Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (10. és a 11. fejezet)

2012.05.23

10.

Jetty aludt a kupé egyik üléssorának jórészét elfoglalva, Anikó ölébe hajtva fejét, aki viszont Rejtő, Ellopott futárát olvasta, és időnként visszafojtottan kuncogott. Gabriella a Ludas Matyi rejtvényével küzdött, Hajni és Maca pedig a kocsi ablakánál állva azon tanakodott miféle eszközökkel lehetne Jettyt felriasztani álmából. A tolóajtó mellett, a folyosóablaknak háttal ültem.  Csizmám a padlón hevert, lábam felhúztam, fejem a térdemen és lehunyt szemmel figyeltem minden rezdülést. Csak néha, egy-egy villanásnyi időre néztem fel, hogy azután ismét az előző este eseményei vonuljanak fel lelki szemeim előtt. Combom és hasam közé préselve ott lapult a füzet, amelybe előző éjszaka egy alagutat rajzoltam gonosz, kegyetlen szemekkel, borzalmasra torzított arccal, és amelybe leróttam a világtól elköszönő versem. Semmi nem érdekelt. Minden értelmét veszítette, amiről addig azt hittem, megér mindent. Arra gondoltam, amikor néha felnéztem és láttam az ablak előtt eldöcögő oszlopokat és fákat, a mögöttük alig változó felhőket, hogy ez az egész, amit most át kell élnem egy életprogram legvége. Volt egy terv, amit véghez kellett volna vinnem, de elrontottam a sorsom irányító gépezetet, és a hibát csak halálom oldhatja fel. Az a férfi, aki a sorsomhoz rendelt lélek volt, aki megmutatta nekem, hogy van másféle élet is, mint az, amit addig éltem, nem csupán az iskola, a tanulás… az, tegnap este elhagyott. Elhagyott, mert valamit azért mégse tudott megtanítani nekem. Valamit, amit még most se ismerek, és mivel nem értettem meg, ezért elromlott, mint a hűtőből éjszakára kint hagyott leves. Ennek pedig a büntetése nem is lehet más, mint az élet vége. Olyan az életem – gondoltam -, mint az alig változó felhők, pedig közben változik a táj, az én életem színpadán is folyamatosan változtak a díszletek, csakhogy én úgy tettem, mintha nem venném észre. Attilával boldognak éreztem magam, tán éppen azért, mert vele tárult fel egy másféle élet lehetősége, és nélküle csak üres volt minden. A könnyeim ismét nyitott kapukat találtak. A lányok szótlanul vették tudomásul, már nem szóltak, tudták: válasz úgy se érkezik.

Pesten a nyüzsgés, a forgatag elterelte a figyelmem. A „folyvást történik valami”, mint radír működik, úgy hat az emberi elmére, mint egy ütés, ami részleges amnéziát okoz. A város, az óriás, melynek, ha belépsz a vonzásterébe, csak szippant egyet, és máris elveszíted töprengő, filozofáló éned, és az ő testének részeként kifordít önmagadból. Aki nem így tesz, azt legázolja a forgatag. A falvakban a természet keze simogat minden lépésednél, az élőlények hangja csak a mélázót segíti, a virágok illata bódít. A város ellenben gázokat nyomat tüdőd legapróbb léghólyagjába is, és tested adrenalint szivattyúz izmaidba, hogy készen légy, az elérhetetlennek látszó háztetők alatt, melyek oly kicsivé nyomnak, hogy máshol, valami másban kell keresned önnön nagyságodat.

Amíg a szállásunkon egyedül nem maradtam - ahol egy szobába kerültem a két osztályfőnökkel: Tündével és Szarkánéval, valamint Gabival -, addig nem tudtam fájdalmas emlékeimnek átadni magam.

— Gyere velünk vásárolni Ildikó! – hívott osztályfőnököm, de én csak megráztam a fejem mondván nem készültem vásárlásra. És valóban így is volt. Szilárdságtani vizsgálatok elvégzésére eresztettek el otthonról, Etesről, ahol nem volt bevett szokás a napi vásárolgatás. Oda hetente kétszer érkezett a boltba hentesáru, és ha valaki ilyet akart venni a jóféle hazai helyett, annak bizony jó előre fel kellett iratkoznia. Ott nem volt szükségük az embereknek mindenféle csecse-becsére, ami csak ideig, óráig vigasztalja a nyugtalankodó lelkeket, és hamarosan a szemétbe kerülő mütyürökre, ami csak a fölös csillogást hozza az arra érdemteleneknek. Szüleim nem gondolták – megvallom én sem -, hogy a fővárosban majd boltok, bazárok, ruhaüzletek dzsungele fogad, ahol apa bányászfizetését két perc alatt simán el lehetne költeni.

