem, mert most neked kell érte keményen harcolnod, ha állva akarsz még maradni, ha azt kívánod, hogy „kerted”, lelked virágos kertjét, meg szeretnéd védeni.

Vannak napok, amikor legfőbb támaszod, a szüleid „oszlopai” roggyannak meg. Sírnak és betegek. Amikor tehetetlen düh feszít, hogy közel tán a vég és semmit nem tehetsz, hogy mi végre kell neked is… még ezt is… akikre mindig lentről néztél, ők a „példakép”. Az erősek, a biztosak, a legyőzhetetlenek, és ősz fejjel egymást marják, mint saját farkába harapó kígyó.

Vannak napok, amikor átcsapnak fejed felett a hullámok, és e víztömeg torzított tükrén át látod a világot, mintha ekkor tűnne fel igazi valója, mintha mindent megértenél, mert a szétszaladt láncszemek egymásba illőnek tűnnek. És Te, akkor már nem hiszed, hogy mindez, ami itt zajlik, cél nélkül való. Egymást érik a látszólagos megoldások, és ez már-már bénultságot idéz elő.

Vannak napok, amikor úgy érzed, besűrűsödött a világ körülötted, nem kapsz már levegőt, igaztalannak érzed az életet, nem látod az értelmét, amit eddig elhitettél magaddal, tetteid is, melyeket mocsáron átkúszva, sziklaszirtet megmászva, sivatagon átvergődve elkövettél, mintha értéküket vesztették volna.

Vannak napok, amikor úgy érzed, valami forradalmi kell. Nem akarsz többé egy lenni a „tömegből”, hanem része akarsz lenni a „Tömegnek”, mert le kellene ráznod egyedi magányod és érezni egészen tisztán: „Egyek vagyunk!” Együtt mozdul a szánk, egyet gondolunk, egyszerre lélegzünk és egyszerre dobban a szívünk, és szívdobbanásunk végigdübörög a „hídon” mely a jövővel köt össze minket.

Vannak napok, amikor úgy érzed, hogy különállóságod maga a pusztulás és kész vagy mindent föladni, hogy lásd azt a fényt, amit csak együtt láthatunk.

Vannak napok, amikor lételemed az Egyetemes szeretet és e vágyadban minden annyira eltörpül, hogy csak őrlődésnek látszik eddigi életed, hogy minden, amiért könnyet ejtettél eddig, csak gyermeki zokszó volt, amiért megzizzentek valaha is nyugalmadat zavarón idegszálaid, csak pitiáner homokvárak voltak.

És ilyenkor minden átrendeződni látszik.

Az értékeket elmossa az eső, az elégedettséged elsodorja a szél.

Mivégre vagyunk e Földön?

A kérdést fölszippantja a kollektív tudattalan és átröpíti a naprendszeren, viszi távoli galaxisok felé…

Kép

Talán egy napon, a válasz is megérkezik.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.