Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? ( 1- 6,5 fejezet)

2010.10.19

absztrakt-4.jpgValach Enikő számítgépes grafikája.

Előbb csak percekre, majd órákra végül napokra duzzad az a fizikailag nem érzékelhető elkülönülés, amely egyre inkább meghatározza életem. Az életnek olyan apró, semmitmondó mozzanatai váltják ki ezt, mint: valaki hátratett kézzel tartja a szatyrát, vagy egy babakocsit toló kisfiú jelenik meg édesanyjával a postán. Az ezrediket, vagy a számtalan ezrediket élem már, de megszokni soha nem fogom, ahogyan Csaba ajka megremeg, idegesen csipkedi kezeit, hangja szinte sikolt. Az emberek se szokták meg, és nekem is fáj a tekintetük, amely vagy értetlenséget, vagy valamelyikünk iránti ítéletét tükrözi.

Ilyenkor megáll a világ.

Mint a filmeken a lassított felvételen közeledő golyót, úgy látom a futó gúnyt, a becsmérlő mimikát, vagy a rökönyödött döbbenet felvillanását és látom, ahogy keresik mások hasonszőrű jeleit.

Talán minden ezrediknél törik el ez a tükör, mintha nem is a része lennék, eltávolodok és mintegy különváltan, távolról személem az időből kirobbant, megmerevedett képet, a  világot, a benne folyó versenyt, a hatalomvágyakat, a szerelem villanásait, és az értelmetlen ide-oda futkározást az élet térképén.

Ilyenkor határozottan érzem, hogy Isten előtt állok, csak nézzük egymást, én sem, ő sem szól, de tekintetéből tudom, mit mond:

„Csak nézz körül nyugodtan! Ezért kaptad ezt a pillanatot, akár a végtelenig is eltarthat, ha akarod. Tőled függ, hogy megbocsájtasz, vagy visszalépsz! De bárhogyan is döntesz nézz vissza önmagadra! Emlékezz arra, aki voltál és ismerd azt, akivé lettél! Hát nem azt mondtad nekem 1977 őszén, hogy boldog akarsz lenni?”

 

Hát nem boldog akartál lenni?

1977. szeptember vége…

Kelletlenül készülődtem az esküvőre. Nyűgnek éreztem ezt a napot, de leginkább az elkövetkező éjszakát. Bárhová szívesebben elmentem volna, csak a falusi lakodalmat ne kelljen látnom. Viszolygtam az olyan helyektől, ahol sok ember verődik össze, ahol rég nem látott ismerősök, közeli és távoli rokonok ismét egymásra találnak, és képmutató szeretetükkel udvarolnak a másiknak. Egyébként minden más, még a spontán összeverődött tömegtől is irtóztam.

— Jajjj, de régen láááttalak! Cupp-cupp! – morogtam gúnyosan a kádba ülve, miközben anya sürgetőn kopogott az ajtón. – Jól van! Megyek már! – kiáltottam dühösen, és meg voltam sértve, hogy eme intim magányomban sem hagynak békén. Törölközés, öltözködés közben már láttam is az összeölelkezőket, a percekig kezet fogókat, az emlékezés feltorló álszent könnyeit. Orromban éreztem a zsíros ételek, a pálinkától bűzlő részegek szagát. Hallottam a kibírhatatlan lármát, ahol az ember a saját gondolatait se hallja, így az a legkézenfekvőbb, hogy eme cselekedetet egy éjszakán át mellőzi. Nem tudtam magam arról meggyőzni, hogy ez a lakodalom kivételt fog képezni, mert ez nem csak egy ismerős, nem csak egy barátnő, hanem az unokanővérem esküvője lesz. Sőt! Mintha egy árnyaltabban kedvetlenebb lettem volna, mint az azévi két másik esküvő előtt.

— A jóból is megárt a sok – közöltem tükörképemmel, majd gyorsan hátat fordítottam neki és kivonultam a konyhába. — Ha cigányzenészek lesznek, valószínűleg az egész éjszakát valami távoli sötét szobában fogom eltölteni. – mondtam anyának, aki már felöltözve ült a konyhaasztalra állított tükör előtt, és a haját tupírozta.

    A fiús háznál tánczenekar lesz.

    Kössssz! És mikor megyünk oda?

    A menyasszonytánc után.

    Atyám! Az éjfélkor szokott lenni!

    Nem mindenhol.

Dühös voltam. Dühös, mert még a zene se lesz kedvemre való. Az unokanővérem, akivel a családi figyelmetlenség miatt ugyanazt a nevet viseltük, ő fog ma örök hűséget esküdni egy férfinak, akit én még soha nem láttam, ami nem volt csoda egyrészt, mert egy távoli, másik faluban éltek, másrészt, mert közöttük, a két Ildi között nem alakult ki olyan bensőséges kapcsolat, mint a többi unokatestvéremmel. Ildi más volt. Kilógott a sorból, mindenben különcködött – legalábbis úgy tűnt -, és nem tudott olyan felhőtlenül kacagni, bolondozni, mint a többiek, amikor ritkán összeverődtünk. Később  már persze én is felértem ésszel, hogy igazából ennek egyetlen oka van, mégpedig, hogy Ildi két testvére értelmileg sérült, és az unokanővéremnek nagyon korán meg kellett tanulnia, hogy nem fenékig tejfel az élet. Kati és Karcsi tündéri kis emberkék voltak, csak éppen nem értették a világot. Boldogan ölelték magukhoz a rokonokat. Kati gyakran telepedett mellém egy sámlira, onnan nézett fel rám mosolyogva. Megfogta a kezem és simogatta: - Olyan szép vagy! – mondta el a röpke óra alatt többször is, amikor néha náluk voltunk. El nem tudtam képzelni milyen lehet így az élet: két fogyatékos emberkével egy családban. Azt tudtam, hogy szegények, nagyon szegények, és Ildi nem tanulhatott, dolgoznia kellett. Miközben én, középiskolás lettem és éltem a diákok gondtalan életét, Ildi keményen dolgozott Szécsényben, valami betanított munkát.

Szülei gyakran betegeskedtek, ami nem volt csoda, hiszen a tény, hogy négy gyermekük közül kettő tartósan beteg, már önmagában is lelket megtépázó. A lélek betegsége pedig – ha nincs sehol egy segítő kéz -, előbb-utóbb testi betegségek tömkelegében tör a felszínre. Ildi és bátyja Zoli, csak úgy mondták: a páratlanok, mert ők voltak az első és a harmadik szülöttek, egészségesek voltak, bár erről  én nem voltam meggyőzve. Sokat olvastam olyan esetekről, amikor a tünetek csak idősebb korban jelentkeztek.

Zoli az italba fojtotta a család tragédiáját. Gyakran hentergett részegen, kétes hírű nőkkel a falu kocsmája mögötti parkban. Saját bevallása szerint csak örömet akart szerezni, ő ugyanis részegen semmit nem érzett, de az ember gyermeke ugyebár tegyen meg mindent azért, hogy naponta cselekedjen valami jót. Bántották az otthoni dolgok, de megoldást nem talált, és hugára hagyta a háztartás gondjait. Az esküvő napjáig igazából nem is gondolkodtam el ezeken a dolgokon. Egyedül az zavart, hogy a fiatalokat érintő dolgok Ildit egyáltalán nem érdekelték. Zavart, hogy nem tanult tovább, hogy nem olvasott, és folyton csak hallgatott, bármi téma is került terítékre. Zavart, hogy nem bolondozott, és nagyon hamar  komoly felnőtté vált. A tinik szokásos problémáin csak mosolygott és bosszantó volt, amikor kivonult a konyhába a felnőttek közé. Amikor visszatarthatatlanul telt az idő, és közeledett az esküvő órája, az jutott az eszembe, hogy vajon mi lesz a családdal, mi lesz Zolival, hiszen Ildi többé már nem fogja felügyelni a háztartást. Férjhez megy, elköltözik, új családot alapít, lerázza magáról a kéretlen kapott terheket.

Nem akartam menni arra az esküvőre. Ellenállhatatlan vágy ébredt bennem a csöndre, egy jó és izgalmas olvasmányra. A könyvespolchoz léptem és leemeltem azt a könyvet, amit már régen kinéztem, csak még nem volt merszem elkezdeni olvasni. Haragudtam volna ugyanis magamra, ha elkezdem és kiderül, hogy képtelen vagyok végig olvasni, mert túl komoly, vagy esetleg érthetetlen a számomra. Most is visszatettem a helyére a vaskos kötetet.

