Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (7. és a 8. fejezet)

2010.11.04

Elfojtott apró sikoly, tompított vihogás zökkentett ki a népi művészet csodálatából. A sarokban, ahová a konyhából kiszűrődő fény már alig jutott el, fonott asztal körül gyékényfotelok foglalták a teret. Három férfi ült, mindnek az ölébe egy lány, mellük a férfiak szájánál ringott, az egyik tán éppen érintette, mert - szégyen nélkül tovább is helyén maradva -, nyávogva közölte: Ez fááájt! Csak sejteni lehetett mi történt, de én már a gondolatától is olyan zavarba jöttem, hogy legszívesebben kifutottam volna az udvarra. Ösztönösen léptem is, ám akkor a konyhából kilépett a szőke, egy kedves női hang kísérte: öt perc és kész a kávé! Attila a konyha küszöbén állva kérdezte, hogy hová indulok. Nem szóltam, csak a homályba megbújt szabatos társaság felé intettem a fejemmel, de ő, nem értett meg.

 — Gyere már közelebb! Nem hallom mit mondasz – mondta, de én ettől újfent megrémültem és inkább a falnak vetettem a vállam ott, ahol álltam. — Nem érzed jól magad? – kérdezte és közelebb lépett, olyan közel, hogy beleszédültem. — Kinn is várhatunk!

— Fülledt itt a levegő. És ne zavarjuk a fiatalokat – suttogtam és már fordultam is a bejárati ajtó felé.

Az ajtó előtt, a lépcső tetején vártuk meg a kávét. Kiderült, hogy a fiatal férfiak Viktor haverjai, a lányokat ők hozták magukkal és Attila egyiket se ismeri. Ahogy beszélt egyre jobban hatott rám az a varázs, ami belőle felém áradt. Nem bírtam levenni róla a tekintetem és sokszor csak késve értettem meg mit mond, mert nem a szavaira figyeltem, hanem arra, ahogyan beszélt. Szemében még akkor is volt valamiféle szigor, amilyet még senki szemében soha nem láttam, bár annyira sok embert akkor még nem ismertem rövidke, igen elszeparált, rövid pórázon tartott életemben. Ez a szigor, valami uralkodói parancsot árasztott, amely azt sugallta: mindennek úgy kell történnie, ahogyan én megmondom. Borzadtam, féltem, mégis vonzott. Olyan gyengének éreztem magam, mint a hajnali harmat, amitől csak elcsodálkozni tudtam, mert úgy ismertem magam, mint aki eléggé akaratos és önfejű, akinek nem lehet csak úgy megmondani, hogy mit tegyen. Arra tippeltem, hogy a fáradság, a hullámokban rám-rátörő álmosság is meghatározza mostanra kialakult erőtlenségem. Szívem vadul toporzékolt, éreztem lüktetését fejemben, karomban, és mintha az órákkal korábban megivott pálinka most kezdene hatni, kótyagos lettem. Felfedeztem, hogy vágyom a csókjára, az ölelésére, ha közeledne, nem tudnék ellenállni. Ennek a gondolata azonban mélységes szégyennel töltött el, és ettől már a fejem is zúgott, nem csak a ház. Olyan érzésem támadt, hogy egy láthatatlan szerkezetbe ültettek, ami folyamatosan zakatol, és az erőmet szívja, hogy ez a kékszemű, szigorú tekintetű férfi maga a végzet és csak is a balszerencsém sodorhatta utamba, mégis elmennék vele a világ végére is, pedig szinte semmit nem tudok még róla. Attila meg, mint aki minden gondolatom érti: elmosolyodott, tekintete hirtelen lágy és simogató lett.

„Ó te átok! – gondoltam magamba.  - Nem kellett volna eljönnöm. Éreztem én, hogy otthon kell maradnom. Ha most azt mered mondani, hogy kettesbe szeretnél velem lenni, itt hagylak! Akkor soha többé nem akarlak látni. Gyűlölni foglak, amíg élek, ha elmerészeled rontani!”

Gondolataim az előbbi kedves női hang rebbentette szét. A hanghoz tartozó kezek kávét nyújtottak felénk. Megköszöntük, és szerzeményünkkel visszaindultunk az udvarra, de a ház előtti sátorban megláttam Zolit. A ponyvák alatt két üstben főtt a gulyás. Csábítón, jóízűen fortyogott az illatos étel, alatta pedig a nedves fa együtt dalolt a tűzzel. Zoli fejet lógatva ült az üst mellett, munkás markában szinte elveszett a sörösüveg. Felnézett, fogai kivillantak, amikor mellé léptünk.