Amikor magamra maradtam kinyitottam a füzetem, hogy magamat ismét meggyötörve szembenézzek a sötéten tátongó, gonosz arcú alagutammal. „Sápadtan figyel a Hold, amint búsan ballagok. A fák földig hajolnak, mert királynő vagyok. A bánat királynője…” – kezdtem olvasni a kuszán lerótt szavakat, majd abbahagytam, mert még ezt is értelmetlennek tartottam. Ezt a búcsúverset se lehet úgy elmondani a főváros utcáin, ahol rohanva gomolyog a tömeg és te felveszed ütemét, mint a fenyő tövében, távol mindenkitől. Kétszeres erővel támad fel a szoba falai között a kétségbeesés. Megint rám talált a zokogás. Előttem állt a férfi, akit nekem rendelt a sors, és én elveszítettem, mert balfék vagyok, mert nem tudom a megtartás szabályát, mert nem erre a világra való vagyok, mert nem olvadok egybe az emberi masszával, amely úgy ringatózik a nagyléptékű térben, mint jól sikerült kocsonya a tányérban. Minden rossz, ami az utóbbi hónapokban történt velem – mintha csak összebeszéltek volna -, felmerült tudatalattim mélyéről. Akaratomtól nem függtek a kinyíló tudatfiókok és tódultak be agyamba az emlékek. Ott volt közte Zsuzsa barátnőm nyári esküvője, az ő sógora, akivel egyszer randiztam és az első randevúnkon, azon a mit sem sejtető napsütötte délutánon a találkozás első percében így szólt:

— Szeretném, ha mielőtt jobban elmerülnénk a kapcsolatunkban egy-két dolgot tisztázni veled – és én naiv kislányként érdeklődve fordultam felé a kicsi park kicsi padján. – Neked is jobb, ha tisztán láthatod a szabályaimat. Mert vannak. Nagyon őszinte leszek és arra kérlek, te is tégy így! – mivel ezzel még egyet is értettem, bár a szabályok kissé aggasztónak tűntek fel szememben, azért csak nagyon figyeltem. – Azt már tudod, hogy versenyszerűen vívok – bólintottam, ő meg zavartalan folytathatta. – Két év múlva akarok nősülni, nem előbb és nem később. Nem tudom mennyit tudsz arról, hogy milyen életmódot kell élnie egy versenyzőnek? – mivel erre nemet intettem folytatta oktatásom. – A tápláló ételek mellett szükség van a rendszeres és kiegyensúlyozott  nemi életre.

Mondandója letaglózott. Az első pár másodpercben nem is tudtam szólni, olyannyira megdöbbentett ez a fajta őszinteség, és az a nemes egyszerűség, ahogyan a szerelmes percek meghittségéről és a táplálkozásról egy szinten beszélt. Rövidke hallgatásom idején Balázs fürkészdarázsként körbenézte a fejem. Én meg minden mozdulatát úgy figyeltem, mintha valóban egy elhessenteni való rovar lenne, miközben azon töprengtem hány másodperc kell ahhoz, hogy a kezemben tartott IPM-el leüssem, vagy esetleg még várjak kicsit, hátha kiderül, hogy nem bolond, csak bolondozik. Mivel nem mondta gyorsan, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, nagy levegőt vettem és fogaim között szűrve a szavakat elmondtam neki, hogy én viszont csak négy év múlva szeretnék esküvőre gondolni, mert még tanulnék kicsit. Azt is elmeséltem, hogy még nem érzem elég érettnek magam, no és a hiányát se fedeztem még fel a rendszeres nemi életnek. Egyelőre a szerelem plátói oldalát szeretném nagyítóm alá vonni és nincs szükségem olyan kapcsolatra, amelyik érzelemmentes józansággal tekint az isteni egyesülés aktusára, és mérlegre rakja a kapcsolatokat, ahogyan a sportoló leméri az elfogyasztható ételmennyiségét.