— Minden embernek szüksége van néhanap egy-két órányi magányos sétára. Joga van hozzá! – mondtam ki hirtelen jött új vágyam. Magam is elcsodálkoztam saját hangomon, amiért gondolataim akaratlanul kibuktak a számon.

— Mi bajod? – nézett fel a tükörből anya, arcán nem titkolt meglepődéssel. A tupírfésűje, a konyha mozaikpadlójára esett. – Mit zagyválsz itt össze?

— Azt, hogy most inkább sétálni szeretnék. Ki a tóhoz – feleltem közömbös hangon, miközben lehajoltam a fésűért.

— Elegem van belőled – közölte kurtán anya és ismét a tükör felé fordult. Látszott, hogy már semmit nem ért abból, amivé lettem az utóbbi hónapokban. Nem tudta az ördög bújt-e belém, vagy mi ez nálam, és azzal se volt tisztába, hogy minden érettségi előtt álló lány ilyen-e, mert egyébként mindig kötelességtudó és szavahihető voltam. Nem értette, miért kísérletezek, holott tudnom kellett volna: kifogásoknak itt és most nincs helye. Bosszantt ez a csökönyös nyugalom, hogy senkit nem tudok kizökkenteni elmerült készülődéséből. Otthon akartam maradni, egy kicsit egyedül, valamiért nem akartam ebben az egész ceremóniában részt venni. A tehetetlen düh egyre csak gyarapodott és valahol a tarkóm környékén készült kitörni.

— Ez a ruha túl feltűnő egy ilyen falusi lagziba! – kiáltottam fel hirtelen, és fölemeltem, majd megvetőn visszadobtam az ágyra terített bordó, franciabársony hosszú ruhát. – Keresek valami egyszerűbbet.

— Semmit nem keresel! – kiáltotta most már mérgesen anya. – Úgy látszik, teljesen megbolondultál. Elfelejtetted, hogy ez volt a kívánságod, ezért rohangáltam heteken át a városba. Édes lányom te találtad ki, most ezt kell viselned.

— De mindenki engem fog bámulni! – toporzékoltam.

— Örülj neki!

— Nem és nem akarom, hogy mindenki bámuljon! – kiabáltam, és szemem tele lett könnyekkel. Anya hangosan kifejezte aggodalmát, hogy nem vagyok normális, mert nagyon szép leszek, és nem érti, hogy ez, nekem miért nem megfelelő.

— Ki fognak röhögni. – mondtam úgy, mintha világ életemben egy elkényeztetett nyafkaság lettem volna. Anya szótlanul nézett egy darabig, azután fogta a tükrét, visszahelyezte a szögre, a pad fölé, a fésűt a táskájába tette és ott hagyott,  tajtékomban, mirefel a szobába rohantam és magamra csaptam az ajtót.

Egész nap kedvetlen voltam, mert nem tudtam, akad-e majd akár egyetlen lélek is, akivel beszélgethetek, mert a csöndes szemlélődésről bizonyosan le kellett mondanom. Egyetlen vigaszom volt erre a napra: a televízió. A sírást is azért hagytam abba, mert eszembe jutott: kezdődik kedvenc sorozatom befejező része. Hetek óta ez a filmsorozat volt a legkedvesebb szórakozásom a szombati ebéd után. Ígérhetett bárki, bármit, nem szalasztottam el miatta a filmet.

A csúcsok csúcsa volt hát, amikor bekapcsoltam az ősöreg készüléket és a bemondó éppen közölte: a film vetítését fél háromra halasztják.

           — Még ez is! Ez lehetetlen, ilyen nincs! Ennyire nem átkozhatott meg az ég! – kiabáltam, majd szótlanul magam elé meredtem. Nehezen dolgoztam fel, ha változtatni kellett terveimen. Minden változást kisebb tragédiaként éltem meg. Ha megesett: rapliztam. Sötét barnára barnult arcom kipirult, és szememben különös fény csillogott. Szüleim, amikor látták, hogy mint az űzött vad rohanok egyik szobából a másikba, és szidom a szerkesztőket, csak összenevettek.

— Ildi! Türtőztesd magad!

— Nem kényszeríthettek. Elegem van! Nem megyek.

— El kell jönnöd!

— Kell? Kell? – ismételgettem a szót vészjósló gúnnyal, könnyekkel a szememben. - Meghalni kell! Nem erre az esküvőre elmenni.

— Ez az unokanővéred napja, és számít rád.

— Ugyan! Ne viccelj anya! Soha a büdös életben nem számított, nem is számíthatott rám. Nem mentünk mi hozzájuk olyan gyakran és ők se hozzánk. A válóperükre is meghívnak majd? A házasságok vackok. Filmet akarok nézni!

Apa, mindig kevés szavú férfi volt, most is némán figyelt, és tűrt. Mindig ezt tette, ha anya és  köztem vita kerekedett. Nem volt a szavak embere. Úgy tartotta: a lányt nevelje az anya, a fiút meg az apa. Mostanra azonban elfogyott nála a türelem fonala és mivel szokatlan dolognak számított ilyen esetekben a szava, csak azt érte el, hogy a düh csarnokából ismét a könnyekébe kerültem.

— Nem értelek kislányom. Pedig nagyon szeretném. Az ember bármikor olvashat, sétálhat és nézhet tévét, de Ildikó esküvőjére csak egyszer mehet el. Nem tegnap döntöttek így. Azt reméltem, hogy ahogy nősz, majd úgy okosodsz, de te butulsz.

            — Ezerszer elmondtad már ezt! – csattantam fel könnyeim közül. – Észre kellene venned, hogy néhány éve nekem is van akaratom, vannak terveim elképzeléseim. Folyton azt kell tennem, amit ti akartok. Jó volna már valami olyasmit is hallani, hogy… mittudomén: kislányom tégy úgy, ahogy jónak látod, vagy mondjuk, hogy kicsim ezt neked kell eldöntened. De nem! Jönnöd kell! Menned kell! Ezt kell, azt kell! Már a gondolatától is irtózom. Majd szépen kell mosolyogni. Na tessék! Megint egy kell! És mit is kell még? Illedelmesen viselkedni, amikor inkább elfutnál, megértően figyelni, amikor az eszed ki tudja, hol jár, táncolni a trottyos részeggel, és jó képet vágni hozzá.

          — Semmivel sem lesz jobb, ha most bőgsz! – szólt közbe anya. – A film akkor is fél háromkor kezdődik, viszont kisírod a szemed, pedig látom, hogy most kivételesen kifestetted.

         — Azt is jól tudjátok, hogy nem bírom a részegeket. Ha meg még beszélgetni se tudok senkivel, az dög unalom. Ti majd elfoglaljátok magatokat, én meg szinte senkit se ismerek.

        — Majd megismerkedsz velük te is. Nem tudhatod előre, hogy milyen emberekkel találkozunk a vőlegény családjából. Ne hisztizz! Novemberben tizennyolc éves leszel, nagykorú, és úgy hisztizel, mint egy ötéves. Mars mosakodni, festéket arra a vörös szemre és indulás öltözni! Jóska nemsokára itt lesz.

2.

József, úgy lépett a fékre, hogy az autója sikoltva adta tudtára: ez azért már sok. Nekem legalábbis úgy hatott, mint egy élőlény, aki szerint szintúgy nincs értelme ennek az egész felfordulásnak, mint ahogyan én érzem. A férfi végig nyomta a gázt, ahol csak lehetett, két falu között mindenképp. Már kettőkor a házunk előtt állt, mert mint mondta: Félháromkor tévét szeretne nézni, és ha lehet, akkor előbb indulnának, mert a kedvenc sorozata befejező része lesz. A szemem felcsillant, figyeltem szüleim reakcióját, és elégedetten nyugtáztam – ha mosolyogni nem is tudtam -, hogy belátták nem csak lányuk ilyen hisztis ezen a szent napon, nem csak a majdnem tizennyolcasok tudnak dilizni, hiszen az idősebb korosztályból is kerültek – lám-lám! – ki olyanok, akik bosszankodnak, mert dugába dőlt a szombat délutáni programjuk.

