Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szakdolgozat 11.rész

2008.01.29

 

10.            PEDAGÓGUSOK, AKIK TANÍTANAK AUTISTA GYERMEKET.

     E dimenzióban arra voltam kíváncsi, hogy a pedagógusok mennyire ismerik az autista gyermekeket nevelő szülők helyzetét, hogyan látják jövőjüket, és hogy miben lehetne segítségükre egy szociálpedagógus.

 

10.1.            Illyés Gyuláné Speciálpedagógiai Központ,  az Autista Csoport vezetője, Ildikó.

( Az interjú kérdéseit az V. sz. melléklet tartalmazza.)
 

  Ildikó, heti 2 órában habilitációs fejlesztést tart a kisfiamnak, oligofrén- és pszichopedagógus. Tanulmányai során nem arra készült, hogy autistákat tanítson, viszont épp végzett a főiskolán, amikor szervezték az autista gyerekek számára az első osztályt. Az eltelt években, amit lehetett, mindent megtanult az autizmusról, és ma már úgy tartják őt számon, mint a környék,  autizmusban legtájékozottabb szakemberét.

  A szociálpedagógusról tőlem hallott – immáron négy éve.  Arról, hogy mit, és hol tud ez a szakember segíteni, Ildikónak határozott elképzelései vannak – ezt kérésemre írásba is foglalta –, és én azt dolgozatom utolsó fejezetében fel is fogom sorolni.

  Ildikó elmondta, hogy az autisták oktatását, csak az egyénre szabott differenciált módszerrel lehet megoldani. Minden gyermeknek saját tantervet készítenek. A tananyag összeállításában a Csoport dolgozói vesznek részt, más nem segít, mert adott gyermeket ismerni kell, és általában a nyári szünetet használják fel az anyagok elkészítésére. (*)

  A sikertelenség érzését többször is átélik, amit nem igazán lehet megszokni, mert erősen él bennük a vágy, hogy minden fontosra megtanítsák a „különleges” kis emberkéket. Ez a munka, a maga akadályaival folyamatosan arra ösztönzi a pedagógust, hogy forrón tartsa kreativitását.

  A vidéki autista gyermekük jobban fejlődik, mint a városi gyermekek, mintha a városi környezet rontana az autista állapotán, de erre statisztikai adatai nincsenek. Ezt a vidéki fiút próbálták meg integrálni a Speciálpedagógiai Központ egyik osztályába, de egy félév elteltével a látszólag sikertörténet, keserű tanulsággal végződött. A fiú az Autista Csoportban mindig a legjobb volt, ám a Központban ezt már nem sikerült elérnie, ezért egy díjkiosztón, ahol csak második helyezett lett – pedig ez is szép teljesítmény – megrugdosta a díjat átadni akaró felnőtteket. Ez az eset döbbentette rá a sokévi tapasztalattal rendelkező pedagógusokat, hogy az autista gyermekek túl védett, túl óvó, csak pozitív hatásokat adó környezetben élnek. Változtatni kell a módszereken, hogy negatív hatások is érjék gyerekeiket, máskülönben kikerülve az életbe, elkerülhetetlen lesz az összeomlásuk. Ez az eset döbbentette rá, hogy a túl segítő attitűd, nem célravezető. Szükség volna arra, hogy az autista gyerekek fokozatosan kapcsolatba léphessenek a többségi iskola tanulóival.(*)

  Ildikó nagyon jól tudja, naponta tapasztalja, hogy az autista diagnózis megszületése és ennek az állapotnak a tényleges elfogadása közötti időszak – általában 5-8 évet is igénybe vesz – a szülők számára komoly lelki teher. Ez a teher annál nehezebb, minél inkább magára marad a szülő. A gyakori – óránként legalább egy – viselkedési problémák hatalmas terhet jelentenek. Életük úgy zajlik, hogy még segítséget sincs idejük, vagy alkalmuk kérni, mert a gyermeket mindenhová magukkal kell vinniük. Ildikó közeli kapcsolatba került a szülőkkel – velem is -, akik naponta igényelték, hogy beszélgessen velük. A csoport dolgozói pedagógusok, de ezeket a beszélgetéseket is felvállalják, mert jól tudják, hogy a szülőknek nincs más segítségük. Nem kell óriási dolgokra gondolni, egyszerű beszélgetésről van szó.