— Érthető ez? – kérdeztem rá, mert olyan furcsa, megnyúlt ábrázatot vett fel, mint aki valami ez idáig ismeretlen lényt fedezett fel, és nem voltam biztos benne, hogy érti a nyelvet. – Ha valóban az van, amit az előbb előadtál, akkor azt ajánlom, hogy nagyon sürgősen keress egy sportos lányt, aki hasonló cipőben jár. Nehogy valami problémád adódjon. Én viszont megyek is, nehogy miattam szalaszd el a nagy lehetőséget. – azzal felálltam és ott hagytam. Tettem mindezt úgy, hogy nem is érdekelt mit mondana minderre. Egy perc múlva már a buszon ültem, ami szerencsére éppen indulni készült. Akkor nem érdekelt a randevú kudarca, mert inkább forgó gyomrom csitítottam, pedig nagy reményekkel készültem a találkozónkra. Ez a kapcsolat meghalt, még mag korában. Azóta se gondolkodom másként, mint akkoriban, hogy ti. az a búz, amit csírájában elfogyasztanak, lehet tápláló és egészséges, lehet tőle szép az ember fia, sok vitamint pótolhat, viszont soha nem lehet belőle szárba szökkenő búzakalász. Igen ám, de ott a kollégiumi szobában egészen másként hatottak rám ezek az emlékek. A kudarcok sorát szaporította. Álmaim férfiúja elhagyott és azt egóm úgy fogta most már föl, mint annak a bizonyítékát, hogy élhetetlen vagyok. Már gyűlöltem élni. Az életem egy nagy halom szerencsétlenségként tűnt elém, ami teli volt magányos sétákkal az etesi tó partján, energiák fölös elpocsékolásával, amit az etesi kiszeseknek programok szervezésével töltöttem. Úgy tódultak elő az emlékek, hogy előtte átgurultak egy mérgezett kapun, és elém érve csakis kudarcként jelentkeztek. Ez megbénított. Mozdulatlanságba dermedten ültem az ágyon. Hallgattam az utcáról beszűrődő városmorajt, a szálló falaiból áradó motoszkát. Valahol tánczene szólt. Az élet ment tovább. Ahogyan tegnap, úgy ma se szűnt meg. Zavartalanul haladt megkezdett útján. Azt képzeltem, hogy az élet maga egy mérhetetlen nagy kerék, amely lassan és feltartóztathatatlanul halad és úgy változtat irányt, ahogyan, és amilyen mértékben emberek szállnak ki belőle, vagy éppen szállnak belé. A születések, vagy a halálok nem torpantják meg. Ha meghalnék – gondoltam – ugyanúgy futna tovább. Az életnek eme érzéketlensége fájt, hiszen a folyam számára egy-egy ember nem számított. A könnyeim meg csak nem apadtak el. Fogalmam se volt honnan ez a végtelen tartalék víz, hiszen tegnap délután óta se nem ettem, se nem ittam semmit. Már fájt a torkom is a sok sírástól. Taknyos kölyöknek éreztem magam, aki mihaszna az óriások között. Egy szánalmas senki, aki nem ért igazából semmihez, és ráadásul elront mindent, aki képtelen megtalálni a helyes utakat, felborítja a harmóniát és alkalmatlan minden komolyabb feladatra. Csúnyának és szeretetre érdemtelennek éreztem magam, aki szerelme semmit nem ér, mert Attilának se kellett, nem akart szeretni. Nincsenek csodák – súgtam csak úgy magamnak. Úgy véltem minden jó itt és most véget ért. Egy szál remény nem maradt bennem, erőm elhagyott, fejem zakatolt, mintha motort szereltek volna belé. Kínzó szomjúság gyötört, gyomrom viszont egy adott összeszorított ököl volt. Akkor már eltűntek a külvilág zajai, csak a belső hangok csattogtak. Már nem láttam élesen, a szoba berendezése homályos körvonalakká vált, már csak Attilát láttam, pontosan úgy, ahogyan tegnap este. Nem is értettem mi végre vagyok még ezen a világon, ha nem lehetek boldog. Nem is emlékszem rá, hogyan kerültem az erkélyre. Szédelegtem, fagyos szél támadt rám, ami azt suttogta: Siess, így hamar véget ér! A háromemeletnyi mélységnek puha karjai nőttek. Kitárta. Hívott. Könnyes szemmel, fejemben ezernyi hanggal néztem és a mélység megbabonázott. Kezem a fagyos vasnak feszült és átemeltem az egyik lábam, amikor a hangzavar egy mindent elsöprő, ám sokáig visszhangzó csattanással véget ért. Azóta sem hallottam olyan visszhangot, mintha nem is földi hang szólna… tán az őrangyalom sikolya volt. Még álltam úgy egy ideig, de a szemem kiszáradt és a mélység szivacs karjai betonná keményedtek. Szmogos köd lebegett a házak között és hirtelen vadul pörögő hópelyhek csapódtak arcomba. Csak álltam ott egy lábban a mélység felett, a szemközti ház kivilágított ablakait néztem, a sokféle ötven négyzetméterbe zárt életet. Megborzongtam, ahogy visszatért belém az élet. Már éreztem a tél valóságát, ahogy tudatom kóborlását befejezte. Rémülten léptem vissza a szobába, mintha szörnytől menekülnék. Sokáig álltam a bezárt erkélyajtónak támaszkodva, már nem sírtam csak szobor voltam. Gabi és a tanárnők érkezése lökött vissza az ágyra. Vidám csevegésük megrázott, mint ájultat az ébresztő. Néma voltam, csöndes szemlélő, de hálásan fogadtam Gabitól egy pohár narancslevet, ami gyógyírként hatott kiszáradt nyelőcsövemre.

— A vonaton nem akartalak faggatni, tudtam, úgy se mondanál semmit – ült le mellém Gabi, amikor a tanárok lezuhanyoztak, átöltöztek és elmentek vacsorázni. – Mondd meg, mi a bajod! – Gabi hangja erőteljes parancsnak tűnk, de én még hajthatatlan voltam. – Nem nézhetem tovább tétlenül, hogy vörös karikás szemeket és dagadt arcot sírsz. Most már nem áztathatod a szobát, mert semmi sem éri meg ezt – mondta, de én csak legyintettem és behunytam a szemem. – Attila? – kérdezte olyan váratlanul, hogy megdöbbentem, honnan tudhat erről, amikor egy szót se beszéltem neki szerelmemről. – Egyetlen férfi se érdemli meg. Ha elhagyott, ha nem szeret, a sírás értelmetlen.