— Hé! Mi újság gyerekek? Látom ti már egymásra találtatok! Jó nektek! Fiatalok vagytok, nem úgy, mint én, az öreg tengeri medve! – hangjából mosolya ellenére keserűség áradt, engem nem lehetett ezzel becsapni. A keményre edződött erős, széles vállú férfi a könnyeivel viaskodott.

    Miért vagy itt egyedül te vén tengeri medve? Hol hagytad azt a csinos vörös lányt, akivel egész éjszaka táncoltál? – kérdeztem vidámságot színlelve, bár úgy sejtettem, hogy éppen ez a lány lehet a mostani búskomorság előidézője. Zoli felállt és mereven a fortyogó gulyásba nézett, mintha egészen az üst aljáig szeretne lelátni.

    Hajjaj! A szőke kiscsibe? Hát jó bőr, az már biztos. Nincs vele baj, csak velem van gond. Nekem ő túlságosan… puha. Félek: megsérül. Fiatalka, aki még hosszú udvarlásra vágyik, mert abból még kevés jutott neki. Imádat kell neki, mint egy istennőnek. Igen… ez kijár neki. De nem tőlem, mert… hát igen! … én már az ilyesmire alkalmatlan vagyok. A szöszinek… hogy mondtad? Vörös? Lehet. Szóval neki az kell, hogy kerülgessék még őt, mint macska a forró kását. Csakhogy erről engem már leszoktattak az asszonyok. Ott már csak egy tekintet kell. Értjük egymást. Ha nem mond jót a pillantás, akkor megyek egy házzal arrébb. A szöszkének meg szövegelnem kellene, amíg ki nem száradok, mint most is, ni! – megemelte az üveget és kiitta az alján még lötyögő két korty sört. — Nem szeretek én már beszélni, udvarolni, és mindeközben zenére vonaglani, főleg úgy nem, hogy tudom: hajnalba se lesz eredmény.

     Nem inkább az a baj, hogy azt hiszed: nem tetszettél neki? – kérdeztem, de Zoli káromkodva felcsattant a feltételezés ellen.

    Láttam, hogy egészen belém habarodott, de én meguntam a sok dumát. Azt mondtam, hogy rosszul vagyok és kijöttem ide lehűteni a lelkem, felmelegíteni a testem. Egyébként nekem is tetszik, csinos cicuska. Jó marokba illő feneke van. Az ágyban el tudnék vele játszani, de erre most nincs lehetőség, és nála holnap se lesz.

    Bolond! – tört ki belőlem mérgem, mert éppen ilyeneket kellett Attila előtt mondania, de máskülönben képtelen voltam Zolira haragudni.

    Ne légy dühös hugicám! Ez való már nekem, inni itt a katlan mellett.

Attila mindeközben egyetlen szót se szólt, csak állt ott egy lépéssel mögöttem, kezében a kávéval és Zoli arcát fürkészte. Ránéztem és elrettentem attól, hogy tekintetében semmiféle érzelmet nem láttam. Zoli követhette tekintetem, mert rászólt Attilára, amiért csak kávét iszik.

— Ha már tilos a lányok ölelgetése, mert neked Ildikót nem engedem, másokat meg nem ajánlom! – Attilára fogsorát villantotta és fenyegetésre emelte mutató ujját. —  Azt javaslom, igyunk! Gyertek, kérjünk még valami lélekmelegítőt Gyuri bácsitól! A szomszédban ő őrzi a készletet.

 

8.

Lelkem legmélyén szorongva vártam a délutáni találkozást. Izgatott voltam, szerettem az én szőkémmel találkozni, mégis vibrált valami a levegőbe, amit tapasztalatlanságom miatt nem tudtam értelmezni. Megérkeztek a szalagavató meghívói és azt terveztem, hogy ezen a délutánon adom át Attilának. Már decembert írtunk és az eltelt röpke két hónap alatt annyi minden történt, mint az előző évben összesen, már ami a szerelmi életem illeti.

Megismerkedésünk után alig két héttel az én bájos, szigorú szemű lovagom úgy eltűnt, mint a kámfor. Már elsirattam, amikor három hete, egy bálon – a huncut tündérek édes játéka folytán -, váratlanul ismét előkerült.

Az iskolában már ünnepi hangulat uralkodott, tán, mert zsúfolt volt a programunk. Éppen a délutáni randinkat követő nap indultunk Budapestre egy három napos szilárdságtani vizsgálatra, az Építőipari Főiskolára, utána egy hét és szalagavató, majd szorosan mögötte a téli szünet Karácsonnyal, Szilveszterrel. Mindenki meg volt bolondulva. A szokottnál is több dilizés és szabályszegés esete forgott fenn, a tanárok nem győzték a fejüket kapkodni, és századszor is kihangsúlyozták, hogy ennyire fegyelmezetlen osztály még nem járt a Madáchba.