  A részleges integrációról Ildikónak az a véleménye, hogy ez a jövő útja. Komoly szakmai előkészítést igényel, hasonló felkészítéssel, ahogyan azt a kisfiam esetében már egyszer kipróbálták. (Kísérletképp, Zsóka felkészített két gyermeket a Csabával való közös rajzórára. Ildikó pedig Csabával készült. Körültekintően előkészítetek mindent, mégis volt egy mozzanata, amire nem számítottak, ami a bemutatkozáskor gondot okozott. A közös munkára felkészített kisfiú vezeték neve „Farkas” volt. Csaba azonnal a fiú mögé rohant, hogy megkeresse a farkát. A dolgot sikerült humorral megoldani.) Ildikónak az a véleménye, hogy a mindenre kiterjedő figyelemmel megtervezett, és előkészített részleges  integráló foglalkozásokból – természetesen kiscsoportban – mindenki profitálhat.

  A Családsegítő Központ munkájáról Ildikó nem tud semmit, nem olvasott róluk még szórólapot sem.

  Nem tudja hány autista él a megyében, és azt sem, hogy miért nem készült ilyen felmérés. Talán ez is az oka annak, hogy megoldatlan az oktatásból kikerülő autisták fejlesztése, szinten tartása. Az értelmileg sérült fiatalok napközije nem megoldás a számukra.

 

10.2.            Kodály Zoltán Általános Iskola pedagógusa, Zsóka.

( Az interjú kérdéseit a XIV. sz. melléklet tartalmazza.)

   Második éve tanítja heti 8 órában a kisfiam, magántanuló státuszban (a megyében egyedülálló eset). Az autizmusról szinte semmit nem tudott, amikor felkérték erre a munkára. Azt gondolták, hogy ő ezt tanulta, mert szakvizsgázott az „Egyéni bánásmódot igénylő gyerekek fejlesztő pedagógiából”, de speciális szakirányú végzettsége nincs. Egyetlen nap alatt kellett döntenie, hogy vállalja, vagy sem a munkát, és három hét állt a rendelkezésére, hogy felkészüljön az autista kisfiú tanítására.  (Családunk szerencsésnek mondhatja magát, hiszen Zsókában nagy az empátia, a szeretet, a szakma iránti tisztelet, és a  segítőkészség. A tanárnő feltételek nélkül szereti, és tiszteli Csabát, aki mindezért cserébe, fokozatosan alkalmazkodik, és  elfogadja Zsóka szabályait is. Mi pedig családtagként szeretjük Zsókát, aggódunk minden léptéért, hiszen ha ő nem lenne, a mi kisfiunk sem fejlődött volna olyan sokat az eltelt két évben. )

  A tantestület tagjai meglepődtek, amikor az igazgató bejelentette ezt a szokatlan dolgot, és a mai napig sokan el se tudják képzelni, hogyan lehet tanítani Csabát. Több pedagógus viszont kifejezetten érdeklődik az autista kisfiú iránt, hívják őket, menjenek be hozzájuk órák alatt, és Zsóka nem látja akadályát annak sem, hogy hospitáljanak náluk is. Volt erre is példa, így alakult úgy a helyzet, hogy kéthetente az egyik tanárnő angolórát tart Csabának.

  Ami gondot okoz a Csabával való munkában, az a másként való gondolkodás, és az időnként előtörő dührohamok, amire nem talál azonnal megoldást. (Ezen nem csodálkozom, mert nekem is gond, pedig én 10 éve nevelem.) Ilyenkor sokat töpreng, hogyan lehetne elmagyarázni, megtanítani Csabának azokat a dolgokat, melyek  számunkra egyértelműek, de egy autistának komoly „fejtörést” okoznak. (Csak néhány példa: pl.  Tördd a fejed! Hegyezd a füled. Legyél résen! Ne fújd föl magad!)