A hátsó ülésen, anya mellett ülve egész úton egyetlen szót se szóltam. Nem néztem az utat, sem az elsuhanó házakat, tájat: Ságújfalu, Karancsság, Szalmatercs, Endrefalva. Ismertem már kívülről, de nem szerettem. Más volt ez a vidék, mintha Etesről jobbra kanyarodtunk volna, a másik irányban nem csak másféle mentalitású emberek éltek, de még a falvak kisugárzása is különbözött. Erre, a dombokat mintha az Alföld váltotta volna fel, távolról látszódtak a kanyarok, hiába húzódott a távolban a Cserhát következő domborulata. Ebben a medencében mélyek voltak a távlatok és nem bírtam hosszú percekig látni ugyanazt a tarlót, amely fölött fekete varjak kerengtek. Lehunytam szemem és rossz előérzetem próbáltam elkergetni. A fék sikítása zökkentette ki démonokat elkergető meditálásomból. Ideges mozdulattal nyitottam ki az ajtót. Az örömanya és örömapa az udvaron felállított sátorban uralkodó hangzavar ellenére is megneszelte érkezésünket és néhány pillanat múlva, korukat, betegségüket meghazudtoló fürgeséggel az autónál termettek. Jó ideig eltartott, amíg mindenki mindenkit kellőképpen megölelgetett és összecsókolt. József már talán haza is ért, mikor szinte erőszakkal betuszkoltak minket a sátorba. Szinte azonnal került az asztalra házilag gyúrt tészta, forró tyúkleves és szárított csípős paprika. A zsírszagtól  megborzadtam. Két hete fogytam le három kilót, mert a mérleg nyelve már a hatvannyolcnál ringott csúfondárosan. És most itt ez a sok étel! A sok idegeskedés hatása is lehetett, de egy falatot nem tudtam volna enni, úgy éreztem egész nap mást se csináltam. Épp azon voltam, hogy kimenekülök a boldogságtól és ételtől csöpögő helyről, amikor mellém ült Ildi.

          — Már azt hittük, nem is jösztök – mondta mosolyogva. – Anyát nem lehetett elcsalni a kaputól, figyelte az utat, szinte szuggerálta, annyira akarta, hogy gyertek. Hallom ángyikától, hogy filmet szeretnél nézni. Tudod, hogy nekünk nincs tévénk, de a szomszédban, ahol átöltözöm, van. Ha akarsz, velem jöhetsz!

— Naná, hogy akarok! – vágtam rá gyorsan.

— Akkor megyek a kincseimért és indulhatunk is – azzal, ugyanazzal a csodálatra méltó lendülettel, amivel megjelent, el is tűnt. El se tudtam képzelni, mikor beszélt Ildi  anyával, hogy én nem vettem észre, de már nem is izgatott. A lényeg, hogy mégis megnézhetem a filmet. Kióvakodtam a sátorból és a virágokat, meg fákat is nélkülöző, kert nélküli udvaron várakoztam inkább. A finom leves, a töltött káposzta, a rántott-, főtt- és sült húsok szaga itt keveredett össze csak igazán. Még néhány perc hátra volt a film kezdéséig. Ott áldigálva döbbentem meg önnön viselkedésemen. Csodálkoztam, hogy mennyire nem érdekelt ez az esküvő. Most, amikor kezdtem megnyugodni és visszagondoltam néhány órával ezelőtti önmagamra, az egész dolog roppant nevetségesnek hatott. Akkor még nem tudtam, hogy a dolgok csak jóval később nyerik el értelmüket.

3.

A házasulandók a falu hagyománya szerint az utcán találkozhattak, amikor is egy csoport küldött „kikérte” a menyasszonyt, de ezt én nem láttam. Nem láttam, amikor Ildi és Viktor az utcán megcsókolták egymást, mert csaknem a sor végén álltam a könnyekig meghatódott Zolival, aki egyik kezét nekem ajánlotta, a másikban viszont a pohárral megkalapolt borosüveget szorongatott, hátha szomjazó ismerősökkel találkozik a templomig vezető úton. Én már túl voltam a filmen. A szomszédék vén televíziója kénye-kedve szerint, csak ritkán mutatta a képet, inkább csak hallgatni lehetett az eseményeket, de megnyugodhattam volna. Mégsem. Számomra érthetetlen okból a történések még most is zavartak.

Amikor a sor elindult éppen az idegesített, hogy Zoli nem egészen józan. Tekintetem végigfutott az utcán várakozó rokonságon, a vőlegény elől, a többiek kettes sorban mögötte. Megnéztem Viktort és elhatároztam, hogy nekem nem ilyen férjem lesz, már ha lesz egyáltalán, majd megakadt a tekintetem a sor végefelé álló szőke férfin. Csak egyetlen pillanat volt, amíg tekintetem megpihent, mert a férfi hirtelen felemelte fejét és egyenesen a szemembe nézett. Ettől olyan zavarba jöttem, hogy villámgyorsan hátrafordultam, mintha az lenne a legfontosabb ebben a percben, hogy megnézzem kik jönnek mögöttünk. Egyébként rossz megfigyelő hírében álltam, ha éppen nem az volt a célom, hogy megjegyezzek dolgokat. Most viszont, miközben Zoli kesergését hallgattam - hogy mi lesz ezentúl velük, most, hogy  Ildi elköltözik -, a szőke alakja, mozdulatai, szeme színe, a tekintete ismételten visszatért. A pillanat bevésődött: „Mire gondolhatott?” – kérdeztem magamtól. Emberismeret híján abba a hibába estem, hogy saját érzéseim, gondolataim tulajdonítottam másoknak. „Szigorú volt a tekintete.” – állapítottam meg a következőkben. „Csak véletlen volt, hogy éppen rám nézett. Vagy ha mégse, akkor azért nézett, mert itt falun feltűnő ez a földígérő ruha.”

Honnan tudhattam volna, hogy ez a szőke már akkor megnézett magának, amikor Ildivel visszamentem a lányos házhoz, a film után. Akkor csak annyit érzékeltem, hogy az utca teli van emberekkel, szétnézni nem mertem, zavartan sietettem a menyasszony oldalán. Minden szem ránk szegeződött és mi, nevetve zavarukba, egymásba kapaszkodva, leszegett tekintettel siettünk haza.

A férfi tekintetében semmi rokonszenvet nem fedeztem fel, épp ellenkezőleg, valamiféle lenéző, leértékelő gondolatsort véltem látni. A templomba vezető hosszú úton többször is lepergett előtte hogyan néz. Egészen pontosan emlékeztem arcának vonásaira, láttam hosszú hullámos haját, annak rezdüléseit. Emlékeztem arra is, hogy a férfi a földet nézte és onnan emelte egyenesen éppen énrám a tekintetét, mintha pontosan tudta volna hol állok a sorban. Még azt is fel tudtam idézni, hogyan emelte fel kezét a szőke, hogy szívjon egyet meggyújtott cigarettájából, még a bőrkabát gyűrődését is láttam. Fekete nadrágjára és a világoskék ingre is emlékeztem. Akkor még nem sejtettem, hogy a szőke férfi szemét, tekintetének szúrós villanását az évek sem tudják majd velem elfeledtetni. Még azt sem sejtettem, hogy ezekben a percekben kerített hatalmába a szerelem, hiszen soha nem éreztem még, csak tudtam, hogy van, csak sejtéseim voltak róla, amikor éppen jártam egy fiúval, és azt hittem szeretjük egymást. A mostani vívódásom, hogy a férfi mit gondolhatott rólam, a szigorú tekintet egyáltalán nem hasonlított a szerelem gyöngédnek képzelt érzésére.

A templomi szertartás végtelenül untatott. Fogadjátok, esküdjétek, holtodig szófoszlányok megtépázott idegeim csak még tovább feszítették. A szenténekek egyforma dallamra íródtak, a szövegüket alig lehetett érteni, az énekkar nem is látszódott, valahol az orgona mögött állhattak. Mindezek eszembe juttatták azt a napot, amikor úgy négy évvel korábban rádöbbentem: Istent nem lehet megtalálni a templomban. Akkor éppen a karzatról figyeltem a szertartást és hirtelen belémvágott a felismerés: minden elhangzó mondat feltételezés, talán egyúttal hazug képmutatás is, és a mise kellős közepén kirohantam a templomból. Azóta nem lehetett egy misére se rábeszélni. Középiskolai osztályommal minden évben elmentem tanulmányi kirándulásra, olyankor be-betértünk egy-egy bazilikába, templomba, de a misék többé nem érdekeltek. Most is a templom freskóit, falra akasztott festményeit, hatalmas légterét csodáltam, amit csak, mint az építőipari szakközépiskola végzőse, az emberi művészet, az alkotás csodájaként szemléltem. Nem igazán tudtam a szertartásra figyelni, de az ember nagyszerűsége se sokáig foglalkoztatott, mert minden, a falon látható kékről a szőke kék szeme jutott az eszembe. Gondolataim elcsavarogtak, hiába akartam féket szerelni rájuk, míg végül engedtem az erősebb akaratnak és hagytam, hagy kerítsen hatalmába az emlék. Szerettem volna biztosan tudni, hogy a szőke valahol ott áll a mögöttem húzódó tömegben, de hátranézni nem mertem. Miközben szemem rátapadt a kőből faragott angyalkákra, lelki szemeimmel a férfit láttam.