— Azt mondta – szólaltam meg, amin én magam csodálkoztam a legjobban -, hogy még nem szeret, de meg tudna szeretni, de ezt nem akarja, mert ismer, ezért inkább most fejezzük be, mert utána nehezebb lenne. Te ezt érted? És még hozzá tette, hogy magát is ismeri és nem akar engem elrontani. Az én fejembe ez végképp nem megy bele.

— Én értem, mert egyszerű – mondta Gabi rövid hallgatás után, és erre már csak kinyitottam a szemem. – Attila fiatal. Az ő korában a srácok általában a könnyű kalandokat keresik. Olyan lányokat, akik hasonlóan vélekednek hozzájuk, akik szintén úgymond „ki akarják magukat tombolni”. Ahol nem kell felelősséget vállalni. Szórakozni akarnak, kötődések nélkül, amíg a suli köti őket, amíg nem a családért kell gürizniük. Attila valószínűleg rájött, hogy te nem ilyen vagy és te nem fogod neki megadni azt, amit per pillanat ő az életben keres, vagyis megérezte, hogy nem fogsz egykönnyen lefeküdni vele, pedig ő éppen ezeket a kalandokat akarja. Ez van Ildikó. Ezért én nem bőgnék tovább!

Még soha a négy év alatt nem hallottam Gabit ilyen komolyan beszélni. Mintha nem is csak két hónappal, de két évvel lett volna idősebb tőlem. A városi lány tanította a naiv tapasztalatlan, falusi másikat. A városi iskolás, a természet ölében elringatott, álmodozó óvodást. Látta rajtam a hitetlenkedést is és a tagadást.

— Ne kérdezd honnan, miből érzik meg! – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. – Egyszerűen megérzik. Ez valami, ki tudja hányadik ősi ösztön. És tudnod kell, hogy szerintem Attila nem akar még komoly kapcsolatot. Ő most más dolgokat akar tapasztalni, és nem akarja, hogy esetleg te azért tedd meg, mert neki erre van szüksége. Valószínűnek tartom, hogy azon emberek csoportjába tartozik, akik nem tudnak mást csókolni, ha valakit szeretnek, vagyis nem tud megcsalni. Ha szeret, vagy ahogyan ő mondta meg tudna szeretni, akkor hamarosan vissza fog jönni hozzád, mert elfelejteni biztosan nem fog.

— Hát én ezt akkor se értem! – lázadtam fel, teli voltam most már az elkeseredés mellett, haraggal is. Elmondtam Gabinak, hogy értem a szavait, csak azt nem, hogyan él a többi ember. Magamtól erre nem jöttem volna rá, hiszen én soha nem szoktam így, ilyen számítón a saját életemre gondolni. Milyen élet, micsoda neveltetés kell ahhoz, hogy ilyen hideg józansággal, realitással legyen képes valaki átlátni, és megtervezni az életét: Most nem akarok érzelmeket, most szexet akarok, és ha jön az érzelem, a szerelem, a szeretet, akkor megmondom neki, hogy most távozzon, mert életem e szakában nincs betervezve. Miként lehet megtervezni ez? A következő hónapokat, az éveket, mint egy rendezvényt? Hogyan lehet legyűrni önmagunk tiszta érzelmeit, azért, mert most a dorbézolást, az érzelmek nélküli szexet akarja megélni?

— Neki se lehet most könnyű, mert nem lehet benne biztos, hogy egy vagy két év múlva még megtalál téged. Most csavarog, iszik és futó kalandokat keres.

— Hát… sikerült nem kiábrándítanod! – csattantam fel keserűen. - Tudod én azért nem hiszem, hogy valaha is meg akar majd engem találni! Ennyire nem láthat, tervezhet előre egy ember. Ez már azért nagyon félelmetes. Kicsit se vagyok összekuszálva! Az én értelmezésemben ez az egész arról szól, hogy nem kellettem Attilának, mert más nőt akar inkább. Nálam ilyen egyszerű az élet. Valamit nagyon elrontottam, nem vagyok képes arra, hogy megtartsak egy férfit. Ennyi. Vagyis egy nagy senki vagyok.

— Te inkább egy őrült nő vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel Gabi. – Találkoztál egy őszinte férfival, aki nem akart becsapni, kihasználni, és nem vagy képes értékelni ezt.

— Értékelni? – kérdeztem gúnyosan. – Őszinte férfi? Aha! Tudod ki volt őszinte? Balázs. Ő aztán tényleg őszinte volt! – és elmondtam Gabinak a vívóról megmaradt keserű emlékeim.

— A kettő között van egy lényeges különbség – volt meg erre is Gabi válasza. – Ő nem érezte úgy, hogy meg tudna szeretni, ezért nem is érdekelte, hogy ott hagytad a padon. Tudod mit csinált, miután elköszöntél? Megrázta magát, mint kutya a simogatás után, majd újabb préda után széttekintett a parkban.