  A tanulás kétszemélyes kapcsolatban zajlik, melyet a napirend elkészítésével kezdenek, majd kijelölik az első óra feladatait, amitől azután nem lehet eltérni. Igyekszik Zsóka minden, a gyermek számára érthetetlen/felfoghatatlan feladatot kiküszöbölni, amely kiabálást, dührohamot, vagy más negatív reakciókat okozhat. A tankönyveket, a tananyagot a tanórák előtt ellenőrzi, szűri, és a fejlesztési tervet ennek alapján készíti el. Az óraközi szüneteket a többi gyermek és a pedagógusok között töltik.A bezárkózott gyermek mára érzékeli a társakat, tőmondatokban válaszol a kérdéseikre, rövid időre szemkontaktust tart, megtanult néhány hétköznapi viselkedési szokást, melyek az iskola életéből fakadnak. Kialakult nála a feladattudat. (Ezt magam is tanúsíthatom, hiszen otthon előveszi a könyveit és olvas, matekból önmaga kitalált feladatokat ír, amíg nem érek rá vele leülni elkészíteni a házi feladatot. Sokszor idézi Zsókát, azonnal felismerhető a hanghordozásából, gyakran használt szavaiból. És már humora is van.)

  Ami hiányzik, az a jól strukturált fejlesztő szoba, a gyermekbarát bútorzat, a megfelelő fejlesztő eszközök. Zsókának az a véleménye, hogy az autisták osztályba való integrálása egyik félnek sem tenne jót, viszont a Csabával már megkísérelt kiscsoportos részleges integrálás, valamint a kétszemélyes oktatás kombinációja mindenképp járható út.

    A differenciált oktatás kapcsán a tanárnő elmondta, hogy előbb a fejekben kellene a változtatást elkezdeni. Elengedhetetlen feltétel az elfogadó magatartás. Abszolút hibásnak tartja azt a bevett gyakorlatot, hogy hozunk egy törvényt, aztán utasítunk, hogy valósítsd meg. Mindenképp alulról kell elkezdeni ennek az építését.

  Az fontos, hogy Csaba jelenléte az iskolában több szempontból is hasznos. Egyrészt, mert Csaba számára megnyílt a világ, és az ép, egészséges gyermekek, a pedagógusok számára is megnyílt egy olyan sötét (ismeretlenül riasztó is), felület, mely eddig sokuk számára elképzelhetetlen volt. Kölcsönösen „beengedték” egymást a másik világába. Zsóka erre büszke. A gyerekek elfogadták Csabát, magatartásuk pozitív irányban változott. 

  Arról, hogy az autista gyermeket nevelő családok esetleg elszigetelődnek a tanárnőnek nincs gyakorlati tapsztalata, tekintettel, hogy mi vagyunk az egyetlen ilyen gyermeket nevelő család, akiket ismer, és rajtunk nem ez látszik.

  Zsóka annyit hallott a szociálpedagógusról, amennyit elmondtam neki, legjobb tudomása szerint kollégái sem ismerik a szakmát. Úgy véli egy jól megtervezett gyakorlati bemutató, egy ismertető kiadvány, vagy előadás hasznos lehetne a szakma népszerűsítésében.

 

10.3.            Az Autista Segítő Központ vezetöje.

  A gyöngyösi autista lakóotthon elhivatott szakembere, Ébner Gyula, aki maga is egy autista gyermek édesapja, valamivel több, mint egy órás előadással fogadta a Nógrádi Autista Alapítvány által szervezett csoportunkat. A Központ születését és jövőbeli terveit is tartalmazó ismertetőt, az alábbiakban megpróbálom kutatási területem szempontjai szerint összefoglalni.

  Az emberek azt gondolják, hogy a jobb képességű autistáknak nagyobb esélyük van a társadalomba való beilleszkedésre, de ez tévedés. Heti 2-4 óra fejlesztéssel, amit kaphatnak, esélyük sincs. Ha a gyermek és szülei elég szerencsések, találnak befogadó óvodát/ iskolát, elfogadó, türelmes pedagógust, ám ezek átmeneti dolgok, hiszen amint a fiatal betölti a 21. életévét kikerül az oktatásból, és nincs hová mennie. Akár fogyatékkal, akár értelmesen, de kitaszítva, megalázottan kell élniük, mert nem létezik felnőtt autista ellátó rendszer. Kapaszkodókat hiába is keresnénk a szociális törvényben, vagy a szociális-, és egészségügyi ellátórendszerben. Tipikus tárcaközi problémáról van szó. Megoldás akkor lesz, ha az összes érintett minisztérium együttműködik.