Amikor jóval később, mert a szertartás több mint egy órát vett el az életünkből, a templom előtt sok boldogságot kívántam az ifjú párnak, majd félre álltam, hogy utat engedjek másoknak is, elsírtam magam, mert a szőke eltűnt. Annyira beleéltem magam, hogy az valahol ott áll mögöttem és egyfolytában engem nézi, és arra vár, hogy közel kerüljön hozzám. És persze, nem. Ennek a felismerése kicsalta könnyeim. A férfi sehol. Mindenki azt hitte, könnyekig meghatódtam a szertartás szépségén. Egyedül anya tudta, hogy az okok valahol máshol keresendők. Mellém lépett, és a fülembe súgta, hogy fel fog pofozni, ha sírni merészelek, és hogy szerinte, a szokottnál is hülyébb vagyok ma, valószínű, hogy a maradék eszem is elhagyott, valamint, hogy kibőgött szemmel egészen csúnya leszek.

Anya már csak félig-meddig ismert, mert a sok változás miatt, követni nem bírta. Most is gyorsan magamra hagyott, mert attól tartott, ha marad, akkor ráförmedek, és cirkuszt aztán végképp nem akart. Általában megérzéseire hagyatkozott, csak sejtései voltak, hogy esetenként mi az, ami engem bánt. Tudta, hogy félek az élettől, mert azt elmeséltem neki, attól félek, hogy nem találom meg azt az embert, aki mellett boldogan, gondtalanul élhetek, és hogy nem lehet majd gyerekem.

Szememből, amilyen gyorsan jöttek, anya szavaitól megrémülve, olyan gyorsan el is apadtak a könnyek, mintha csak tudták volna, lesz még alkalmuk elég, hogy megmutatkozzanak. Mire Zoli előkerült a tömegből, egyébként ő is könnyektől megviselt szemmel, addigra én már képmutatón mosolygtam. Így indultunk vissza a lakodalmas házhoz, a fiatal pár nélkül, mert azok a fényképészhez autóztak Szécsénybe. A vőlegény rokonai meg buszra szálltak. Úgy határozotam: megpróbálom elfelejteni a szőkét, ha már így cserbenhagyott, nem teljesítve filmekbe illő vágyaim, rádásul el is tűnt, mint híres költőnk a ködben.

4.

Visszaérve az ünneplő házhoz, minden vendéget könyörtelenül a sátorban álló, feltányérozott asztalokhoz tereltek, az önkéntes felszolgálók. A zenekar tagjai piszmogtak kicsit, majd rázendítettek, a férfinép pedig sorba hozta a szeszt. Zoli persze felszívódott. Az ő tiszte volt a kiszolgálók ellátása. Nála volt a pince kulcsa, ahová betározták a töménytelen italt. Ha nem is őrizték hét lakat alatt, azért valakinek mindenképp vigyáznia kellett a mértéktartásra. „Kecskére káposztát?” Kérdeztem is nevetve őt, amikor megmutatta, és a zsebébe süllyesztette a kulcsot még a templomba indulás előtt. „Ma csak egy kupicával ihatok. Semmi több. Megállom. Nem hiszed?” 

Sorsom megpecsételődött, amikor Zoli a pince felé vette útját. A másik unokabátyám Mester Henrik mellé kerültem teljes céltudatossággal, mert anya és apa is eltűntek, nem tudtam hová és miért. Henci viszont régi-új barátnőjével, immáron menyasszonyával, Ildivel – ő volt a harmadik Bódi Ildikó széles e vidéken -, karon ragadtak, és már bent is voltam a sátor közepén. Utána persze el is feledkeztek rólam, mert a friss eljegyzés némi enyelgést azért megkövetelt. Henci addig fészkelődött és addig tette a szépet, hogy hamarosan háttal lett felém, Ildivel szembe.

Elmerengtem kicsit azon a napon, amikor Henci közölte, a vasárnapi ebéd után elnyúlva lányszobám egyetlen fekhelyén, hogy hamarosan megnősül és a felesége Bódi Ildikó lesz. Hozzá is vágram valami rejtvényújságot, amivel éppen eltunyult agyamat próbáltam munkára bírni. Henci kajánul röhögött és közölte, hogy van ám a környéken egy leányzó, akibe ő teljes mellszélességgel belészeretett, és az bármilyen hihetetlen, de Bódi, és Ildikó is egyben. Így lesz még különlegesebb a családunk, mert hamarosan mi Ildik, sorszámokat kapunk.

Még a leves megérkezése előtt hatott a jófajta házi pálinka és a hangulat emelkedetté vált, a dupla L alakban elhelyezett asztaloknál ülők, két zeneszám között más-más dalba kezdtek. Ebben a hangzavarban lehetetlenné vált mindennemű egyebekről való gondolkodás, de még az elmélkedés kezdeti csírái is saját születésük hamvaiba hulltak vissza. Egy ideig tűrtem ezt a gondolatnélküliséget, majd feszengtem kicsit és jelzésértékű krákogással hívtam fel Henrik figyelmét arra, hogy most talán már be kellene engem is vonni a beszélgetésbe. Valaki –  soha azelőtt nem láttam – teletöltötte poharam, ami százazon állt még előttem, majd tovább lépett, hogy másokat is meginvitáljon a körte különleges aromájának ízlelésére. Egy másik férfi megtorpant előttem, talán, mert nem értette, miért bámulom olyan meredten a pálinkával teli poharat. Talán megérezte magányom, talán azt hitte, nem merek egyedül inni, mert koccintásra emelte magával hozott poharát. Mosolyogva koccintott velem. Ittunk minden szó nélkül, majd a férfi, tovább ment. Egy perc múlva már egy nő mellett ült, aki meglehetős szúrós szemekkel tekintett felém. A férfi arca pedig leginkább egy busáé lehetett volna. „No te szegény! Kellett neked koccintanod? Ne búsulj! Veled legalább törődik valaki!” – küldtem felé szánó gondolataim.

Ha lehet, még inkább a kényelmetlenség érzete költözött belém. Az estélyi szorítani kezdett, égetett. A kényes jószágot egyébként is óvni kellett. Mindentől kellően távol legyen, ha leültem előtte fel kellett emelni, hogy ne söpörje a földet, fenéken elsimítani, hogy ne törjön meg a bársony. Fészkelődni pedig egyenesen tilos volt benne. Biztosra vettem, hogy egészen más ember lehetnék nélküle. Amikor a varrónőtől elhoztam, rettentő boldog voltam. Felpróbáltam, megmutatta anyának. A tükör előtt billegtem, táncoltam is, és Zsuzsa esküvőjén, az éttermi vacsorán nem is volt semmi bajom vele, de most, a sátras, fapados lakodalomban egyenesen kihívónak, oda nem illőnek találtam. Ahogy teltek a percek, egyre inkább sikerült elhitetnie magammal, hogy kitűnök a sokadalomból és ez, egyáltalán nem volt kedvemre való.

Anyát kerestem tekintetemmel, aki hamarosan fel is tűnt, kezében egy gőzölgő tál húslevessel. Ünnepi ruhája elé fehér kötényt kötött.

          — Anya!

          — Rögtön jövök. – vetette oda futtában. Figyeltem, hogyan teszi le a búskomor férfi és a szúrós szemű asszony asztalához a tálat.

— Miért szolgálsz fel te is?

— Megbetegedett az egyik asszony és kevesen vannak. Mi a baj kicsim?

— Hová tetted a cuccainkat? Szeretnék már átöltözni.

— Még ne öltözz át! Olyan szép vagy.

— Anya! – emeltem fel hangom. – Nem akarok szép lenni. Jól van? Én a vacsorával sem szeretném leenni ezt a gyönyörűséget. Jól akarom magam érezni.

            — Gyere, keressük meg Zolit – adta meg magát. – Ő tette el a csomagjainkat.