— Valami ilyesmit képzeltem én is – értettem egyet. – Számomra még sincs lényegi különbség a két pasi között, mert egyiknek se tudok örülni. Attilába beleszerettem, csakhogy ő ellökött magától, mert éppen szexes periódusába érkezett, amikor az állati ösztönök vezérlik, az érzelmeket meg józan paraszti ésszel a spájzban hagyta. Na és, milyen jó is elképzelnem, hogy, még ha érzelmek nélkül is, de valaki mást ölelget! Nem is bőgök ezek után, mert tudnom kell, hogy miután belé szagolt az összes szóba jöhető romlás virágába, kissé ugyan ő maga is megromolva, mert azért valljuk be a penész az ráragadhat… kissé büdösen, kissé bűnösen, tán majd visszajön. Talán! Nem bőgök, örülök!

— Nem jól értelmezed – próbált érzelmi lavinám útjába állni Gabi.

— Naná, hogy nem, hiszen tök vagyok! – csattantam fel ismét. – Falusi tök a javából, aki mindenféle életterv nélkül élek, és én barom, csak úgy lógva hagyom az érzékelőimet, ami most bejelzett és minden józanész nélkül hagytam magam, hogy beleszeressek egy kalandvágyó idiótába!

— Akkor legalább annak örülj, hogy képes vagy szeretni! – fogta könyörgőre. – Fontosabb, mint annak a tudata, hogy téged szeretnek vagy sem. Szerethet az egész világ, de a fene ette meg, ha te nem tudsz szeretni.

— Ebben igazad lehet – feleltem lehiggadva. – De ez, akkor is pokoli gyötrődés. Itt van ez a történet, ami most már csak emlék, amit nem akartam, hogy azzá váljon ilyen hamar. Most elteszem, hogy emlékeztessen: szerettem valakit, aki lezavart élete főútjáról, mert mellékutakon akar járni. Elegem van az egész francos életből! – éledt fel váratlanul megint a düh, a kétségbeesés, az igazságtalanság érzése. – Miért kell nekem állandóan úgy éreznem, hogy rajtam kívül mindenki a valóságban él, én meg csak álmodom? Akárhogy is gondolkodom, és nem tudok ennyire kiszámítani semmit! Miért jó, ha az ember a kalandot, az érzelmek nélküliséget keresi és nem a szerelmet?  Én nem tudok ennyire önmegtartóztató lenni és józan! Ezt mikor, melyik korszakomban kellett volna elsajátítanom? Te például hogy-hogy ezt ilyen jól látod?

— Nem tudom. Egyszerűen megtanultam a haveroktól, barátnőktől, a házibulikon, a szüleimtől. Tényleg nem tudom! Egyszercsak lett.

— Mindegy is! – legyintettem. – Az viszont biztos, hogy most sok dologról fellebbent a fátyol. Sokat tanultam tőled. Olyan, mintha felszakadt volna egy burok, amibe eddig éltem. Nem jó, mert kényelmes volt, a világ is szebbnek tűnt onnan.

— De az nem a reális világ volt – fejezte be a gondolatmenetet Gabi. – És ha már végre a realitásokhoz értünk, akkor készülnünk kell – az órájára pillantott – van még szűk harminc percünk a tömegrandiig.

— Mi van? – kérdeztem értetlenül.

— Ja, hogy nem mondtam? A dések-kel megbeszéltünk egy kapcsolatjavító tömegrandit. Találkozónk van az étteremben hétkor. Vacsorával egybekötött dumaest és viccparti. Ami azt jelenti, hogy most elindulsz zuhanyozni, átöltözünk, megfésüllek, eltüntetem rólad a vörös karikákat, és ma estére elfelejtjük Attilát!

— Aa! – ráztam meg a fejem. – Ruhával nem készültem, meg kedvem sincs.

— Ezeket a kifogásokat nem tudom elfogadni – tájékoztatott határozottan Gabi. – Csak nem gondolod, hogy ilyen ócska trükkökkel át lehet engem verni? – kérdezte nevetve, majd fogta a sporttáskáját és az egész tartalmát az ágyra öntötte. Egy fehér pulóvert kiragadott a kupacból és átdobta az ágyamra, majd egy ezüstszálakkal átszőtt sál követte a meleg holmit. – No gyorsan vedd célba a fürdőszobát, mert fogy az időnk! – parancsolta, aminek nem lehetett nem engedelmeskedni.

Felfrissülve, fehér pulóverben, lazán nyakba kötött sállal ültetett a székre. Kifestette a szemem, megtupírozott, megfésült és kilökdösött a szobából. Vacsora után a két osztály végre megbékélt egymással a négy éves versengés után. Egy máshoz csatlakoztatott dohányzóasztalok köré ültünk a szálló halljában, hogy ne alakulhassanak klikkek. Mindenkinek mondania kellett valamit magáról az első körben. A másodikban egy érdekes történetet, a harmadikban egy viccet. Egész este nevettem. Elmúlt tizenegy, mire a szobánkba visszamentünk. Gabi nyitott ajtónál mosta a fogát, amikor csöngött a telefonunk.