Mindezt hallomásból tudtam, amikor a virgonc osztály a szünetek végén vihogva visszatért. Randinkra készülve aznap feltűnően hallgatag voltam. Senki nem tudott rávenni egy-egy bővített mondat kimondására, és lehetőleg mindenkit kerültem. Az ügyeletes legnagyobb örömére vállaltam helyette az osztály őrzését, ő meg boldogan száguldott egyenest a mosdóba dohányozni. Soha nem értettem meg igazából, miért kellett mindenkinek éppen ezt a rizikós, szűk és főleg büdös helyet választani, amikor az udvarról ki lehetett slisszanni a tornaterem mögé a patakpartra. Arról nem is beszélve, hogy szabad kijárásunk volt a túloldali boltba és simán el lehetett szívni egy cigit a bolt mögött annak, aki már nem bírja türtőztetni magát nikotinéhségében. De nem. A többség – a tanárok gyakori razziája ellenére – a mosdóban dohányozott, ahonnét minden ajtónyitáskor csak úgy áradt ki a füst, hiába nyitották ki télvíz idején is a kisablakot. Találgattam persze, mi vonzza oda őket. Tán a gerincvelőt remegtető izgalom, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak, és tán, mert a nem dohányzók szemében ők voltak a „bátrak”. Voltak az öreg bátrak, akikre őrök vigyáztak és voltak a reszkető tacskók, akik az öregek tanítványaként csak két-három slukk erejéig mertek rizikózni. A diákképviselők sehogy nem tudták elérni a vezetőségnél, hogy legalább a végzősök dohányozhassanak az udvaron, így a cigarettázás főben járó bűn maradt. Aki bűnözött és lebukott, az, sorra gyűjtötte be ellenőrzőjébe a különböző fokozatú beírásokat. Néha, egy-egy derült égből razzia után tíz-húsz ellenőrzőt is megvizsgálhatott az igazgatóság. Ez csak akkor esett meg, ha az öregek jelzőrendszere bedugult, vagy ha az ügyeletes tanár valamelyik szertárban maradt és nem a tanári felől, a lépcsőházon át indult ellenőrző körútjára. A lebukások ritkák voltak, mert az őrrendszer tökéletesedett. Immáron két őr vigyázott a lépcsőfordulókban és a műszak kezdete előtt még bekukkantottak az emeleti fizika és kémia szertárba. A „baglyok” azonnal huhogni kezdtek, ha az ügyeletes odahagyva a betevő kávéját inkább mosdónézőbe indult, és a szinten álló őr már kopogta is az ajtón a megbeszélt jelet. A dohányosok ilyenkor egymást eltaposva dobálták a vécébe a csikkeket – balszerencsés volt, aki éppen bent ült -, és már kinn is voltak a folyosón. Mire a tanár az emeletre ért csak füstmaradványokat talált.

A nyári gyakorlat idején én is rászoktam a nikotinra, gyarapítva a dohányosok táborát, de a suliba nem vállaltam rizikót, még a reszkető tacskó szerepét se. Inkább vállaltam a „bagoly” szerepét, vagy kopogtam a jeleket, ha szükséges volt. Ennek másért is örültek osztálytársaim. Ugyanis, amikor az ügyeletes füstöt talált, akkor gyakorta kaptak utasítást az osztályfőnökök egy-egy táskaellenőrzésre, hiszen nyilvánvaló volt a bűntettet. Olyankor az én táskámba gyűltek össze a dobozok, mert Tünde engem nem ellenőrzött. Úgy tudta: nem dohányzom, ami egészen az előző tanév végéig igaz is volt.

Azon a napon, amikor is úgy éreztem választóvonalhoz érkezett kapcsolatunk, és vagy-vagy alapon minden el fog dőlni még az órákon se pusmogtam, pedig ezzel gyakorta bosszantottam az órát vezető tanárokat. Rossz hírben álltam náluk, én voltam a dumagép. Aznap viszont egyszer se szólítottak meg. Jetty meg is jegyezte a harmadik óra végén, amint elsétált mellettem, hogy ma mintha nem ugyanaz lennék. Csak bólintottam, mire kifejezte reményét, hogy hamar elmúlik a szájzáram. Az osztály kivonult, én meg folytattam az elmélkedést, ami unalmas volt, mert minduntalan ugyanazok a jelenetek ismétlődtek gondolataimban, és majd minden esetben ugyanazokra a következtetésekre jutottam, amit – mivel kedvezőtlen lett az eredmény rám nézve -, gyorsan el is vetettem.