A sátoron kívül egészen más, egészen különleges volt a hangulat. A konyhasátor körül sorba álltak a felszolgálók, mások cigarettáztak, beszélgettek, kóstolgatták az ételeket. A gyerekek ott játszottak a két sátor között. Az égen lassan feltünedeztek a csillagok. A levegő friss volt, felszabadító. Zolit gyorsan megleltük, a csomagok pedig, mint kiderült a ház egyetlen szobájában, a heverőn vártak rám. Nem siettem. Nem volt miért. A szőke eltűnt és egyetlen szabadnak látszó, és szóra érdemes fiatal férfi se ült odakint a sátorban, amiért gyorsabbnak kellett volna lennem. Amikor átöltöztem, az utcai lámpák beszűrődő fényében, még kicsit leültem az egyik szabadon hagyott székre és élveztem a magányt. Elővettem dugi cigarettám és rágyújtottam. A komódon ott állt a hatalmas, fém hamutartó, ha bejönne az anya, azonnal elnyomnám. Nem akartam még, hogy megtudja: a nyári gyakorlat idején rászoktam. Csodálatos érzés volt ott ülni a sötét szobában, szívni a tiltott cigarettát, és arról álmodozni, hogy hogyan fogok majd megismerkedni a szőkével, ha egyáltalán előkerül ismét. Közben a zene is elhallgatott. Sejtettem, hogy a zenészek is asztalhoz lettek ültetve. Megkezdődött a vacsora. Távolra kerültem az emberektől. Mindentől. A valóság most csak a sötét szoba, a cigaretta és a csillagos ég voltak. A nyomasztó érzések eltűntek. Abban reménykedtem, hogy ha majd visszamegyek, a szőke is megkerül, hogy talán a meccset nézi ő is, mert hallottam Hencit, amint arról beszél Ildinek, hogy miatta lemondott az esti meccsről. Mire a cigaretta elfogyott valamivel jobb kedvre derültem, de a tudata, hogy vissza kell menni a sátorba, nem segítette a vidámság tartóssá válását.

           — No, mi a helyzet hugi? – fordult felém Zoli, amikor kiléptem a konyhába. – Jobban érzed magad?

— Nagyon úgy tűnik, hogy én egy magamnak való, remete alapanyag vagyok, mert odabent a szobában sokkal jobb volt, és futkos a hideg a hátamon, ha arra gondolok, hogy most vissza kell mennem a sátorba.

— Hát igazán sajnálom, hogy ráz a láz! – arcára, tettetett bánkódást erőltetett. – Pedig el akartalak csábítani egy maratoni kávéfőzésre. Ide tették elém ezt a két termoszt és közölték, hogy főzzek annyi kávét, hogy teli legyenek.

— Megőrültél? Naná, hogy segítek kávét főzni!

Két főzővel harcoltuk meg az álmosság ellen vívott kávéivászati dömpinget, de a termoszok sehogy nem akartak megtelni, mert ahogy főtt az élénkítőnek szánt lé, úgy jött minden esetben valaki, hogy két-három kávét elvigyen. Az egyik főző a gázon kotyogott, a másik az elektromosság segítségével köpködte a sötétbarna folyadékot.

— Jobban jártunk volna, ha kibérelünk egy presszógépet – jegyezte meg Zoli, miközben aprókat szisszegett, mert épp az egyik gépet szedte szét.

— Itt egy rongy. Ezzel fogd meg! – csaptam hátba a kéztörlővel őt. – Idióta vagy, hogy összeégeted magad?

— Nekem már úgy is mindegy. Most, hogy Ildi elmegy a háztól, már semmi nem érdekel.

— Az élet megy tovább, és te is megnősülhetnél már.

— Nem lehet. Mit fog csinálni apám, meg anyám a két maradék gyerekkel? – Zoli egy pillanatra hátra tekintett rám, hogy megbizonyosodjék vajon értem-e, hogy miről beszél. Értettem. El is tűnt még az a halvány mosoly is az arcomról, amit a beszélgetés eddig fel tudott a lelkemből az arcomig emelni. Érzékeny témát érintett Zoli, én viszont nem akartam ezt a fonalat követni.

— Pedig te vagy a Bódi család utolsó reménye. Ha neked nem születik fiad, azzal kihal a Bódik  ezen vonala.

— Azt nem bánnám, ha lenne egy fiam, de mondd csak … ki a fene biztosíthatna arról, hogy nem lesz olyan beteg, mint Feri vagy Kati? – Nem válaszoltam és Zoli se várt feleletet. Kérdése költői volt. – És egyébként is, azt szoktam mondani, hogy amíg másnak felesége van, addig nekem nem lesz. Nem kell senkit eltartanom. Nőm meg így is lehet. – Zoli nevetett, de nem jött szívből. Mindketten tudták: bohóckodás ez.

— A nők ma már el tudják tartani magukat Zolikám – jegyeztem meg.

— Akkor meg minek akarnak férjhez menni?

— Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak fested magad? – csattantam fel és mérgesen néztem, de mindhiába, a harag az enyém maradt mert Zoli tüntetően kerülte a tekintetem. – Tán van némi halvány sejtésed a valakihez való tartozásról, és arról, hogy minden megszülető gyermeknek ugyanolyan szüksége van apára, mint anyára!

— Mások is mondták már, hogy hiányzik egy kerekem, de én, egy  nagyon sokat látott ember vagyok. Sok nőt volt szerencsém ismerni, akik a pénzükért mentek hozzá a férjükhöz és utána azzal csalták, akivel nem szégyellték. Az én gyönge idegrendszerem ezt nem birná.

— Talán bizony hozzád is a pénzedért menne valaki? Ugye nem? És nem a férjezett asszonyok körül kellene legyeskedned. Kettőn áll a vásár. Egészen más a világ emezen az oldalon.

— Lehet hugi. Lehet. De én ebbe a körbe forgok a munkám miatt. Ritka az a házaspár, aki fürdőszobát szereltet és hozzám illő lányuk van. Huszonhat vagyok. A lányok etájt már férjnél vannak. Egyébként meg… ráérek! – A ráérek szót szinte már kiáltotta, de arca nevetésbe futott és már benne is volt a levegőben a bohóckodás. – Mit kötöccködsz te itten én velem? Beszéljünk csak a te esküvődről!

— Most már biztos, hogy elment az eszed – állapítottam meg. – Még csak negyedikes vagyok. Tartani kell a helyes sorrendet. Érettségi, munka, férj, gyerek. De mivel még egyetlen férfi sincs a láthatáron… - széttártam a karom – Nincs mit tenni. Olyan férfit szeretnék, akihez nem csak én akarok hozzá menni, hanem ő is hozzám! Nekem egyébként nagyon jól megfelel a mostani nevem és … az életem is.

— Mintha kicsit elbizonytalanodtál volna!

— Csak azért, mert úgy hiszem, az életünknek csak másokkal… leginkább az életünkben hozzánk rendelt társunkkal van értelme. De biztos, hogy annak is eljön az ideje, addig meg másokkal kell együtt lélegeznünk. Velem meg az a baj, hogy folyton azt hiszem erre nincs szükség, és győzködöm magam, hogy mégse kellene remeteként kivonulnom az emberek közül. Viszont annyira zavart vagyok, hogy sokat kell egyedül lennem, hogy … hmm … összhangba kerülhessek magammal. No, ez elég hülyén hagzott?

— Nem. – Zoli válasza egészen határozottnak, és komolynak tűnt. Meg is lepődtem. – A világ legszerencsésebb embere lesz, aki téged feleségül megkaphat – folytatta, majd nagy levegőt vett és ennek szele máris elszállította a komolyságot. – Ilyen az én szerencsém! Látod? Én ugyanis már holnap elvennélek, csakhogy az unokahugom vagy!

            — Ne szédíts te! – fenyegettem meg.

— Jó. Akkor másként mondom: Ha találnék egy hozzád hasonlót, akibe ennyi érzékenység van, aki ennyire törekszik a lelki dolgok megértésére, már holnap nősülnék is.

— Elég legyen! – kiáltottam rá vészjóslóan.

— Csak azért bántasz, mert őszinte vagyok? Nem hiszel nekem? Vakuljak meg, ha hazudok! – vigyorogta, de a nyakát már be is húzta, mert nevetve csaptam a ronggyal.

— Na végre! Végre nevetsz! Kemény munkámba telt.

— Te szédült, te! – fenyegettem meg ismét. – Te mindig felvidítasz. Nem úgy mint Henci, aki hátat fordítva turbékolt, anya a vacsorát hordja, apa meg a tiéddel örzi a pinceajtót.

—Az a baj, hogy a srácok meccset néznek, azért érezted egyedül magad.

— Nem a srácok a baj! – csattantam föl, de beláttam kár titkolózni. – Csak egy srác a baj.

— Nocsak! – Zoli szeme felcsillant. – Szóval már ki is néztél magadnak egyet?