— Tessék háromszáznyolcvankettes szoba! – szóltam bele és el se tudtam képzelni ki telefonálhat, hiszen mindannyian egy emeleten szálltunk meg, csak át kellett volna futni egyik szobából a másikba. Egy kellemes férfihang szólalt meg én meg hangosan ismételtem mindent, amit mondott, hogy Gabi is jól hallhassa. – Szóval te se tudod, hogy valójában kit keresel? Hát akkor nem tudom, hogyan segíthetnék! – feleltem erre. – Ma este két lányt figyeltetek, és most engem kérsz, hogy segítsek megtalálni őket. Halljam, mégis hogy néztek ki! Igen, az egyik szőke, alacsony és piros pulóverben volt. Sejtem ki lehetett. – mondtam biztatón, és jót nevettem, mert Gabi majd bele fulladt a fogkrém habjába, ugyanis ez a leírás éppen rá illett. A telefonáló folytatta. – A másik egy fehér pulóveres nevető barna lány volt, nyakában egy ezüstös sállal. Szeretnétek velük találkozni az emeleti társalgóban.

Gabi kinézett a fürdő ajtón, fogkeféjét a kezébe tartva és intett, hogy mondjak igent. Nem értettem egyet vele, de közöltem a férfival, hogy sikerült a két lányt megtalálnia, de a fehérpulóveres lány már nagyon fáradt, ezért vele ez a találkozó már lehetetlen.

Gabi segítsége, a vidám este megváltoztatta felfogásom, hiszen a vég közvetlen szélétől tértem vissza, amiben azért óriási szerepe lehetett az őrangyalomnak is. Soha nem felejtem el azt a telefont se, amely csak egyszer történt meg az életemben, de többet ért minden hangulatjavító gyógyszertől, amit már akkor is adtak az embereknek, de mostanában marékszámra szedetik velünk. A közvetlen emberi kapcsolatok, a beszélgetések, a nevetés olyan gyógyírek, melyek nélkül nem lehet élni, hiszen nem remeték vagyunk, hanem társas lények. Nekem az az este bőven elég volt ahhoz, hogy helyre tegye gondolkodásom, nem éreztem szükségét annak, hogy a friss csalódás után melegében egy másik kapcsolatba kezdjek. Számomra ez leértékelése lett volna annak a férfinak, aki telefonált, és értelmetlen bosszú egy olyan férfival szemben, aki kimondta, hogy nem kíván hetente még kétszer se látni. Aznap nagyon sok dolgot megtudtam önmagamról és bizonyítást nyert, hogy nem ismerhetjük igazán és teljesen önmagunk. Attila és Gabi, a vidám társaság és a telefonáló tükröt tartottak elém én pedig végre nyitott szemmel bele is néztem.

 

11.

„Már bizonyos, hogy nem feledlek, szíved szívemben gyökeret vert.” Ezt írtam a füzetembe, amikor a tanulmányi útról hazaérve végre egyedül maradhattam a szobámban. Apa és anya tapintatosan kerültek minden célzást, csak az új élményekről kérdeztek, de csöndes figyelemmel kísérték mozgásom a kicsi lakásban, és türelemmel hallgatták odavetett tőmondataim. Szinte érezni lehetett ki nem mondott kérdésük: Mi történt? Miért nem hangoskodik ez a lány? Miért nem mesél hosszan, ahogy szokott?

A szalagavató se vígasztalt meg. Mi több szinte púp volt a hátamon. A mások számára oly nevezetes esemény közvetlen karácsony előtt úgy múlt el, mint futó fájdalom, és csak annyi nyomot hagyott bennem, mint egy középkategóriás álom. Nem csak azért lett volna kedvem sírni az ünnepélyen, mert arra emlékeztetett, hogy ide akartam Attilát meghívni, ide, ahová azt az estélyit vettem fel, amiben ő először meglátott, hanem azért is, mert a műsor siralmas volt. Véresen komoly. A vörösbe úszó színpadot, lobogókba öltöztették, ahol sötétöltönyös harmadikos fiúk és matrózblúzba bújt lányok búcsúztatták inkább a keserves évet, mint minket. Harcos versek és monológok zúdultak ránk. Éppen ránk, akikről a tanárok eskü alatt vallották, hogy minden idők legvadabb bohócai vagyunk, akik előző évben olyan fergeteges színdarabot írtunk és adtunk elő iskolai életképekből, hogy könnyezett a közönség, de nem a bánattól vagy a meghatottságtól, hanem a kacagástól. Énekeltünk, táncoltunk, komédiáztunk a színháztermet dugig megtöltő közönségnek, hogy emlékezetessé tegyük a végzősök utolsó félévét.

A mi szalagavatónk azonban az elnyomás elleni harcról szólt, mint egy április négy, és ha addig nem tudtuk volna – de tudtuk, mert attól aztán harsogott az ország -, akkor megtudtuk, hogy Kádár apánk Lenin-békedíjat kapott, és hogy Indiában letartóztatták Indira Gandhit.