Tetszett, nem tetszett… be kellett ismernem, hogy egészen különleges hatással van rám ez a férfi. Én, aki már egészen kicsi lányként, minden teketória és félsz nélkül leszólítottam az utcán azt a nénit, akiről azt sejtettem, hogy ő lesz az iskolánk új igazgatója, és megkérdeztem tőle: ő az, aki. És aki legvégül olyan barátommá vált – éppen a szókimondásom és őszinteségem miatt -, hogy hét év múlva eljött a ballagási ebédre hozzánk, amit egyetlen másik osztálytársam se mondhatott el magáról… én, aki a nagy és hangos számról voltam híres… nos igen, én, Attilával szemben olyan félénk voltam, mint egy megszeppent óvodás. Igen én, a lázadó - mert már akkor is az voltam -, én, az igazság védelmezője szerettem volna mindenben megfelelni neki. Egészen óvatosan mertem csak megfogalmazni álláspontom, és igyekeztem úgy beszélni, hogy elsőként ő mondjon véleményt, és ha az enyém merőben más volt, arról mélységesen hallgattam. Erősen meginogtam sajátom igazának hitében, és ha kétkedve is, de elfogadtam az övét. Elfogadtam, még ha oly nagyon csiklandozta is a gyomrom. Megzavarodtam, mintha ez a kritikus jellemű férfi egy radír lenne. Mintha minden találkozás, beszélgetés után kicsit halványabbak lettek volna igazi erővel még meg se húzott jellemvonalaim, de a helyére még nem került másik kontúr, mert amit ő oda akart rajzolni attól a lelkem ódzkodott.

Azon a decemberi napon, amikor ott álltam a terem nyitott ablakában és az iskolaudvaron ténfergőket néztem, ismét elfogott az az érzés, amit már kétszer éreztem a három hét alatt, mióta elveszettem megkerült, hogy tudniillik nem jó ez így. Kapcsolatunk kevéssé hasonlított egy valódi nő és férfi kapcsolatához. Keserű volt, de be kellett ismernek, hogy az összesen ötheti együtt járásunk két csókja valahogy rossz statisztika. Biztattam én magam olyanokkal, hogy mindahányan különbözőek vagyunk, Attila ilyen, és egyébként se szeretem, ha valaki ajtóstól tör a házba. A szeptemberi lakodalomban, amikor elköszöntünk kérte ő, hogy legalább csókoljam meg, de én nevetve nemet mondtam. Túl korainak tartottam. Visszagondolva, úgy véltem a további távolságtartása annak a nemnek volt köszönhető. Naná, hogy nem nyugtatott meg ez az eshetőség, és vele azonnal beugrott megint a kép, minden akkor érzett csalódottságommal, keserűségemmel egyetemben, amikor a suli előtt Attilának csak a hűlt helyét találtam. Érdekes volt visszagondolni: egy pillanatig se jutott az eszembe, hogy várnom kellene, mert csak késik. Rögtön tudtam: ennyi volt, kész. Vége. Mikor azután ismét berobbant az életembe, úgy üdvözöltem, mintha semmi nem történt volna.  Egy bálon toppant elém, amikor már nem is figyeltem, hogy ki az, aki lekér, olyan sűrűn váltották egymást a srácok. Csak a cipője volt ismerős. Akkor, a bál után, Magdival és Lacival mentünk hazafelé és mesélték, hogyan is festettünk mi mások szemében. Magdi lehülyézett, amiért egy szikrányi haragot se mutattam, és nem leckéztettem meg Attilát. Én megvontam a vállam és arra gondoltam: rám nem érvényesek az „úgy szokott lenni, hogy…” történések.

— Tapasztalatból tudom – jutott eszembe Magdi okítása -, hogy ha minden harag mutatása nélkül visszafogadsz valakit, és nem adsz leckét a tisztességtelen lelépés miatt, akkor te kapsz egy újabb leckét, egy még nagyobb pofon képében. Igen, aranyosak voltatok együtt. Ezt nem vitatom, de a nyakamhoz a rozsdás bökőt, hogy ennek nem lesz jó vége.

A jóslata, vagy inkább gyakorlatból merített tapasztalata érzéseim szerint megvalósulni látszott. Hiába is gondoltam arra, Attila azt mondta: nem hagy el többé. A semmi nincs a helyén érzése sehogy nem akart felszívódni. Már a hajam túrtam. Gyorsítóba raktam volna az időt, hogy azután megállíthassam, ha majd délután találkozunk. Remegett a gyomrom a gondolatától is, hogy órák után esetleg megint nem lesz a suli előtt. Rendesen elfogott a félelem. Torkomba mintha aprócska golyók szorultak volna. Nem voltam önmagam, akkor először se, és úgy éreztem, nem élném túl az ismétlődést.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.