— Ez sértő kérdés. De még igaz is lehet, mert lehet tévedek és tényleg csak én nézelődtem, ő meg kancsal és valahová máshová révedt a tekintete.

— Kíváncsian várom, hogy lássam.

— Az öregít. De egyáltalán nem biztos, hogy bármit látni fogsz. Mondom, lehet, hogy tévedek, és ő észre se vett. Láttam kábé egy percig?

— Akkor valóban nem lehetsz biztos – jegyezte meg elcsöndesedve Zoli, miközben ujratöltötte a kávéfőzőt, már ki tudja hányadszorra az este folyamán, én meg a lefőtt nedűt a termoszba. – Habár a női megérzések kiválóak. Eddig még minden nő megérezte, amikor el akartam hagyni, bármennyire is próbáltam titkolni – ahogy kimonta már futott is, ki az ajtón, az udvarra, ahová már nem követtem.

5.

A sátorba visszatérve az első, akit megláttam, a szőke volt. Henrikékkel szemben, a másik asztalsornál ült. Egy idősebb asszonnyal beszélgetett. Hihetetlen, de egy pillanatra megtorpantam és az cikázott végig az agyamon, hogy visszafordulok. Inkább megyek Zolihoz, aki most, hogy tele lett mindkét termosz, leváltotta apját, és az enyémet a pinceügyeletből. Nyugtalan szorongás költözött lelkembe, olyan, amelyről nehéz megállapítani, hogy félelem, vagy inkább izgatott várakozás. De csak egy pillanat volt.

— Hol csavarogtál hugi? – kiáltott fel lelkesen Henrik, amikor másfélórája elhagyott helyemre visszaültem. – Szépen leléptél, minden szó nélkül! – hangjában vádak olyanok, melyek engem a „skorpiót” a pillanat tört része alatt felbőszítenek, mert azonnal támadást szimatolok.

— Mikor vetted észre? Van úgy tíz perce? Észre se vettél. Milyen nagyon jó is tömegben egyedül lenni!

— Jól van! Jól van! Hugikám, ne spanold magad! – kérlelt, miközben Ildit és engem is egyszerre átölelt. – Tudod, hogy szeretlek. Hol voltál?

— Zolival főztük azt, amit iszogatsz – mutattam az üveg kávéspohárra, ami előtte állt az asztalon.

— Nem tudtam, miért esik most olyan jól a kávé. Hát ezért!

— Hízelegni azt tudsz! – elnevettem a dolgot, mert igazából már nem érdekelt, hogy mi is történt két órával korábban. Azt éreztem, hogy a dolgok éppen úgy történtek meg, ahogyan meg kellett történniük. Egy pillanatra még az ok-okazati összefüggés is látni véltem, már ami a hangulatom felvillanyozását illeti, mert a szőke közben visszaért. Naná, hogy nem volt logikus, hiszen azt nem tudtam, hogy a szőke a meccs szünetében egyszer már itt volt, kávét is ivott a konyhaajtó előtt az udvaron, és amikor látta, hogy el vagyok foglalva visszament megnézni a második félidőt. Miközben a kávéfőzésről meséltem, valaki bennem – mintha több énem lenne – a szőke férfit figyelte. Láttam: elnyomja cigarettáját… hosszan, körülményesen… erősen erre a tevékenységre koncentrálva, majd mint akinek mindenhol szeme van éppen akkor néz rám, amikor én rá. Fejét lehajtva tartja, csak a szeme mozdul… én meg zavartan elnézek másfelé. Az a másik valaki bennem, rám ripakodik: Miféle hólyag vagy? Bárkire ránézel,  mosolyogsz is, csak épp rá nem? Pedig vonzz, mint a mágnes.

Égett az arcom. Azt tudtam, hogy piros nem lehetek, az a fehér bőrű emberek elárulója. Szemem sarkából érzékelem, hogy vörösbort tölt a poharába, de közben engem néz. Egy fiatal nő lépett hozzá, mire a szőke levetette bőrzakóját, a szék támlájára terítette és elindult a táncolók felé. Egyszer se mertem feléjük nézni, pedig akkor már sejtettem, hogy ha van barátnője a szőkének, az most nincs itt. Én viszont szerettem volna biztosat tudni. Lelkem legmélyebb szögletéig is lehatoltak már a kódok, hogy azzal, akinek a szíve foglalt, azzal nem kezdünk kapcsolatot, mert véle sokakat, és magunkat is megsebezzük. Nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha felelőtlenül alámerülök szeme kékjébe, ha flörtölök és kiderül: mindez csak játék, mely játszmát csak és kizárólag erre az éjszakára tervezte, hogy kalandosabbá tegye.

— Fiam! Kérd fel Ildikót táncolni! – Mariska néném hangja zökkentett ki révedezésemből.

— Melyiket anya? – nézett Henci anyjára, aki az asztaluk túlfelén telepedett meg.

— Melyiket! Melyiket! Mindkettőt. Nó! Adjatok gyorsan egy cigit, amig apád nem jön!

Semmi kedvem nem volt táncolni. Henrikkel a legkevésbé. Mariska maratoni gyorsasággal szívta a cigarettát, amivel Henrik megkínálta, miközben kettesben maradtunk, mert Henrik - mivel én nem álltam kötélnek -, második számú névrokonommal elment táncolni. Mariska meg beszélt, és beszélt, de én egy szavát se fogtam fel, mert a szőke visszaült és rendíthetetlen kitartással nézett. Egy ideig eltartott, amig összeszedtem a bátorságom és viszonoztam tekintetét a frissen szerzett rokonnak, mert abban biztos voltam, hogy a vőlegény rokonságának része, csak még azt nem értettem, miért maradt itt.

Az idő furcsa jószág. Ha hajtjuk nem halad, ha meg megállítani vágyódunk, elrohan. Most is így volt. Szerettem volna, ha az idő megáll, és sehová nem lép egy tapodtat sem, mert minden egyszeriben szép lett, tiszta érzések ébredtek bennem és ilyeneket véltem felfedezni az ő szemében is. Nem volt ott romantikus csöpögés, nem volt benne mindent felemésztő vágy sem, ami arcpirító lehet. Inkább volt szigor, meg számonkérés.  Két régi ismerős tekintete volt, akik valaha rég, valami csipp-csupp ügyön összevesztek és most néma tekintettel békülnek. Mosolyogni meg se próbáltunk. Nem sikerült volna. Inkább volt bennem félelem, hogy ez a mai találkozás végzetes és meg fogja határozni további életem. Féltem minden mozdulatától és azt üzentem: maradj ott. Féltem, mert ismertem naggyából önmagam és tudtam, ha nekem nem tetszőn szól, akkor soha nem ér össze az a most lassan fonódó fonál. Olyan volt ez, mintha az építők a folyó két partjáról egyszerre kezdték volna építeni a hidat, amely a folyam közepén kell, hogy találkozzon majd miliméternyi pontossággal. Csak egyetlen hibás pillér és a híd összedől. Lidérces érzések tömege táncolt bált bennem, és a valóság kétes homályba veszett. Sejtések ébredtek arról, hogy talánm ő az, akivel boldog lehetek.

6.

— Anya! – kiáltottam anya után, amikor vége lett a menyasszonyi táncnak, amit valóban korábban tartottak meg mint éjfél.

— Mi a baj? – fordult vissza anya.

— Ugye mi is megyünk Szakaba?

— Itt kell maradnunk, mert apádra bízta Feri a portát.

— Ezt nem hiszem el! – csattantam fel elkeseredetten – Mindenki elmegy, aki számít, mi meg itt maradunk és őrizzük az üres sátrat? Komolyan gondoltad, hogy ennyi volt a buli? Ezért erősködtetek, hogy ide nekem mindenképp el kell jönnöm? Ezért, hogy most itt egyen a penész reggelig? Kikészítetek.

— Nem így terveztük. Beszélnem kell apáddal. Lajos! Gyere már ide! – kiáltott hátra apának, aki vagy öt méterrel arrébb Feribácsival alkudozott. Apa komótos, mégis ingó léptekkel érkezett meg. Látszott, hogy már nem tudja pontosan felmérni a lába és a talaj közötti távolságot.

— Apucikám! Ugye már nem iszol többet?

— Nem. Ezért hívtatok?

— Azért hívtalak apukám, mert Ildikó Szakalba akar menni.

— Persze, mindjárt indul a busz.

— De neked itt kell maradni, vagy most másba állapodtatok meg Ferivel?

— Nekem itt kell maradni, de nektek nem. Nyugodtan menj el Ildikóval.

— Nem tudok ketté szakadni!