Az ideiglenesen felállított bárban csak ténferegtem anyáék és az osztálytársaim között, a keringőt alig láttam a tömegtől. Hamar úgy határoztam, hogy végeztünk. Anya próbált lebeszélni, igaz nem hatott túl meggyőzően érvelése, mert megint két malom között őrlődött. Apa ugyanis kiment a kocsiba rejtvényt fejteni, mert úgy unta az eseményt, ahogyan csak egy sört szerető férfi unhatja a helyet, ahol nem ihat. Gabi hamar lelépett, utána Jetty is, aki Egner Lacival eltáncolta a keringőt. Jettyt várta vőlegénye Győző, a tánc után egy órával már búcsúztak is. Nekem se sok okom volt a maradásra. Lelki sebeimet sehogy nem tudta gyógyítani a bál, sebeimet jobb volt otthon nyalogatni, és a karácsony is ott közeledett, már csak három nap választott el minket tőle. Azt akartam, hogy vége legyen ennek az évnek, ha már nem lehet az egészet visszacsinálni.

Másnap délután, az összespórolt pénzemmel a zsebemben beutaztam a városba, hogy valami ajándékot vegyek a szüleimnek, de anyának is volt egy vásárlási listája. Az utcák, és mindkét áruház dugig volt emberekkel. Mindenki feszült volt, az idegek pattanásig feszültek, érződött, hogy már nehezen bírják türelemmel az eladók a sokféle emberi rigolyát, amivel reggel óta szembesülniük kellett. Olyan érzésem volt, mint aki egy hangyaboly közepébe került, amit épp az imént bolygatott meg sétabotjával egy világegyetemet járó óriás. Ami követte, az kapkodás, rohanás, feszültség és düh. Egy férfi belerúgott a helyi járati busz hátsó ajtajába, mert a sofőr nem nyitotta ki, mire a vezetőülésből kipattant a busz ura és a felszálló emberek feje fölött válogatott szidalmakat szórt a bűnösre. Ha nincs előtte tömeg, lehet, leszáll, és megveri leendő utasát. Megtorpantam és csak bámultam: nesze neked szeretet ünnepe! Hát ilyen az a bizonyos, sokat emlegetett nagybetűs élet, amiről tegnap beszéltek nekünk?

Úgy csodálkoztam rá a városra, benne az emberekre, mintha akkor látnám először, mintha egy idegen bolygóról éppen akkor pottyantam volna le. Igyekeztem megjegyezni a részleteket, mintha semmi fontosabb dolgom nem lenne. Egy sárgakabátos férfi futni próbált, de olyan lucsok állt a járdán, amit a városi Tanácsnak kellett volna eltakaríttatnia, hogy nem sikerült elérnie a buszt. Egy másik is lemaradt és tehetetlenül, értetlenül tárta szét a karját az orra előtt bezáródó ajtónál. Tétován szétnézett, mintha csak kérdezné a többiektől: mit szóltok ehhez? De senki nem szólt, mindenkit hidegen hagyott az eset, csak a futó csatlakozott mellé. Ők ketten, ez a két férfi azután egymásra talált, de azt már nem hallottam miként szidják sorsuk beteljesítőit. Az a kissé tébolyultnak tűnő álomvilág, ami mindenkit saját egyéniségéhez mérten körbe vett nem engedte átélni a másik baját. Ez tette számomra ismeretlenné ezt a világot. Pedig nem csak városiak futottak látszólag értelmetlenül az utcákon, hanem a falusi emberek is, és falun, Etesen nem tapasztaltam ilyet. Ott mindenki mindenkit ismert, tudták ki mit szeret. Ismertek voltak a rigolyák nagy része. Már a mozdulatokból sejtettük mit akar a másik, és képesek voltunk arcról olvasni, még ha az illető nem is szólalt meg. Ha lesújtó volt egy tekintet, mi már süllyedtünk is szégyenünkben, és egészen kicsire húztuk össze magunkat. Ennek ellenére a falusi ember is más lett a városban. Mintha a város - amint a lábát betette területére valaki -, ráhúzott volna egy egyenruhát, ami arctalanná, érzéketlenné és ezzel ijesztővé is tette egyben a tömeggé összeállt embermasszát. Egyszerre nem törődtek a másikkal, hogy annak mi lenne a jó, és nem is vállaltak felelősséget. A gyógyszertárban például az első sorba álltam. Minduntalan kiderült ilyen esetekben, hogy a lassabban haladó sort választom, de ezúttal az előttem álló végzett hamarabb, mire a mások sorból a következő várakozó át slisszant elém. Tiszteletben tartva korát, csak halkan jegyeztem meg, hogy nem ártana néha vállalnunk választásaink következményeit. Oda se bagózott. Lehet, hogy nem hallotta?

A csemegében kenyeret vettem. A bevásárlókosárért is sorba kellett állni, akkora volt a tömeg. A lárma meg, ha megszólalok se hallottam volna a saját hangom, olyan erős volt. A pénztárnál hosszú sor kígyózott egész a zöldséges pultig. Amikor fizetni akartam, hogy a kenyerem mellett egy tejeszacskó is landolt a kosaramban. A pénztáros azzal kezdte, beütötte a gépbe.