 

  A gyöngyösi Autista Segítő Központ 2001.-ben fogyatékos kisgyermekeket ellátó intézményként indult. A Szociális Minisztert kérték fel, legyen az ügyük gazdája és préselje ki az Oktatásból azt, hogy az autista gyermekek kapjanak olyan oktatást, amely segíti őket abban, hogy felnőtt korukban ne kelljen elme-szociális otthonban élniük.

  Az Egészségügyi Minisztérium „Reménysugár” gyermekotthonában botrányos állapotok uralkodnak – a hallottak megdöbbentettek minden látogatót –, akkor, amikor Magyarország Európai Uniós tagállam. (Esőember,2004./VIII/3.) Vannak szülők, akiket ez nem érdekel, és beadják gyermekeiket, és van a másik véglet, akik végig aggódják az életük, hogy gyermekük vajon biztonságban lesz akkor, amikor ők már nem élnek.

 

   A Központot kezdettől fogva támogatja a Családügyi Minisztérium, a normatív támogatást is megkapják, a szülők, akiknek bentlakásos a gyermekük, havonta 30e forintot fizetnek az ellátásért, a Ferences-rend támogatása nélkül az intézmény mégsem tudna fennmaradni. Nagyon sok külföldi vállalkozás és pályázaton nyert támogatás van az intézményben.

  Az intézményben van iskola, lakóotthon és átmeneti szálló. Ez utóbbi arra szolgál, hogy helyet adjon azoknak a szülőknek, akik az autisták otthoni terápiáját kívánják megtanulni az intézményben.

 

  Az alkalmazott módszerek, a tér-idő struktúra, a világosan átlátható napirend hihetetlenül fontos az autisták számára. Ennek köszönhető, hogy az autisták rövid idő elteltével leszoknak egy sor sztereotípiától, és nagyon hamar beilleszkednek a közösségbe. A 3000m2 területű intézményben a gyerekek működtetnek belső postát, dolgoznak a tankonyhán, segítenek teríteni, mosogatni, bevásárolni, mosni, segítik társaikat. Tudni kell mindenkinek, aki autistával él, hogy ha egy autistának nincs elfoglaltsága, depresszióssá válik.

 

   Mivel az autista vidéki környezetbe jobban be tud illeszkedni, mint a városiban, ezért tervezik Karácsondon az autista felnőttek részére azt a majorságot, ahol majd dolgozni tudnak. Az autisták szeretik az egyszerű, kiszámítható életet, ahol nem történnek nagy „durranások”, ahol nem csapja be őket senki, és nem kell óriási sikereket elérni, hogy valakit értékesnek tartsanak. Ma, amikor kimutatott tény, hogy Európában évről-évre csökkennek a szociális támogatások a majorsági rendszer kiépülése a legnagyobb biztosíték arra, hogy az autisták biztonságban élhessenek.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ildikob@freemail.hu

(Ildikó, 2009.01.11 13:18)

Köszönöm! :-)
Nem kérdőívekkel dolgoztam, mélyinterjúkat készítettem.
Nagyon szívesen adtam közre a dolgozatot, mert szeretném, ha az emberek többet tudnának meg az autizmus állapotáról, hogy ezáltal sikerüljön jobban megérteniük ezeket az embereket és családjaikat.

maganyoskavics@freemail.hu

(Bernadett, 2008.02.25 17:36)

Sok szeretettel gratulálok a dolgozatához, én gyógypedagógus szemmel olvastam végig, autista gyermekek mostanában sokan kerülnek a látószögembe. Sopronban végeztem szociálpedagógusként, és bárcin pedig gyp-n. A kérdőívekre kíváncsi lettem volna.
Köszönöm, hogy ,megosztja velünk ,velem a tapasztalatit. Jó egészséget kívánok Önnek. Tisztelettel: Bernadett