— Anyukám! – szóltam türelmetlen hangon a párbeszédbe – Észrevehetted volna már, hogy felnőttem. Novemberben tizennyolc leszek. Nem fogok elveszni. Az egész rokonság, most újakkal kibővülve velem lesz.

— Ildikó, kérlek, ne menjünk! – fogta anya könyörgőre, mert félt, hogy apa nem tud megálljt parancsolni a további italkúrának. Tudtam, hogy azért nem akar jönni.

— Anyukám, te itt maradsz. Ennyi.

A huza-vona még eltartott volna egy ideig, ha a busztól nem kiabál valaki, hogy egy perce van még annak, aki utazni akar. Any gyorsan döntött, velem jött. Beszaladt a házba a táskájáért és máris a buszon voltunk. A kedvem azonban nem javult meg ott sem, mert gyorsan felmértem, hogy a szőke nincs ott. Hiába is nyújtogattam a nyakam, sehol nem láttam. Igaz, Miklóst se vettem észre, aki viszont a busz végéből előre nyomakodott, amikor észrevette, hogy fölszáltunk. Odapréselte magát mellém, pedig nagyon igyekeztem úgy tenni, mint aki nem vette észre. Csak alkalmi táncpartnerként kezeltem, aki erősködött, hogy ne üljek az asztalnál egyedül, ő most mégis kötelességének érezte, hogy a buszon is szórakoztasson. Kivörösödött, ám annál boldogabb vigyorral érkezett, mint aki jól tudja, hogy szenvedést okoz, de szereti látni áldozata kínjait. Próbáltam mosolyogni, de nyilvánvaló volt kínom. Nem lehet, hogy nem vette észre. Abban reménykedtem, hogy ha elindulunk majd csöndben marad, hiszen a motor zúgása minden hangot elnyom, de Miklós nem adta fel. Egészen közel hajolt, fellelkesült, úgy mesélte munkahelyi közvetlen főnöke rémtetteit amit az alkalmazotakkal követett el.

Más időben, más körülmények között bizonyára figyelmesen hallgattam volna és megértést is tanúsítok, meg szörnyűlködök, de akkor és ott egészen más dolgok motoszkáltak a gondolatszférámban. Miklós semmi rosszat nem tett, egyszerűen csak udvarolni próbált, ahogyan azt illik egy férfiembernek, egy fiatal lánnyal szemben.

Endrefalván, amikor a jólakott násznép kellően sokat is ivott, táncba vonult. Az asztalnál már csak a szőke és én, meg néhány bottal közlekedő idős rokon ücsörgött. Miklós ezt nem birta elviselni és táncolni hívott. Hiába tiltakoztam, hiába érveltem, végül már nem volt szívem visszautasítani a „csak egyetlen táncot kérek” könyörgést, amiből persze lett még több „csak még ezt az egyet” kérés. Utána meg kikezdtem két kicsi lánnyal, akik szótlan rajongóim lettek, akaratomtól függetlenül. Teljesen magukkal ragadtak, elbűvöltek és csakhamar azt vettem észre, hogy négyesben táncolunk. Akkor már nem bántam, hogy nem ülök a kispadon, annál is inkább, mert a szőke is táncra lett kérve és ott volt a közelünkben.

A két kicsi már egy ideje a falnak támaszkodva rendületlen áhitattal bámult rám, amikor megúntam és odaléptem hozzájuk. Szó nélkül leporoltam a ruhájukra ragadt festékport, bemutatkoztam.

— Most pedig ti kis elvetemült faldörzsölők, gyoran mondjátok meg a neveteket!

Editke azonnal nyilatkozott, Évike csak a második nógatásra árulta el a nevét, de fájdalomdíjként átölelte a lábam és fejecskéjét a térdemre szorította.

— Ismered őket? – lépett akkor hozzánk Miklós.

             — Most találkoztunk – feleltem nevetve. – Miért?

— Hogy ennyire ragaszkodnak.

— Minden gyerek nyílt és őszinte. Barátságosak és megérzik a szeretetet. Igaz faldörzsölők? – fordultam mosolyogva a két picihez, akik mosollyal jutalmaztak.

— Én ilyet még akkor se láttam. Haljak meg, ha értem!

— Pedig egyszerű. A gyerekek választanak. Nem kertelnek, nem futnak tiszteletköröket, mint a felnőttek, ha valaki tetszik nekik. Illemszabályuk egyedül a csöndes, megfigyelő mosoly. Ha a felnőtt nem veszi ezeket a jeleket, a tekintetük erejét, akkor nem jöhet létre barátság.

— Úgy viselkedtek veled, mintha régi ismerősök lennétek.

— Talán azok is vagyunk, egy előző életből. És a ha ez mégse lenne igaz, akkor meg az lehet az ok, hogy nagyon szeretem a gyerekeket.

— Hogy csinálod? Mi ennek a titka?

— Nincs itt semmi titok! – mondtam nevetve.

Miklós beszélt, amíg én a lányokkal való ismerkedésre emlékeztem és bámultam a busz sötét ablakát. Elképzeltem az elfutó tájakat, a kivilágított házak ablakai mögött zajló másik világokat. Néha már-már úgy éreztem nem is haladunk, a falvak suhannak el mellettünk. Elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott Évike felkiáltása: Te olyan szép vagy! Meghatódtam és megsimogattam a fejét.

— Tudod lehet, hogy igazad van, de az az igazság, hogy te sokkal, de sokkal szebb vagy tőlem – magamhoz öleltem mindkét lánykát. – Ti mindketten nagyon szépek vagytok. A lényeg azonban nem is a szépség, hanem az, hogy ti jók vagytok. És a jóság a szépségnél fontosabb.

Igazából csak utána kerestem a szőkét gyakrabban, amikor a két lányt hazavitték lefektetni a szüleik. Érzékeltem én azt a férfit, aki nagyon vonzott és gyakran figyelt minket, de annyira nem zavart a hiánya. Nem vágytam arra, hogy oda jöjjön, felkérjen, beszéljen hozzám. Nem volt nyugtalanság bennem, nem éledt sürgetés, nem hajtottam a perceket. Mintha lelkem ismerte volna már a jövőt.

7.

A lányos ház násznépét beterelték a hosszú, öreg parasztház bal szárnyába. A jobboldal a fiús ház vendégeinek székhelye volt. A vőfély rímelt valamit erről, és eldalolta azt is, hogy aki már nem ismeri fel bal és jobb kezét az csak az örömszülők érdeme, meg, hogy a keveredés mostanra megengedhető, ami személy szerint engem megnyugtatott, hiszen a szőke a másik oldal rokonságához tartozott. Mivel nem láttam még az érkezésünkkor se, kezdett lelkesedésem ismét alább szállni. Hangulatom javította a parasztházból sugárzó bölcs nyugalom. A vastag vályogfalak, az apró ablakok, melyek párkányán ott szoroskodtak a virágaikat elvesztett muskátlik. Mindig szerettem az ódon hangulatú épületeket, legyen az kastély, vár, templom, vagy parasztház. A régmúlt időkben éltek szorgos kezeitől épült ház, mint megfáradt időutazókat fogadott minket magába. Az alacsony ajtótok előtt mindenkinek, aki tőlem magasabbra nőtt, fejet kellett hajtania. A frissen, fehérre meszelt falak, a nemrégiben agyaggal felkent padló, mintha egy már megélt életre emlékeztettek volna, ami szép lehetett, mert nem lélegeztem volna fel megkönnyebbülten, amikor beléptem a terített asztalokkal szúfolt szobába. Idegen voltam, mégis otthon. Itallal traktáltak, majd megérkezett az éjféli vacsora és a nem szeszre vágyók rendeléseit a szőke fogadta. Rám se nézett, amikor lerakta elém a narancsitalt. Tekintetem kerülésével sikerült felbosszantania. Akkor már Miklós is felbosszantott szegény, mert szembe ülve velem, teliszájjal beszélt. Szája szélére egy cérnametélt darab tapadt, feje bőre, a majdnem fehér haja alatt vörösen izzadt a csípős paprika és a leves forróságától. Szinte fehér szempillái alól könnybe lábadt szemekkel pislogott felém. Anya elmerültem beszélgetett Mariskanénémmel, amikor megérkezett a töltött káposzta. Akkor már megsúgtam neki, hogy friss levegőre vágyódok, nagyobb térre, kicsi magányra. Szerencsére megértéssel fogadta, ez a tulajdonságom még a régi volt és ő ezt jól ismerte.