— Bocsánat – nyögtem zavartan -, de én nem vettem tejet. Fogalmam nincs hogyan került a kosaramba.

A vékonyra méretezett pénztárosnő elvörösödött. Féltem elképzelni, mi fog következni, már rikácsoló hangját is hallani véltem. Mielőtt rám zúdította volna haragját, a tömegből előrefurakodott egy töpörödött asszonyka. Arcát sűrűn végigszántotta már a kor és a nélkülözés, és apró, vizenyős kék szemével könyörgőn nézett ránk.

— Jaj! Ne haragudjanak rám! – kérte, szinte már könyörgőn. – Nem akartam én semmi rosszat, de én már nem bírok ilyen hosszú sort végigállni. Ezért tettem a tejet a kislányka kosarába.

A pénztáros arca mit se változott. Testében a nyomás nem csökkent, nem ébredt sajnálat, és dühe a nénikére villant. Én megmenekültem, de jobban szerettem volna, ha inkább én kapok.

— Hogy csinálhat ilyet mama? Szólhatott volna a kislánynak. Csak úgy becsempészni a kosárba szó nélkül a tejet, hagyni, hogy beüssem. Biztosan segített volna ő is, és mi is, ha szól. Feltartja a sort! De magát ez nem érdekli. Miért is érdekelné? Most mit csináljak? Kiüssem, vagy kifizeti a hölgynek az egy ötvenet?

— Kifizetem, már hogyne fizetném! – mondta a nénike csöndesen, és némán követett a pultig, ahol leszámolta a markomba a tejért járó pénzt, majd becsúsztatta üres szatyrába és sokadszorra is bocsánatot kért, köszöngetve a jóságom, amit érdemtelennek tartottam, hiszen nem tettem semmi olyat, amiért megérdemelném. Mondtam is neki, de hiába. Csak néztem távolodó hajlott hátára és arra gondoltam, miféle világ lesz majd akkor, ha már engem is így összenyom az idő? Sok jót nem jósoltam korosztályomnak, hacsak valami csoda folytán nem jön el mégis a megélt kor-, és sors mély tisztelete.

Visszatérve az utca forgatagába, más szemmel néztem a rohanó embereket. Szinte fürkésztem sejteni vélt titkaik. Mit rejt felvett ábrázatuk? A játék, hogy próbáljam kitalálni kik ők valójában, izgatott. Bátorságom persze nem volt, hogy megállítsam némelyikük és megkérdezzem: milyen a te életed?

Szántam a nőket, akik kövér szatyrokat cipeltek. Ritka jelenség volt, ha egy-egy férfi is feltűnt, aki a felesége oldalán a teherhordó szerepét játszotta és cipelte az ünnepi vacsora alapanyagait és a fenyőfa alá kerülő ajándékokat.

Csak elfutunk egymás mellett. Bele se gondolunk a másik életébe. Csak a felszínt látjuk, mégis kritizálunk. Megszoktuk. Mindenki ezt csinálja és ellestük. Az, hogy honnan és miért jött erre az a babakocsit toló egészen fiatal nő, vagy ki is valójában az a fejét csóváló idős nő, aki felháborodva nézi a fehérnemű bolt kirakatát? Mi vár rájuk otthon? Milyen problémával, örömökkel élnek együtt? Nem is gondoltam rá eddig. Ellentét volt a város és a falu között. Ott név szerint ismertünk mindenkit, tudtuk gondját és örömét és beindult egy ismeretlen eredetű vészcsengő, ha idegent láttunk kószálni az utcán. Ha az első, akivel találkozott nem is, de a második biztosan megkérdezte tőle, hogy mi járatban van felénk. A városban az idegen, természetes.

Egy fiú és egy lány futott el mellettem kacagva, kezüket összekulcsolták. Látványuk ismét Attilát juttatta az eszembe, akivel álmaimban ugyanilyen boldog kacagással futottam. Milyen jó is volna ilyen boldognak lenni! Mindezen óhajt, enyhe feszítés követte szememben és torkomban.

Hazafelé a buszon, mindvégig ezt a fiatal párt láttam, ahogy néztem az elsuhanó tájat. Ismerősök között ültem, ismerős tájat néztem. Mégsem éreztem magam biztonságban, pedig közeledtem az otthonomhoz, kicsi családomhoz. A táj, hiába is volt oly ismerős, minden nap tartogatott valami újat, amire addig nem figyeltem föl. Akkor, azon a napon fedeztem fel azt a magányos fát az útszéli árok partján, a szántó peremén, amelyről előbb egy verset, majd egy novellát[1] írtam. Megérintett a magány. Hogy fáj az egyedüllét, hogy mindannyian magányosak vagyunk ugyan egy szinten, de a legfájóbb mégis az, amikor az embertársak, ismerősök között magányos.



[1] Sorstársak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.