A benti zsivalyt felváltotta a megnyugtató csönd. A beszélgetés csak halvány morajként hatolt át a falakon. Hatalmasat nyújtóztam, miután körbenéztem, hogy senki nem lát. Balra állt a fiatal ház, a hetvenes évek csúf egyen stílusában, előtte sátrat emeltek az udvarra. Tüdőm teliszívtam az őszi éjszaka üdítően friss levegőjével. Megborzongtam. A levegő jócskán lehült délután óta. Karom keresztbe fontam mellkasomon, megfogtam két vállam – mintha átölelni akarnám az édes, és egész nap oly nagyon vágyott magányt -, úgy léptem le a homokkőből emelt pitvarról. Egészen a máladozó deszkakerítésig sétáltam, amely fölött kényelmes kitekintés nyílt az utcára, melyet csak halványan világítottak meg a gyönge teljesítményű, ritkán felállított utcai lámpák. Néztem a szembeházat, amely sötét ablakaival alvást színlelt, míg a távolabbi épület redőnnyel védett ablakából vékony csíkokban futott ki a fény, és így egy hunyorgó, álmos szempárra emlékeztetett. Az autóbusz alvó óriásnak tűnt, mely tiszteletet parancsoló vezér most a körülötte álldogáló autók között. Sötéten tátongó belseje maga a félelmetes üres bendő. Egészen közelről zendült fel hirtelen a békák koncertje. Tetszett a gondolat, hogy a közelben víz, vagy vizes, lápos mező van. Fákat nem láttam. A házakon túli táj a sötét végtelennel olvadt egybe. Ettől ismét elfogott az a ritkán, ám igen intenzíven megélt érzés, hogy a világegyetemhez képest olyan parányi vagyok, mint a porszem egy atomja, a hófödte hegycsúcs lábánál.

Karomra, melyet csak könyékig védett a háromnegyedes újú pulóver, egy esőcsepp hullott. Felnéztem az égre, amelyen tömegével ragyogtak a csillagok. Egyetlen apró foltban sötétlett csupán  az égbolt. Ott volt a „gazember” – így neveztem el - ,mert egyáltalán nem szerettem volna ha az eső miatt vissza kellett volna mennem a házba.

A magányos szemlélődéssel eltöltött percek kikapcsolták zaklatott elmém, ellazították órák óta ugrásra kész izmaim. Végre természetessé vált tartásom. Éreztem: hamarosan a régi önmagam leszek.

A csillagos égről, az ódon hangulatú parasztházról Szigetvár jutott az eszembe. Pedig májusban csupán huszonnégy órát töltöttem ott a négy napos osztálykirándulásunk idején. Ez a mostani múltidézés persze közel se jöhetett az akkorihoz, amikoris álomittasan, szinte elbűvölten barangoltam a több méter széles várfal mentén és nem győztem emelni tekintetem a hat méter magas várfal tornyaira. Osztályunk a várban kapott szállást. Az ablakpárkányba simán be lehetett feküdni. Felváltva próbáltuk ki a lányokkal. Az éjszaka nagy részét meg azzal töltöttük, hogy a török ostrom alatt itt elesett hősök, tán még bolyongó lelkek szellemeivel rémisztgettük egymást. Tanárnőm szavai is visszaidéződtek, mert amikor elhangzott, megfogadtam: úgy igyekszem majd élni, azzal az elvvel, azzal a nagy igazsággal a szívemben, amit akkor mondott. „Az embereknek meg kell bocsájtani. Minden embernek van hibája. Az egyiknek ilyen, a másiknak olyan. Minden tettre van mentség, csak mi nem ismerjük.Egyedül a bűntettre nincs. Ha nem keressük meg a másik tettének, esetleg sértésének okait, és nem igyekszünk megérteni őt, mire megöregszünk nem marad senki se, akire ne haragudnánk. És mivel mi se élünk hibák nélkül, hát minket se szeretne senki.”

A nyársalás után beszélgettünk még a tűz körül a várfal tövében ,és aki hallotta Tünde szavait, a  vidám társaság egy időre elcsendesedett. Tünde valószínűleg azért mondta mindezt, mert Laci levert egy tálcányi előkészített hagymás kenyeret az asztalról, és többen megharagudtak rá, mert nem volt hajlandó takarítani maga után.

Rádöbbentem ott az udvaron állva emlékezve, hogy az elmúlt huszonnégy óra éppen hogy nem arról szólt, hogy nem haragudtam senkire. Ellenkezőleg.

A csöppnyi magány, a természet közelsége, a nem oly régi emlékeim úgy hatottak rám, mint lázas betegre a vizes borogatás, és a gondoskodó szeretet.

Hátranéztem az öreg ház fel. A barnára mázolt, a háziakat elszántan védő ajtófélfának támaszkodva pillantottam meg ismét a szőkét. A bőrkabát nem változott, de most már farmer volt rajta. De nagyon is szerettem volna én is egy farmert! Akkor még nekem nem lehetett. Egyetlen pillantás felé elég volt, hogy az emlékek szférájából visszazökkenjek a valóságba és elöntse arcom a forróság. Úgy éreztem, kileste titkaim, mintha a gondolatok láthatók lennének tán! A kerítésre tettem a karom és a fejem ráhajtottam, úgy néztem ismét vissza, de a szőke, mintha csak látomás lett volna: eltűnt. Ismét megtalált egy eltévedt esőcsepp.

           — Nincs valami jó idő. – jegyezte meg egy hang közvetlen mellettem. Összerezzentem, mert hangtalan léptekkel érkezett. Szívem vad vágtába kezdett. - Remélem nem haragszol, amiért csak így megszólítlak?

    Azért nem, csak amiért éppen a szívbajt hoztad rám.

    Nem a legjobb módja az ismerkedésnek.

            — Van valami illemszabály a bemutatkozásra, aki jön és mindkettőnket bemutat egymásnak, de azt szerintem most mellőzhetjük, szerintem senki nincs, aki mindkettőnket ismerne, viszont ez a hangtalan mögém lépés… hát ez szíven ütött.

    Ne haragudj!

    Jó nem teszem, ha megmondod, hol lehet itt kávéhoz jutni. Nem ismerem a háziakat.

            — Az nekem is jót tenne. Fönt szoktak főzni a nagy házban. Gyere! – intett és már indult is át az udvaron a ház felé. Menet közben megtudtam, hogy a házat két éve építették. Még árasztotta magából az építőanyagai illatát. Magasra rakott kőfalon pihent a felső szint. Az alsó szint a régi házak nyári konyháját, és az idősebb házasok, vagy öregek lakhelyét szolgálta, odafenn a fiatal pár fog élni. Az új család otthonának konyhájában magáról jócskán megfeledkezett elit társaság tombolt. Fergeteges volt a hangulat, olyan, ami mondjuk illik egy lakodalomhoz, ha nem röpködtek volna sűrűn az arcpirító kifejezések. Mivel már az ajtóba érve ilyeneket hallottam, intettem a szőkének, hogy én inkább a verandán maradok, ahol a korai hidegektől már bementett cserepes virágok pihentek. A szőkét üdvrivalgás fogadta, amikor a konyhába lépett:

— Attila! Jaj de jó, hogy végre téged is látlak! – ordította egy ittas, dohánytól rekedt férfihang. – Mi van veled, te világszélhámosa?

Hát mit mondjak? Ettől nem lettem vidámabb. Zavaromban a falra felaggatott aprócska festményeket kezdtem nézegetni, holott a társaság bizonyosan nem látott ki a félhomályba burkolódzott üveges verandára, amelyik csak a konyhai lámpától kapott némi fényt. A feltett képek olyanok voltak, mint a fényképek. Hozzájuk nem illő túldíszített régi keretekbe függtek a falon. Nem volt előttem ismeretlen a falusi tehetségek ezen stílusa. Mindig szeretet ébredt bennem az alkotóik iránt, valahányszor csak összeakadtam eggyel, hiszen ezeket az egyszerű embereket az általános iskolai rajztanárjaikon kívül senki nem tanította festeni, ecsetet vezetni, és színeket keverni. Ezeket az alkotó embereket nem ragadta magával semmiféle képzőművészeti áramlat, nem is tehette, mert még televíziót is ritkán néztek, nem volt szabadidejük csak annyi, ami idő alatt megfestették képeiket. Megmaradtak a valóság hű ábrázolásánál. Mindent pontosan úgy adtak vissza a szemlélőnek, ahogyan ők azt a tájat láthatták. Nem vonatkoztattak el, és nem torzítottak semmit, amikor a tájkép látványa áthaladt elméjükön, személyiségük bugyrain.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.